Balogh Gábor: Róka a jégen

Reggel óta úton voltam. Táskámban egész napra való élelem, nyakamban egy 10X50-es távcső-ágyú, vállamon a Monte-Carlo. Meglehetősen magas hóban jártam a területet. Vadászházunknál egy hónapok óta „kőrözött” macskát kerestem, de még a friss nyomát sem találtam. A hát körüli fákra viszont érkezett néhány szarka, és gyanútlan csevegésbe kezdtek. Észrevettek aztán, mielőtt még rendesen becserkeltem volna őket, és két lövésem nem sok kárt tett volna bennük.
A falu közelében szép számmal találtam a hóban kutya és macskanyomokat, bizonyítékul arra, hogy a Bodrik és a Lukréciák itt sem hanyagolják el a vadászatot. A Töltéstavai erdő felől szürke varjak harsány károgása hallatszott. Volt humora annak, aki erdőnek nevezte el ezt az alig futballpálya nagyságú, nyárból és akácból álló remízt. Minden fedezéket kihasználva osontam a károgás irányába, de az egyik nagyszájú mégis észrevett, és a seregnyi varjú máris vidáman intett búcsút szárnyával.
A jó dúvadas vidék hírében álló Kistáplányilaposon mindössze néhány nyúl mutatkozott. A bágyadt téli nap még komorabbá, csendesebbé tette a vidéket. Csak néha a magasban feltűnő vadlúdcsapatok beszélgettek egymással.
RÉGEN ELMÚLT DÉL, mire elértem a Hófogó nevű fasort, mely kelet-nyugat irányban húzódott, és olyan sűrű volt, hogy csak igen szilaj északi szél tudott átfújni rajta. Itt reméltem megszökött dolmányos varjaimat fellelni, de szerették a helyet a szarkák, a fácánok, sőt tanyázott benne nyest is.
Lövésre kész puskával, nagyon lassan cserkeltem a fák mellett. Minden pillanatban kivágódó szarkára vagy varjak felbukkanására számítottam. Először csak fácánokat ijesztgettem, aztán cserregni kezdtek a szarkák, majd eltrombitálta magát az első szürke is. Ismét tapasztalhattam, hogy milyen éberek ezek a madarak. A szarkák már nyolcvan méterről menekültek, még a szürkék is a sörétlövés határáról. Mérgesen dupláztam rájuk, de nem esett le egy sem.
A lövésekre a Hófogó túlsó oldaláról felrepültek a vetési varjak és a fejem felett keveregtek. Nagy tűzijátékot rendeztem, és végre nemcsak hibáztam, de találtam is. A sokadik durranás után magasabbra emelkedtek a fekete gyászvitézek. Addigra már csak hat patronom maradt, de úgyis estére járt az idő. Úgy döntöttem hát, hogy a Pándzsa mentén megyek visszafelé.
A PATAK ÉS KÖZTEM négyzet alakú ribizlis terült el. Mikor annak sarkára értem, fácánok izgatott kakatolása keltette fel figyelmemet. Két kakas éppen felrepült. Rókára gyanakodtam, jó széllel közeledtem a túlsó oldal felé, ahonnan továbbra is pánikban menekültek a kakasok és tyúkok. Mire azonban megfelelő helyre értem, már csendesedett a lárma.
Sokáig álltam egy helyben, de hiába járt a szemem ide-oda, nem vetem észre semmi gyanúsat. Negyed óra múlva lementem az érpartra. Addigra újra csend lett, minden fácán elhallgatott.
A Pándzsa innenső partjától harminc méternyire keskeny fás-bokros sáv húzódott, azon túl szántás, majd a ribizlis. A fasor szántás felőli oldalán álltam, mikor hirtelen észrevette a rókát.
Lekuporodtam, mert egyenest felém tartott. Csodáltam is ezt, mert szinte biztosra vettem, hogy lát engem.
Futva jött, és előttem húsz méterrel akarta elérni a bokrokat. Mikor egy vonalba ért velem, rádupláztam. Bukfencet vetett, de máris újra talpon volt, és eltűnt a fák mögött. Annyi időm volt csak, hogy megtörjem a puskát, és már láttam is a rókát, amint szembe jött, de a bokros túlsó oldalán. Hátraléptem párat, mert ott az ágak közti foghíjban jó kilövés adódott a túlsó oldalra, de már csak az egyik csőbe volt időm új lőszert tenni. Gyorsan összecsaptam a fegyvert, és már lőnöm is kellett, mert a vörös elérte a hézagot. Éreztem, hogy a sörétraj hátrább érte, mint kellett volna. A róka betegen szalad az érpartig, ott meglepetésemre újra megállt, és visszanézett. Újabb patront löktem a bal csőbe, és ezúttal igyekeztem gondosabban célozni. Rókám a durranás után összecsuklott és belefordult a patakmederbe.
