Jurán Vidor: Tavaszi hajnal ( Vadászkrónika, részlet)

Valahol messze, ott lent a völgyben, ahol a falu utolsó zsindelytetős házikói terpeszkednek, az éjszaka őre most tutukálja a kísértetjárás óráját: az éjjeli tizenkettőt.
Itt fönt, az erdőszélen, ahol az öreg fenyő hosszú ágai szeretet meghittségével borulnak egy magányos erdészlak zsindelyfedelére, az egyik ablakból egy sárga fénycsík hosszú barázdát szánt az áprilisi éjszaka sötétjébe.
Bent, az agancsokkal díszített szobában, egy férfi kiugrik az ágyából. Lázas sietséggel kapkodja magára ruháit, az asztalról fölveszi és zsebre vágja az előre odakészített töltényeket, vállára kanyarítja a hátizsákot és leemeli a puskát a fogasról.
A szoba másik végében lábra pattan egy eddig mozdulatlan torzonborz, gazdájához rohan és tekintetét élénk farkcsóválással rászögezi.
A férfi a görbelábúhoz hajlik, melegen megcirógatja:
-Mórickám, feküdj szépen vissza és aludj. Te ma itthon maradsz!
A borzas szomorúan visszakullog a helyére, a férfi eloltja a lámpát és a ház elé lép.
Itt künn, a csillagveretes, halványfényű égbolt óriási fenyőt ívelt az éjszaka hangtalan sötétjében alvó rengeteg fölé.
A puskás férfi nekivág a hegyoldal útjának. Akár behunyt szemmel is mehetne, úgy ismeri itt a járást. Az a tömör folt ott nagy sötétségben egy évszázados fenyő örökzöld lombsátora. Ott az út balra kanyarodik.
Amott tovább a fenyők ékbe futó koronái hosszú ívet vésnek a csillagfényes mennyégbe, az út itt a lejtőn elhajlik, a tarvágást keresztezi és befurakodik a sűrű gallyszövésű fiatalosba.
Innen szeszélyesen nekivág a véderdőnek, ahol még a télutó az elmúlás fölötti tehetetlen dühében éjszakánként csontkeményre fagyasztja a rögöt, de a hajnal fakadó mosolya már részegíti a vadon fajdremetéinek szerelmes szívét.
Aki a hegyeket, erdőket magányosan járja, soha sincs egyedül. A néma csönd ezernyi sejtelmes hangja fölszívódik a lelkébe és szívét megtölti meleg hangulatokkal.
A puskás férfi a nagy szikla alatt önkéntelenül megáll.
Valahol alatta az erdő csöndjébe belekong az erdei bagoly vontatott dudukolása.
Most elhallgat.
A völgy mélyéből halkan felsurran a meleg déli fuvalom, csókot lehel a mozdulatlan lombokra, az alvó rügyekre, halk mesébe fog, kiszínezi a nyugvók álmait egy fakadó élet reménységével, szivárványfényével és beléjük leheli a feltámadás, az új alkotások felé való törekvés varázserejét.
A férfi megbűvölten hallgatja ezt az ezerszavú, halk zsongást. Százan, ezren érzéketlenül elmennek mellette, ő azonban megérti az erdő finom hangú varázsfuvolájának sejtelmes szavát, amely minden útjában elkíséri.
Álmodozva halad tovább. A fiatalosból a havasi rétre tér, szinte lopva keresztezi ezt. Éjjeli útjának végső célja: a véderdő már itt sötétedik az öreg havas fehér taraja alatt.
Az erdőszélen nekitámaszkodik egy öreg fenyő mohlepte törzsének és vár. Itt, a fenséges hegyek között, most készül megelevenedni a nagy természet napkeleti meséje, bűbájos, „ezeregyéjszaká”-jának legszebb színjátéka.

