Tóth László: Vadászszerencse

A nyárutó meleget hozott. A délutáni órákban napok óta 30 C fok körül tanyázott a hőmérő higanyszála. Itt a gyümölcsösben könnyű volt ellenőrizni. A vadász már másodízben ballagott oda a műszeres állványhoz, hogy megnézze. Ismét az árnyékba telepedett. Kabátot nem viszik ki, döntötte el. Még így is melege volt, amikor egy jó óra múlva elindult a szilvás sarka felé. A kerítésnek ez a része határos az erdővel és itt jártak be éjjelente a disznók, a férges, hullott szilvára. Ezekre várt az öreg. Nem valami nagy disznóra lesett, csak a kompetencia malacot akarta meglőni. A nyáron elég sokszor látott malacos kocát, de nem sok figyelmet fordított rájuk. Ki akar hazavinni egy 5-6 kg-os malacot? Most azonban már a 15 kg-ot is elérik és a húsuk is kitűnő. Ezért a nagy buzgalom; no meg azért, mert otthon is megígérte, hogy a vadászatról malaccal tér haza.
Furcsa história, de mióta elhatározta, hogy malacot lő, nem sikerült találkoznia velük. Mintha valami titkos távírón körbefutott volna, hogy vigyázni kell az öreg vadásszal, mert malachúsra fáj a foga. Két alkalommal olyan magaslesre ült fel, ahol régebben járt malacos koca. Most nyomukat se látta. Itt pedig – a szilvásban -, harmadik estéjét készül eltölteni.
A kerítésen négy lyuk volt. Ebből hármat kihegyezett karókkal eltorlaszolt és gázolajban mártott papírt is akasztott a drótra. A sarok közelében levő bejáratot szabadon hagyta; annak a közelébe sem ment. Itt is jött be a koca a malacokkal, mindkét alaklommal. Első nap, amikor a vadász balra ült, ők jobbra futottak. Másnap jobbra helyezkedett el. Ekkor a konda balra tűnt el a fák között. Törtetésük, majd hangos csámcsogásuk a távolból hallatszott. Most elhatározta, hogy ha jó lesz a szél, pontosan a lyukakkal szemben várja őket. Így talán jobbra is, balra is tud majd lőni a fényszórós puskájával. Azért is jött ki korábban, hogy legyen ideje a leshely jó kiválasztására. Előbb azt ellenőrizte, hogy nem bontottak-e valahol újabb bejáratot a disznók. A meredeken lassan ballagott és kalapját hátra tolva gyakran törölgette verejtékező homlokát. Ezután megnyugodva tért vissza a kiválasztott helyre és mutatóujját megnyálazva ellenőrizte a szél irányát. Mivel megfelelőnek találta – mintegy 35 méterre a kerítéstől -, helyet foglalt egy fiatal szilvafa alatt. Úgy ült, hogy a felkelő holdat egy fa takarja. Arra gondolt, hogy ha csendben marad és a szélirány sem változik, a koca nem fogja észrevenni. Az öreg tapasztalt vadász volt és jobban szeretett volna vagy 50-60 méterrel távolabb ülni. Innen azonban bizonytalan lett volna a fák között a lövés. Nem baj – gondolta -, majd csendben leszek, mint a macska az egérlyuk előtt.

A disznók már nyolc óra előtt megjelentek. Hangos csörtetéssel végigmentek a kerítés mellett. A koca többször is – elég keményen – csendre intette őket. A bejáratként meghagyott lyuk előtt sokáig csendben ácsorogtak. A szúnyogok kihasználták azt, hogy az ember nem mozgott és csapatostól támadtak. A nyakát, az arcát és a kezét csípték. Az öreg nem mozdult. Fogait összeszorítva tűrte a kínokat. Végül mégis kezét lassan egymás felé közelítve sikerült neki egy vérszopót szétmorzsolnia.
Szinte kéjes gyönyörűséget érzett, amint érezte, hogy szétlapul keze alatt kínzója. Apró kis mozdulat volt ez, a kerítésen túl mégis észrevette a koca. Nagyot fújt, aztán halk korrogással terelgetni kezdte a malacait vissza az erdőbe. Néha egy-egy nyikkanás jelezte, hogy a malacok között nem népszerű a koca döntése.
Majd éjfélig üldögélt a vadász a fa alatt. A disznók azonban nem jöttek vissza.
No sebaj – gondolta magában, ma nem fekszem le. Átmegyek a hármas lesre a Tasnárokba. Ott a herébe járnak anyátlan malacok. Ezek nem ilyen nagyok ugyan, de most már az is jó lesz.
Még teljesen sötét volt, amikor lehelyezkedett a lesen. Talán egy órája üldögélt már, amikor a halvány derengésben két aprócska test váltott ki az erdőből. Legelészve közeledtek feléje. Végre itt vannak a malacok – lélegzett fel az öreg. A puskát lassan emelte fel és meghúzta a gyorsítót. A halk kattanásra, a kis sötét foltok megmerevedtek. Na most…közelített a vadász ujja a billentyű felé. A hatos távcső tisztán mutatta a célt.
Furcsa, világos színű malacok, villant át az agyán. Felkapcsolta a fényszórót. Megdöbbenésére két kis őzgida tágra nyílt szemeiben tükröződött a lámpája. Az öreg nagy sóhajjal fújta ki magából a feszültséget. Teljesen malacoknak néztem őket, restelkedett. Három malacról tudtam itt. Gondolta, egyet meglőttek valahol vagy elhullott. Vén kapzsi, zsörtölődött magával. Most malacnak nézed a gidát, holnap süldőnek a rőzsét szedő öregasszonyt! Kedvetlenül üldögélt napfelkeltéig. Fáradtan kecmergett le a lesről és elindult a vadászház felé.
Az út akácoson vezetett át. Legalább gombát szedek, élénkült fel, amikor meglátta az ízletes őzláb gombákat. A tarisznyájából kötött szatyrot vett elő és lehajolt az első gombáért, amikor neszezést hallott a sűrűben. Mozdulatlanul állt és elhűlve nézte, hogy egy malac – áttörve a kökénybokrokon – egyenesen feléje tart. Odaérve halk röfögéssel elkezdte a bakancsát szagolgatni. Te bolond – mondta hangosan az öreg -, menj innen. Neked félned kell az emberektől és feléje rúgott. A malac egy kicsit hátra ugrott, majd még hangosabban röfögve, ismét közeledett. De jött két társa is, amelyek közben szintén előbukkantak a bokrok közül. Így történt, hogy három lármázó malac vette körül a vadászt, akinek a kezében már ott volt a puska. Bolondok, hát nem ismeritek meg az embert? Nem tudjátok, hogy félni kell tőle? Hirtelen felragadott egy husángot és csépelni kezdte őket. A malacok visítozva menekültek.
Ez a vadász-szerencse – morogta az öreg – miután a botot dühösen a sűrűbe vágta.
Ismét a gombái fölé hajolt. Amikor egy szép, fiatal gombát leszakított, arca már nyugodt volt, szinte derűs, és mintha ajka szegletében egy kis mosoly is bujkált volna.