A Széchenyiek nélkül egész biztosan másképpen festene ma mindaz, amit nemzeti örökségünknek hívunk. Talán nem volna ilyen gyönyörű nemzeti könyvtárunk, amit Széchényi Ferencnek köszönhetünk, a  Magyar Tudományos Akadémiát sem alapította volna meg a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István, akinek a Lánchidat is köszönhetjük, amiképpen a magyar gőzhajózás megindítását is.

Széchenyi István testvérének, Lajosnak dédunokája azonban legalább olyan jelentős személyisége a magyar vadászkultúrának, mint ősei a magyarság felvilágosodás utáni társadalom- és kultúraszervezésének. Széchenyi Zsigmond neve a sport története iránt érdeklődő magyar vadász számára egyet jelent a hazai vadászat hőskorának abszolút szimbólumával.

Már kisgyerekkorában elköteleződött a vadászat mellett, köszönhetően édesapjának, aki nagyon korán magával vitte a kis Zsigmondot egy afrikai vadászexpedícióra.

Abban az időben (Széchenyi Zsigmond 1898-ban született) még egészen más volt Afrika, nemcsak mint ahogyan ma ismerjük, de mint amilyen akár az 1950-es évekre lett.

A már elkészült vasútvonalon haladva százával, sőt ezrével volt látható a szavannán azon állatfajok jelentős része, amelyeket a 20. század közepére lényegében kiirtott a korlátlanul vadászó európai ember.

Széchenyi huszonöt éves korára már híres sörétlövő és legendás golyóspuskás volt, tehát első önálló afrikai expedíciójára már abszolút profiként indult. Mindemellett vadászetikájáról is messze földön híres lett, s időközben kiváló zoológus képzettséget is szerzett.

Ekkorra már majdnem száz szarvasbikát ejtett idehaza!

Expedíciói során mindig precíz és megfontolt vadász volt. Észak-Amerikában kizárólag Kodiak-medvére, cariboura és jávorszarvasra vadászott, s afrikai útjai során sem tért el soha eredeti terveitől.

1927-ben járt először Szudánban, akkor Almásy Lászlóval vadásztak szarvasra, Szudán környékén.

Később, Kenyában már kafferbivaly, afrikai elefánt, impala, orrszarvú, oroszlán és leopárd is szerepelt a terítéken. 1935-ben pedig ő lőtte az azóta is világrekorder addaxát.

Vadászélményeit olyan, nagy hatású műveiben beszélte el, mint a Csui, az Elefántország, vagy a Nahart.

Élete vége felé már a szocialista berendezkedés vezetői sem zargatták, s úgy halt meg 1967-ben, hogy hivatalosan is újra elismert és nagy tiszteletben álló vadász és zoológus volt.

Nagy kár azonban, hogy halálával lényegében lezárult az újkori magyar vadászat legfényesebb időszaka.