„Alázat, alázatosság (lat. humilitas, a humus, ’Föld’ szóból): erény, mely képessé tesz arra, hogy az ember igazságának, teremtett voltának megfelelően és törékenységének tudatában éljen.” – írja az értelmező lexikon.

Milliószor emlegetik ezt az elcsépelt kifejezést, legyen szó akár vadászatról, akár bármiféle egyéb tevékenységről. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha nem olyanok „puffogtatnák” ezt a szót, akiknek talán ki sem kellene ejteni azt a száján. Olyan szenvtelenül repked ez a fogalom napról-napra, jelentés és tartalom nélkül, mint manapság a mögöttes tartalom nélküli „szeretlek” szócska is. Úgy érzem sokan nincsenek tudatában annak, hogyan is függ össze a vadászat a respektussal. Mindössze annyiról van szó, hogy a vadászat és vadász, illetve a vad és a vadász viszonyában hiánytalanul jelen kellene lennie az alázatnak.

Mit is jelent ez? Nem kell messzire mennünk, hogy megértsük miről is beszélünk. Elég a természetet alapul venni. Akármit követünk el ellene, mégis mindig „tárt karokkal vár”, megörvendeztet szépségeivel, megajándékoz vadjával, gyümölcsével, kincseivel. Cserébe mit kap? Üres palackokat, szemetet, meggyalázott vadat, és számtalanszor csak ok nélküli pusztítást.

De nem csak az alázat, mint olyan, kezd feledésbe merülni. A szorosan vele együtt járó mértékletesség is veszít egykori fényéből. Jó ideje haldoklik már ez a nemes tulajdonság. Az idősebb vadászok közül még néhányan talán ismerik, egynémely fiatal még hallott róla, de ahogy tovatűnik a régi kor, úgy fakul meg ennek lassan az emléke is. Eszem ágában sincs azt mondani, hogy annak idején mindenki egytől-egyig mértékletesen vadászott… sőt. Bizonyára mindenki hallott az akkori többezres terítékekről. Valamiért akkor még azt is meg tudták tenni… Ez rengeteg kérdést vet fel, de az a bejegyzés most nem erről szól. Egyszerűen csak néha olyan érzésem van, hogy számos esetben a pénzzel, a befolyással, a vélt hatalommal egyenesen arányosan csökken a fentebb említett tulajdonságok aránya, vagy ne adj’ Isten, el is tűnik.

Szerencsére azért akad még néhány csodabogár, aki úgy gondolja, hogy egy rejtélyes belső késztetés miatt nem tehet meg bármit, és valójában nem is akar. Hiszem, hogy sokaknak azért még számít, hogyan ejtik el a kiszemelt vadat. Sokan még szeretnek emlékezni a vadászat minden egyes mozdulatára, sokan még ismerik a vad életmódját, anatómiáját, és vele a falon elhelyezett trófeák történetére is egytől egyig emlékeznek. Kell, hogy legyen még olyan vadász, akinek könny szökik a szemébe, amikor egy áhított vad mellé térdelhet. Kell, hogy legyen még olyan, aki ha ezredszer is hallja a szarvasok bőgését szeptemberben, a rigók elcsendesedését követő halk „cippogást” márciusban, akkor is édes melegség tölti el szívét, és valahol megremeg benne az ősi szenvedély. Nem létezik, hogy végleg kiveszik majd a tisztelet, az alázat és a mértékletesség. Hiszem, hogy valaki nem attól lesz vadász, hogy zsúfolásig tölti otthonát koponyákkal, bőrökkel, agancsokkal. Töltse ahelyett zsúfolásig szívét és lelkét a vadászat különleges élményével, mert ettől lesz valaki igaz ember.

Tudom, hogy aki igaz vadásznak vallja magát, csendben és a maga örömére járja az erdőt, észreveszi azt is, amit más nem. Ezzel együtt kinyílik majd a szíve, meglágyul a lelke, és nem lesz képes olyan ember- és természetellenes dologra, mint a felkapaszkodott, önelégült és számos fontos erénnyel nem rendelkező társai.

Tarjányi Lili

/Fotó forrása: Pinterest/