Bencze Lajos: Vagy a kártya, vagy a kani

A Bakonyban is gyakran vadásztam vaddisznóra, Bandi barátom jóvoltából. Nála lőttem a legtöbbet: hol hajtásban, hol cserkészeten vagy lesen, hol szánkón barkácsolva. Ha egy-két napra elszállásolt engem Ugodon vagy a Bakony szívében fekvő Hubert-lakon (a régi, hagyományos stájer stílusban épült – időközben, sajnos leégett – vadászházban), ritkán tértem onnan haza eredmény, élmény nélkül. Vadászati kutatómunkámban is sokat segített ő, és mindenek fölött mindig készséges, jó barátnak bizonyult. A magas Bakonyt és annak környékét úgy ismerte, mint a tenyerét, így a vadászattal kapcsolatos javaslataira, döntéseire, szervezésére nyugodtan lehetett hagyatkozni. S nemcsak ő, hanem munkatársai, de még a vadászati ágazat mindenkori kocsisai is ízig-vérig beavatott és szenvedélyes vadászok voltak.
A VADAT LEGTÖBBSZÖR hamarabb észrevették, mint a vadászvendég, igaz tudták is, hogy hol lehet annak megjelenésével, megpillantásával számolni. A barkácsoláskor, terepjáráskor befogott két gyönyörű lipicai ló pedig nyugalmas biztonsággal húzta árkon-bokron át, a völgyekben, szurdokokban kanyargó vízmosásos köves utakon a bakonyi bognárok által készített széles vadász kocsit. Állítólag ezek nem borulnak fel még a nehéz terepen sem: nekem azonban ezzel ellentétes élményben is volt részem. Olykor menet közben is leugrottam a kocsiról vagy a szánról, úgymond, hogy a „lovakat kíméljem”, meg hogy a fegyvernek, főleg a céltávcsőnek baja ne essen.
Bandi barátomat azonban az ilyesmi sohasem zavarta, őt még talán a földrengés se tudta volna a kocsiról lerázni…Gyakran jártunk át a mintegy 15 kilométer távolságra fekvő Fenyőfőre, Bakonyszentlászlóra vadászni, télidőben, „farkas ordító” hidegben is. A háború után, meg az ötvenes években öltözékünk nemigen bizonyult „alkalomhoz”(s főleg időjáráshoz) illőnek: ilyenkor a szürkék már tudták, hogy a faluban a korcsma előtt meg kell állni egy kis lélekmelegítő felvételére.
Maguktól arra irányították a szekér rúdját. Az is megesett, hogy csalódás érte őket: hátranéztek, kérdő tekintetükből szinte sejtettük meglepetésüket – „hát a gazdáékat meg mi lelte?”
Szóval nehéz, de szép napok voltak ezek a vadászat egész embert, sportszerű férfias magatartást és helytállást követelt. Csináltuk is szívvel-lélekkel amikor és ahol csak tehettük: mindehhez megvolt a legfontosabb előfeltétel – fiatalok voltunk! Lényegesen fiatalabbak, m int manapság…
DE NEM CSAK ÉS NEM MINDIG csak önszántunkból vadásztunk, olykor hivatalból a feletteseink kívánságára – netán parancsára. A vaddisznók ugyanis a háború alatt és az azt követő években – számunkra örvendetesen – elszaporodtak. Vadász viszont, s főleg golyós fegyver még kevés volt, így a fegyvert viselő, fegyvert fogható vadászok mindenütt szívesen látott vendégek voltak. A budapesti akkori erdőközpontban is megalakult „a vaddisznó lövő brigád”. Tagjai között nem egy, már akkor számon tartott, befutott vadászati, erdészeti szaktekintély, nemzetközileg elismert vadász szakíró vagy elbeszélő, netán közéleti személyiség akadt, mint Széchenyi Zsigmond, Szederjei Ákos…
A vadászat újjászervezésében, a vadállomány átmentésében egyik-másiknak hervadhatatlan, de nem mindig ismert – talán még napjainkban sem elismert – érdeme volt. Munkájuk, írásaik, könyveik szelleme és mondanivalója kisugárzott az egész országra, sőt külföldre is. Ébren tartotta, felszította az ország különböző területein elszigetelten, többnyire magukra hagyatva élő, küszködő vadászszakemberek, olykor már csüggedő lelkesedését.
A vadászbrigád nemcsak vadászott, hanem tájékoztatott, bíztatott, s – ne vegyék ezt túlzásnak – tagjai gyakran küldetést töltöttek be. Közülük néhányan már az örök vadászmezőkről tekintenek vissza az általuk annyira szeretett hazai tájakra, a Bükk, Mátra, Pilis…és a Bakony erdeire, vadállományára, azok napjainkban is hűséges sáfárjaira. No de vadásztunk is, amikor csak szerét ejthettük, sokszor, de…de nem eleget, mert úgymond: sokat vadászni, azt lehet, de eleget?
