Szabolcs József: Rókák a hóban

Sokszor megkapott a téli erdők esti varázsa, a holdfényes éjszakák dermedt csendje, melyben a szerelmes rókák ugatása sajátosan lágy, gyengéden félénk és mégis messze hangzó. A rókák vadászata már gyerekkoromban szenvedélyemmé vált még akkor, mikor apám esti rókahívásokra magával vitt és úgy állított fel 100-150 lépésre magától, hogy a nyúlsírásra netán szél alá igyekvő rókát „elköhögjem”, hozzá riasszam. Később azután büszke tulajdonosa lettem egy 32-es kaliberű egycsövű sörétes puskának. Ezt csak apai felügyelettel volt szabad használni, de egy este kicsempészve, magam mentem rókát hívni, s a bekocogó róka láttán olyan vadászláz fogott el, hogy a puskám csöve felett elvesztvén uralmamat, lövésem a róka helyett a szürkülő téli erdő kétes homályába ment.
Így kezdődött, aztán legálisan folytatódott. És folytatódik ma is ötvenegynéhány éves múlttal és tapasztalattal. Hol sikerrel, hol anélkül, de mindig olyan emléket visszahagyva, hogy soha még meg nem bántam, meg nem untam és súlyos mulasztásnak tartok minden olyan holdfényes, havas téli éjszakát, mit az élet egyéb követelményeinek engedve nem erdőn-mezőn tölthetek.
Nézzünk néhány ilyen emlékezetes élményt.
Az 1940. évi hosszantartó, nagyon hideg tél a kívántnál is több hóval lepett meg. Egyik holdvilágot ígérő estéjén történt. Még nappal észrevettem, hogy nem messze a falutól, az erdőbe vezető út mentén, a patak túlsó partján egy elhullott őz fekszik. A rókák már erősen kikezdték és remélhető volt, hogy este újból felkeresik. Hosszúra nyúló lesre számítva jó melegen felöltöztem, magamhoz vettem a sörétes puskámat, távcsövet és kimentem az elhullott őzhöz. Az egyébként jártas erdei úton még nyoma sem volt a mély hóban semmiféle járműnek, csak a favágó munkások keskeny, mély, meredek falú gyalogos csapása nyikorgott üvegesen a szöges talpú bakancsom alatt. A helyszínre érve, az út mentén, mintegy negyven lépésre a patak túloldalán fekvő őztől elkotortam a havat egy vastag fa mögül, honnét jól láttam az őzet, és a rókát várva leültem a botszékemre.
Hamarosan sötét lett, de tudtam, hogy mögöttem a Hold már kapaszkodik a hegy gerince fölé. Fénye nagyon lassan terpeszkedett a szemben levő hegyoldalon, egyre lejjebb. Úgy számítottam, hogy még egy óráig eltart, míg a holdfény eléri az őzemet, amikor majd jól lehet látni. Szerencsére e nélkül is elég világos volt ahhoz, hogy a netán odaérkező rókát észrevegyem. Előttem volt hát a széles út, benne a kitaposott gyalogút, mögötte a befagyott patak, melynek innenső meredek partját nem láthattam, csak a túlsót, hol néhány csenevész fűzbokor között kifeketedett a hóból az őz. Mindennek a hátterét képezte, egyben a belátható terepet lezárta az őz mögött vagy tíz méterre kezdődő öreg erdő, melybe belátni a sűrű aljnövényzet miatt nem lehetett.
Ültem és vártam. Telve reményekkel, mert hiszen a rókaprémnek már megvolt a gazdája, és abban az időben még sokra becsültem egy sokatmondó barátságos mosollyal kísért köszönömöt.
Ültem és vártam. A falu hétköznapis szokott lármája belehalt a hidegülő est némaságába. A szembeni hegyoldal holdfényes sávja egyre lejjebb ereszkedett, de még nem érte el az őzet. A csend is egyre nagyobb lett, egyre nyomasztóbb, kirítt belőle a távoli kutyaugatás. De mintha valami halk nesz, bujdosó mozgolódás hangja is jönne az őz felől. Mi lehet az? Nem láttam semmit.