A sötét sziklabércek mögött egy láthatatlan kéz lassan szétteregeti, előretolja a hajnal halvány legyezőjét.
Az ég alján kiverődik a pirkadás első sápadt foltja. Csak akkora, mint egy puha női tenyér.
Az égi mező sötét kárpitjára tömérdek csillag, megannyi drágakő lövelli fényt sziporkázó, imbolygó ragyogását. A láthatatlan tűzóriás még valahol messze deríti a szíveket, fürge előfutárjai: a fénycsíkok azonban már előre törnek és hosszú barázdákat szántanak a mennyboltra. A sietők fürgeségével megzörgetik az égbolton szétszórt csillagablakocskákat:
-Kioltani!…Aludni!…A verőfény, a tűz, az élet istene jön!…
Az ékkövek ragyogása egyszerre fakulni kezd, láthatatlan tündérek piciny szája sorra elfújja a kicsi mécses lángokat.
A keleti égen egyre nő és ind nagyobb méreteket ölt a halvány legyező és maga előtt tolja, nyomja az éjszaka komor hangulatát. A sötétség tűnik, elvonulását mindenütt tompa derengés jelöli.
Mint egy leheletfinom fátyol, keleten előlibben a hajnal istennőjének álmos mosolya. Csak most ébredt, de máris a pír és az arany halvány ragyogásával kendőzi orcáját. Mosolyának derűje nyugaton visszaverődik a nagy hegyormok havas taraján. Mint valami óriási tükörlapon hullámzanak rajtuk a bíbor finom árnyalatai.
A magas égen már eldőlt a kemény tusa sorsa: a derengő fény mindenütt győzedelmesen tör előre. A sötétség, az éjszaka komor fejedelme lassan visszavonul a föl d felé és a mély völgyekben, nagy erdőkben még egyszer megveti a lábát az utolsó, reménytelen küzdelemre. Mindez halkan, nesztelenül, csöndben történik, az égi csatazaj nem zavarja az öreg föld álmait. Csak a hajlásokból, ahol a csermelyek hóvíz dagasztotta árja iramodik tova a kövek között, csak onnan tör fel valami egyenletes, tompa moraj. Úgy hangzik, mint egy fáradt test ziháló, hörgő légzése.
Keleten most bontakozik ki a hajnal pompája teljes szépségében. Egyetlen óriási, üde mosoly. A rózsaszín, a tűzvörös, a halványsárga és az izzó arany ékes bokrétája ragyogja be az ég alját. A levegőben most kezdődik a fény szitálása.
A fakuló derengés, miként a leheletnyi harmat, sejtelmesen lejjebb ereszkedik, mélyebbre száll. És ahol az imént a sötétségfoltja feketéllett: kiélesednek az alakok elmosódott körvonalai.
A felszél, ez a nyugtalan vérű vén csavargó szárnyra kerekedik, az erdő mélyében sóhajtva végiglibben a lombkoronák között és halkan dúdolja ébresztő dalát az alvók fülébe.
Egy árny suhan a fák fölött.
Korrogva, pisszegve, libegő ringással száll a hamvas derengésben. Olyan, mint a titokzatos sejtelem, amely meglepetésszerűen előlép a homályból, majd váratlanul ismét eltűnik benne.
A tavasz hosszúcsőrű vendége: a szerelmes szívű „bagolyfejű” most vonul nászútjára.
A véderdő szegélyén, egy viharverte fenyőn megmozdul egy sötét folt. A kiálló ág hintázni kezd valami ránehezedő teher súlya alatt.
Az ébredező nagykakas….
Sötét legyezőjét szétteríti, szárnyait leereszti, fejét fölvágja, nyakának zöld zománca szemrózsáinak vérvörös foltja megcsillan a hajnal derengésében, mámorosan kattogja, kurrogja, dürrögi szerelmének forró vallomásait. A havasok vad remetéje epekedő önfeledtségében csupa érzés, csupa tűz. Most se hall, se lát, egész lényét betölti dobogó szívének izzó szerelme.

A havasi réten is szól a zene.
Itt lantfarkú kiskakasok lejtik táncaikat. Az egyik előrenyúlt nyakkal egy földtúrás tetején áll, széles legyezőjéből élesen kivillan a fehér tollak foltja. A bennsejét perzselő tűz mámorosan dobolja lángoló szerelmének vad nótáit.
Egy másik, fürge legény, leeresztett szárnyakkal körbe-körbe kering, néha megáll, fejét, egész testét fölvágja, önfeledten csuhukol.
Egy harmadik öles ugrásokkal a levegőbe perdül és úgy sistergi izzó dalait.
Valahonnan előterem egy rozsdabarna tyúkocska, szerényen, félénken meglapul a rét harmatos füvében. A kakasok köréje sereglenek, ott táncolnak, dobolnak körülötte. A féltékenység vad harci vággyá fokozódik, két öreg dalia egymásra tör, összecsap, az őrült düh vakságában csípik, vágják, tépik egymást.
A fény ezalatt zajtalanul tovább vívja győzelmes harcát. A sötétség meddő ellenállása megtört, a futók fejetlenségével menekül a rengetegbe, a szakadékos völgyek fenekére.
Már egészen kivirradt.
A tar bokrok között az erdei pinty éneke csattog, az örvös rigó a fenyő tetején fuvolázik, a nagyerdő szegélyén vadgalamb búg, és valamelyik fán szól az örökösen hazudozó kakukk éveket számláló hangja.
Az erdő most csupa dal, fakadó érzés, izzó vallomás.
Láthatatlan jelre egyszerre megszakad a dalosverseny: a keleti hegysor csipkézett éle mögül előbukkan a nap vörös korongja. Sugárküllői büszkén harsogják a fény, a meleg, az élet forrásának föltámadását.

A véderdő szélén, kidőlt fatörzsön, egy zöldkabátos férfi ül.
Szívében még ott vibrál a végigélvezett dürgés izgató mámora. Tekintetét végigjáratja a lábai alatt fekvő erdőkön, völgyeken, ahol a tavasz művészi keze a rétek zöldülő pástját teleszövi sárgabugás kankalinnal, arany virágú gólyahírrel, fehér kakukkfűvel.
Ragyogó verőfényben fürdenek az erdők és hegyek. Mindenfelé csattog a serény fészeképítők boldog dala, és a levegőben lágyan száll a fakadó új élet részegítő illata.
A férfi föláll és az öreg fenyőhöz lép.
Orrlyukain átfűzött hurkon itt függ az egyik ágon a havasok törött szívű fajdremetéje. Boldog szerelmi lázban, a legszebb dal közepette bukott le egyszerre a magadból a mélységbe, a halál némaságába.
A zöldkabátos leveszi kalapjáról a kis fenyőgallyat, a fajd csőrének felső kávájába tűzi, meghatottan végigsimogatja zöldzománcos nyakát, vérvörös szemrózsáit. Aztán vállára veti puskáját és zsákmányával lassú léptekkel elindul a lejtőn, hazafelé.