A hosszú téli estéket valamelyik vadászházban, rendszerint a már említett Hubert-lakon töltöttük. Önellátók voltunk, amit lőttünk, azt ettük. Leggyakrabban azonban csak a nemes zsigeri részeket, a”Jagerrechtet”, azt ami az elejtő vadásznak jogos, ami megilleti. Nagy volt a választék: reggel és este pörkölt hígabb vagy sűrűbb lére eresztve, de minden mennyiségben. Az ebéd csak úgy kutyafuttában, zsebből, tarisznyából került elő. Néha meglepetés is adódott: két hajtás között parázs alatt, hamuba sült krumpli csordított szalonnával, vöröshagymával. Olyan finom krumplit, aminek az ízét úgy éreztem volna, annyira emlékezetes lenne, azóta sem ettem; akkor még nem felejtettük a háborús évek „ellátását”…volt összehasonlítási alapunk.
Az általában három-négy napig – olykor egy hétig – tartó vadász-expedíciót berekesztő záró vacsorán azonban „dőzsöltünk”. Feláldoztunk egy-egy értékesítésre nem alkalmas „ronccsá lőtt” malacot vagy süldőt, amiből az otthon, városokban nélkülöző családtagoknak is jutott.
Hogy miért mentünk hosszabb időre vadászni? Egyszerű a válasz. Az akkori közlekedési viszonyok között egy-két napra elutazni nem volt érdemes. Az utazás is legalább ennyi időt vett igénybe az orrán-száján füstölő, szikrát hányó öreg gőzmozdonyok vontatta vonatokkal. Az állomásról az egykori kincstári elnevezés szerint „országos fogatolt jármű” valamelyik változata – szekér, hintó vagy szánkó – röpített bennünket a rendeltetési helyünkre, de ezek a megérkezések sem voltak olyan magától érthetőek, sablonosak. Felértek egy kisebb családi ünnepséggel, s a szíves fogadtatást nem kellett erőltetni. Örültek a vendéglátók, másnap a hajtók is – a törzsgárda -, sőt még a kutyák is másként, nagyobb lendülettel, nagyobb körben csóválták a farkukat, csaknem levertek bennünket a lábunkról.
Ilyenkor beszámoltunk a legfontosabb eseményekről, a vadászokat, vadászatot érintő jó és rossz hírekről, barátaink, kollégáink sorsáról, örvendetesről és szomorúról…Lefekvés, záróra előtt megbeszéltük a vadászprogramot, a hajtások tervét, amit vagy Bandi vagy Tóni bátyánk, a nemzetközileg ismert kiváló vérebvezető, a szinte percnyi pontossággal lefutó vaddisznóhajtások bakonyi nagymestere, a terület közel három évtizeden át volt fővadásza adott elő. Másnap reggel nem cseréltünk volna a világon senkivel: kezdődtek a hajtások…
MEGANNYI KEDVES EMLÉK, vadászéletem bearanyozott napjai, gyermekkorom megálmodott gyönyörűségei és gyötrelmei, hej, de szép is ezekre visszaemlékezni!
Először is rád gondolok életem – egyik – nagy kanja: más vadász gyűjteményét díszíti hatalmas agyarad, mely erdőd jelképe volt, mint a nyalka huszáron egykoron a hegyesre pödört csillogó, fekete bajusz…Ha nem tartottam volna akkor társaim élesre fent vadásznyelvétől, talán sírva is fakadok, amikor egy öreg bükkfa ezüstös, sima kérgén megláttam a fehér foltot, a golyó becsapódásának helyét a nagy kan vállapjának magasságában. Igaz, megérdemelte az a kollégám, aki a fölöttem kijelölt második lőállás-sor egyikén meglőtte. Neki valóban, „élete nagy kanja lett” (24 cm hosszú agyarral), pedig erdész-vadászként kenyerének javát a Bakonyban fogyasztotta el. Kedves Zoli bátyám, nem irigyeltem tőled akkor sem és azóta sem. Örülök, hogy sokáig emlékeztetett a számodra annyira kedves bakonyi erdőkre, vadászatokra. De az a bükkfa…hát azért akkor egy kicsit odébb is lehetett volna, vagy legalább a disznó…vagy egy gondolattal hamarabb, vagy éppenséggel később görbült volna be az iramodó kant követő fegyverem ravaszán a mutató ujjam, hej, de másként lehetett volna…
Elhallgassam, ne hallgassam, megírjam-e, hogy amikor a vállapon – lőtt bükkfa fehér foltjára meredt a szemem és a bükk újulat csoport jótékony takarásában tovább rohant a kan, a szerencse egy pillanatra a másik oldal felől is rám kacsintott!