Percek múltak, a Hold fénye már elérte az őzet, jól lehetett látni, de azt is jól hallottam, hogy az őz felől ropognak a csontok. Nyilván valami rágja, ami lehet róka, kutya vagy macska, de semmit sem láttam jönni és az őz körül minden mozdulatlan volt. Pedig távcsövemmel most már egy macskánál kisebb valamit is látni kellett volna. Érthetetlennek tűnt az egész jelenség. Annyira megerőltettem a fülemet, hogy a jég alatt kígyózó víz csobogását is hallani véltem, sőt a Duna túloldalán Szob felé robogó gyorsvonat zakatolása sértően kavarta el a lenyűgöző csendet. Kétségtelen volt, hogy ropogtak a csontok, de miért nincs mozgás? Érthetetlen, kísérteties helyzet volt.
Kezdtem fázni. Hiszen két órája mozdulatlanul ültem. Hiába távcsöveztem az őzet és környékét: semmi. Felálltam, hogy jobban rálássak: semmi. Csak az lehet – gondoltam-, hogy a mély hóba belesüppedve rágja valami az őz bordáit, vagy talán már bele is bújt? Róka nem lehet, mert az nem fér bele. De hát akkor mi? Úgy határoztam, hogy lövésre kész fegyverrel megközelítem. A csikorgó lépteimet majd meghallj az a rágcsáló valami és kidugja a fejét. Ám ahogy ehhez hozzákészülődtem, váratlanul átugrott a patakon egy róka, az őz mellett felpattant az erdő határát jelentő árok sáncára, ott megállt, begörbítette a hátát, a farkát égnek merevítette, és félreismerhetetlen akcióba kezdett.
Na, most itt a kedvező pillanat a lövéshez! Kissé sokallottam a köztünk levő távolságot, azért egy gyors duplát küldtem a rókára. Eltűnt.
Ahogy odamásztam, már sejtettem, hogy lövéseimnek nem lesz semmi eredménye, mert a becsült öten lépés távolságról kiderült, hogy az legalább nyolcvan, vagyis a holdfényben elbecsültem a távolságot és a róka elment.
Az történt, hogy az út és patak között, ahová nem láttam, feküdt egy másik elhullot őz. Ennek a csontjait ropogtatta a róka, mely végül is otthagyván névjegyét, egészségesen távozott.
Legtöbb eredményt a rókák nyúlsíppal történő behívásával értem el. Sajnos a nálunk kapható sípok többnyire nem jók, „pléhhangúak”, de egy kis utánjárással jót is lehet szerezni. És ha így sem sikerül, akkor még egy lehetőség van: lúdtoll szárából kitűnő síp készíthető. Van, aki a szájával jól tudja a nyúlsírást utánozni és ez a legkedvezőbb megoldás, mert nagy hidegben sem fagy be.
A nyúlsírás hangjára a legtöbb róka bejön. A fiatalja, a tapasztalatlanja futva, célratörően jön, egyenesen megcélozza a hangforrást. Az öregje vagy amelyiknek már van kellemetlen tapasztalata, az óvatos körültekintően közeledik. Emiatt a sírásra beszaladt róka jöhet egy percen belül, de egy óra múlva is. Vagyis türelem kell hozzá és szüntelen figyelem. Mert van olyan róka, amelyik jön és van, amelyik nem jön, hanem egyszerre itt van. A tapasztaltabb szél alá igyekszik, ezért jobb, ha két vadász vesz részt a rókahíváson, egyik sípol, a másik tőle 100-150 lépésre áll le figyelemmel a szélirányra, terepre és a róka várható érkezésére.
Az óvatos róka, ha nem tud szél alá menni, lőtávolon kívül leül és figyel. Tudni akarja, hogy valóban nyúl sír-e és hogy mi az, ami fojtogatja. Mert lehet az sorstárs is, de kutya is. Ha nem észlel semmi gyanúsat, akkor is úgy jön, mintha nem is ide készülne. Lassan, bizonytalankodva, hegyes orrával jobbra-balra szaglálva közeledik fáradtnak, érdektelennek mutatkozik. De mindez csak ravaszkodás, mert ha több kisebb-nagyobb kitérővel is, de csak közeledik, oldalazva jön, s ha nem kapja meg a vadász szimatát, nem veszi készre annak mozgolódását, akkor bejön a sörétek hatósugarába.