Nem cseréltem volna senkivel akkor, hiszen ez volt életem első rókája, ráadásul kifejlett példány. Fütyörészve indultam el botot vágni, hiszen valahogyan el kellet szállítanom, mielőtt leszállt volna az est. Komótosan válogattam a rúdnak valók között, és vidáman indultam vissza a part mentén, a mederben fekvő zsákmányom felé.
A köztünk levő kanyarulat miatt nem láttam el ravataláig, így szó szerint földbe gyökerezett a lábam, mikor a kanyarból kibukkant a makkegészségesen felém ballagó róka. A jég közepén jött, majd mikor engem észrevett még mindig tátott szájjal szobroztam, kiugrott a túlsó partra, és fürgén eltrappolt a közeli nádasba!
HOVA LŐTTEM ÉN ENNEK? Hiszen mind a négy lövéssel el kellett találnom! Az előbbi elégedett vigyor lehervadt arcomról. Mese nincsen, utána kell menni, legalább azt meg kell vizsgálni, hogy vérzik-e vagy sem!
A közeli hídon mentem át, és a túlsó oldalon megtaláltam a nyomát. De vért meg egy cseppet sem! A nádasban már nem tudtam csapázni tovább, de nem is volt értelme. Elment a rókám!
Lógott az orrom. Gyerünk haza! De a hídhoz visszaérve lelkiismeretem harsányan tiltakozni kezdett:
-A rálövések helyét azért még egyszer megnézhetnéd tisztességesen!
Ez a szabály!
Még akkor is, ha elment a róka!
Szerettem volna megérteni a dolgot, így hát némi töprengés után elindultam a rálövés helye felé. Nem voltak nagy reményeim, de újabb meglepetés következett. A mederben ott feküdt a rókám összegömbölyödve a jégen! Tehát a nádasba egy másik menekült be. Ábrázatom újra kikerekedett, s csak akkor lepődtem meg némileg, mikor egészen a zsákmány közelébe értem. A róka felemelte a fejét, pedig már azt hittem, hogy rég nem él!
ÉPPEN A KÖZELBEN VOLT A BOT, melyre felakasztani akartam, s melyet a másik róka elugrásakor eldobtam. Gyorsan odasiettem érte, hogy egy orron vágással megszabadítsam szenvedéseitől. De a botom rövidnek bizonyult, sehogy sem értem el vele a célpontot. A jégre rámenni nem mertem, biztosan beszakadt volna. Keresnem kellett hát egy hosszabb husángot. Össze is szedtem egyet a közelből, melynek hosszára igazán nem lehetett panaszom, attól sem kellett félnem, hogy eltörik a rókám kupáján. Toldi Miklós mutogathatta ilyennel a Buda felé vezető utat a katonáknak.
Jól belekapaszkodtam hát a póznám végige, de mikor meglendítettem, áldozatom arrébb rántotta a fejét, én pedig melléje ütöttem pár centivel.
-Zzzzz! – mondta a jég, és felületén vékony repedés szaladt végig. Hát ez így nem fog menni! Még két hibázás, és sikerül léket ütnöm a jégen, már-már biztosra vett zsákmányomat pedig megeszik a halak!
Fájó szívvel töltöttem be a puskát, és utolsó két patronommal adtam meg szegény vörösnek a kegyelemlövést. Most már hat adag sörét volt tehát a rókámban; ennyi végre hatott. Szép csendben elszállt belőle az élet.
Éppen ideje volt már, mert erősen szürkülni kezdett. Hátra volt még a partra emelése. Hosszú póznámmal sikerült a farkát felém billentenem, és kinyújtózva az ujjam hegyével elcsíptem a végét. Néhányszor kicsúszott a kezemből a farok, de aztán partközelbe vontattam a vöröst és kiemeltem a mederből.
Levett kalappal álltam mellette egy darabig. Alaposan megszenvedtem érte, de egy életre megtanultam azt, hogy a rálövés helyét minden körülmények között meg kell vizsgálni. Ha nem tettem volna, hanem hazafelé fordulok, elviszik az első rókám!
Amint az esti homályban zsákmányommal a vadászház felé tartottam, egy hópihe szánkázott kalapom karimájára. Nem sokáig volt egyedül, követte egy másik, majd a harmadik. Egyre jobban esni kezdett a hó, és hamar befedte nyomomat, melyeken így már senki nem talált volna vissza a rókalövés színhelyére.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

A többi cikket se hagyd ki!