A meredek falú, hosszant lefutó vízmosás alján, amelynek felső peremén álltam, mint a földalatti rejtekéből kiszabadult ördög, úgy rohant egy jóval kisebb, amolyan „kanocska”, de már el is tűnt. Kisvártatva hallom a lövést és a becsapódást is. Ennek a sorsa is beteljesült: igaz, kicsi is volt, főleg a másikhoz viszonyítva…Meg egyébként is – jól tette, aki meglőtte…De azért nem mindig hibáztam ám, kérem, nem bizony, ha nem is volt minden nap „papsajt”. Lőttem, disznót, többször is sebes futásban -, léces erdőben – kisebbet-nagyobbat, vállapon, bukfencre, meg fültövön is, szóval váltakozva kísért Diana kegye és szeszélye.
ÉS DIDEREGTEM A METSZŐ SZÉLBEN a Táborhelyi magaslaton – egy magaslesen – reggel kilenctől délután kettőig egyhuzamban, majd hogy meg nem vett az isten hidege. De becsülettel kiálltam, kivártam, amíg Tóni bátyánk, az ugodi fővadász értem küldött. Elgémberedve, félig dermedten másztam le a magaslesről, ahol azért egy szép „szenes” rókát és egy kocát, meg egy süldőt mégiscsak kiböjtöltem.
És hogy is volt az, a Durrogós-tetőn a három rátában felém özönlő disznókkal? Elmondom, mert ilyen sem esik meg mindennap a vadásszal.
AZ 1948-as esztendő januárjában budapesti hivatali szobámban csengett a telefon: a Bakonyból, Ugodról hívtak. Idegenes kiejtéssel beszélő hang, az erdőgondnok, Bandi barátom megbízásából szól, és jelzi, hogy menjünk le vadászni, mert sok a disznó, hó is van, és már mindent előkészítettek.
Guszti bátyánk volt a hírt adó, a Csehszlovákiából Magyarországra származott erdész, aki három nyelvet, a csehet, a magyart és a németet, egyformán beszélte – rosszul. Egyiket se felejtette el, de egyiket se tanulta meg tökéletesen. Mikor csehre fordítottam a szót, mert a magyar aznap rosszul ment neki, akkor németre váltott át vagy éppenséggel megfordítva. Így váltogattuk, cifrázgattuk társalgásunkat akkor is, amikor később, vadászat közben az erdőt jártuk.
Hogy rövid legyek: az akkori államerdészet központjából két gépkocsira való kollégával – élen a vezérigazgatónkkal – két nap múlva legott Ugodon termettünk. Kinek volt, kinek nem volt saját puskája. Kinek ilyen, kinek olyan „ásatag” viharvert fegyver jutott. Nekem egy 11 millimétere/16 öbnagyságú, vegyes csövű fegyvert nyomtak a kezembe. Miután kaptam hozzá négy házilag már többször is csappantyúzott, ismeretlen lőporral és házi gyártmányú ólomlövedékkel töltött „golyós lőszert”, no meg két szatymát és néhány 8-as sörétes töltényt, boldogan emelgettem, célba kaptam, hogy egy kicsit összeszokjunk, megbarátkozzunk. (Akkor a szatyma használata még megengedett volt.)
„Van-e disznó”? – kérdeztem a fővadászt.
„Van ám kérem, csak győzzék lőni”! – hangzott a bíztató válasz – ahogy ez ilyenkor szokás.
Az este, mivel délután érkeztünk, beszélgetéssel, élmények mesélésével telt, háborússal és békebelivel, meg háború utáni történetekkel. Szóval kedélyesen szórakoztattuk egymást, s mivel időnk is volt, meg kártyát is kaptunk…, hát kártyáztunk is. Vesztemre, mert igen jó lapom járta és nyertem, nyertem rendületlenül, pedig már szabadulni akartam a jócskán felhalmozódott pénzemtől, Huszonegyeztünk! Életemben másodszor játszottam. Első ízben sokat vesztettem egy kárpátaljai határmenti kis faluban, a vereckei szorostól nem messze fekvő Zsdenyován (Szarvasházán). Most meg nyertem, pedig nem akartam! Megálltam és „ráhúztam” mindenre, de hiába, a pénzemtől csak nem tudtam szabadulni. No, ennek holnap rossz vége lesz, gondoltam magamban! Reggel jól kialudva, vidáman, teli várakozással és vadászizgalommal vonultunk az erdőre, az első hajtáshoz. A fagyott kérgű, „szirinyós” hó ropogott a talpunk alatt, amint a hegynek fölfelé kaptattunk, libasorban, szótlanul, nehogy a disznók neszét vegyék a kibontakozó hadműveletnek.