Volt már, hogy két róka jött egyszerre, de még lőtávolon kívül észrevették egymást, összeverekedtek és elkullogtak. Csak egyszer sikerült duplára kettőt lőni, ezek is egyszerre jöttek, de egymást nem látták és leültek sörétlőtávolon kívül. Mind a kettőt golyóval lőttem meg.
Amelyik nyúlsírásra bejött rókát egyszer elhibázzák, az egyhamar ismét nem jön be a csalfa zenére. Ismertünk egy hatalmas kan rókát, majd arasznyi fehérrel a farka végén könnyen felismerhető volt. Ezt egyszer a vadőr behívta és elhibázta. Néhány hét múlva nekem is sikerült behívni, de izgalmamban én is hibáztam. Azóta sokszor láttuk, de ahányszor meghallotta a nyúlsírást,- mindig ész nélkül menekült a környékről.
Néha nappal is be lehet hívni a rókát, főként olyankor, ha valami oknál fogva éhesen maradt. Egyébként este és éjjel eredményesebb szokott lenni a hívás. Éjjel a rókák nem olyan figyelmesek, mint a lopott szerelmek után tilosban járó emberek: biztonságban érzik magukat, könnyebben lépre csalhatók.
A legnagyobb rókát, amit életemben láttam, szintén nyúlsírás segítségével sikerült elejtenem. Akkor is nagy hó volt, erős fagy és holdvilág. Vacsora után mentünk ki. Erdőszéli öreg tölgyfára épített magaslesre mentem. A kíséretemben levő erdész 200 méterre tőlem jobbra, kinn a mezőn egy árok menti bozótban bújt el. Úgy beszéltük meg, hogy én kezdem a nyúlsírást, és ha befagyna a sípom, ő muzsikál tovább.
Lekotortam a havat a magaslesről. Láttam az erdészt eltűnni a leshelyén és vártam tíz percet a csillogó éjszakában. Majd előszedtem a sípot és elkezdtem a rémület és halál dallamát fújni. Előbb az ijedező, üldözött nyúl jajkiáltása, az elfogott rémült nyafogása és végül a megrázott, fojtogatott füles rekedt, panaszos elhaló hangja nyilallt a dermedt csendbe. Ezt ötpercenként megismételtem. Nem jött semmi, távol sem mozgott semmi. Ám az ötödik-hatodik ismétlés után eldugult a sípom. Néhány perc múltán erdész kollégám folytatta a hívást. Neki is többször ismételni, míg végre észrevettem az erdő égnek meredő egyenes fatörzsei közt, a párhuzamos árnyékok vonalában valami mozgást, mely mint szellem közeledett az erdő széle felé.
A kékesen fénylő hóban ez a mozgó szürkés valami hamarosan megtestesült egy róka képében. Leült, farkát a hóra fektette, fülét a nyúlsírás felé hegyezte. Majd közelebb jött, most már lőtávolban volt, a puskám csöve rá nézett. A róka megállt, minden idegszálát a hang irányába összpontosította. Felemelt jobb első lába és előreszegezett füle éber figyelmet, minden eshetőségre való felkészültséget árult el. Látszott, hogy gondolkodik: előrébb lopakodni, tovább figyelni vagy menekülni? De elhatározását tett már nem követhette, mert ekkor érte sörétrajom, melytől élettelenül süllyedt a hóba. Csak egy keskeny, mozdulatlan, vízszintes sáv sötétedett a helyén.
Néhány perc múlva egy toronyóra tízet ütött. A tízedik ütésbe pattant bele a szomszédom lövése. És már hozta is a szép, aranysárga szuka rókát. Az enyém nem volt olyan szép csuhájú, sok volt benne a szürke, de öreg volt és hatalmas, elég volt becipelni az erdészházhoz.
Itt már gőzölgött a tüzes forralt bor, mely hamar fölmelegítette elnehezedett, gémberedett tagjainkat.
A rókahívás ma is kedvelt szórakozásom. Kár, hogy egyre kevesebb róka ismeri a nyúlsírást. De ha látom vagy hallom jönni, éppen olyan vadászláz fog el, mint gyerekkoromban.
Legalább valami még olyan, mint akkor volt.