TÓNI BÁTYÁNK egy visszaváltóra állított mondván, csak tartsak ki sokáig, még azután is, ha már a hajtók messzire elhaladtak mellettem, mert ez jó hely. A váltó most is frissen taposott, disznó pedig biztosan jön lövésre. Megköszöntem az eligazítást, az öregúr tovább ment a többi vendéggel. Baloldali szomszédom Laci barátunk igen ismerte a vaddisznóhajtás minden csínját-bínját és a vaddisznó szokásait, magatartását. Ő is egy visszaváltón állt. Miután jeleztünk egymásnak, egy öreg cserfa mellé húzódtam, jó takarásba. Előttem mintegy 30 méter széles völgyvonulat húzódott, azon innen cser szálas erdő, a hajlaton túl pedig 20 év körüli kiritkult fiatalos, gyertyános-tölgyes állomány. Jó ideje elvonultak már a hajtók a jelzett irányban, de még jelét, neszét se láttam, hallottam a disznóknak. Közben gyönyörködtem a behavazott erdőben a cserfák kérgét szorgosan kutató fakuszok és cinegék munkájában, serény tevés-vevésében, amint a kéregrepedésekből csipegették, szedegették az erdőket károsító gyapjaspille sárga petecsomóit.
A hajtásvégi lőállások felől azonban néhány lövés morajlott végig az erdőn, megtörve annak hóba dermedt csendjét, s felrázott mélázásomból. Szorosabbra fogom az öreg mordályt, figyelek és egyszer csak…no „Szenthubertusz-mostsegíts!” Látom ám, látom, hogy a váltón szép sorban vagy 10-12 disznóból álló konda kocog felém, különböző nagyságú, vegyes évjáratú fekete sereg. No, csak gyertek! Hát jöttek is és amikor a túlsó partoldalon irányomba értek, a legnagyobbra ráfogom a fegyvert, jól a vállapjára igazítom és elhúzom a ravaszt: csett! Csütörtök! A disznók megtorpannak, fejüket fölvetik, én pedig újra felhúzom az öreg kakasost és…másodszor is csütörtök. megindulnak le az árokba, néhány másodpercre eltűnnek szemem elől, majd felém tartanak. Kinyitom a fegyvert, hogy a töltényt kicseréljem, de csak a hüvely marad a kezemben.
A lőpor egy része a závárzatba hullik, az ólommag pedig a csőben szorul. Késem után kapkodok, hogy azzal valahogy kipiszkáljam, de nem sikerül. Gyorsan levágok egy csőbe illő vesszőt és a torkolat felől kezdem visszataszigálni a golyót, de az nem mozdul, nem és nem az istennek sem. A disznók tőlem pedig vagy 15 méterre húznak el. Mikor észrevesznek, szelet kapnak, felcsapják farkukat, és hosszú ugrásokkal eltűnnek a szemem elől. No, ördög bibliája, tegnap csakugyan meghoztad a „szerencsémet”, morfondíroztam és közben bizonyára mást is mondhattam, mert szomszédom később, váltig állította, hogy nem voltam éppenséggel „szalonképes”.
KÖZBEN TOVÁBB FOLYT A HARC a bennszorult ólommal, de eredménytelenül. Amint így gyötrődöm, kínlódom, a túlsó oldalon, mint a kísértettek, megint megjelennek a vaddisznók: itt a második ráta! Mintha zsinóron húznák, úgy vonulnak el mellettem, heten, én pedig kétségbeesve, tehetetlenül nézem és….ahol a legnagyobb a baj, ott legközelebb a segítség! Eszembe jut, hogy „szatyma is van a világon”, sőt a bal csövemben is és a konda utolsó előtti süldőjének oldalába küldöm; jelzi a lövést, megbotlik, de tovább rohan. No, gondolom, ez talán meglesz!
A második és egyben utolsó szatymát már csak inkább szokásból a csőbe csúsztatom, aligha lehet rá szükség, hisz elvonult már a színe-java a fekete csuhásoknak, és elszállottak az eshetőségek utolsó, szertefoszlott reményei is. Aligha várhatok még valamit. Különben is kár lenne: miért nem mennek inkább a szomszédomra, a ravasz kis erdészre, annál rendes, becsületes golyós puska van, nincs így kiszolgáltatva a disznók kénye kedvének, mint én…És az ő puskája is megszólal: no, végre megtört a varázs! De megám, mert újabb csapat vágtat el mellettem. Süldő valamennyi. Egyet a szatymával karikára lövök, de föláll, majd néhány lépésen belül elfekszik, végre.
A másik süldő is előkerült, de csak másnap az első hajtásban: a rókák azonban már kikezdték az egyik hátsó combját. Hiába: ők nem kártyáztak.