Horváth Béla: Október…

Az erdő színes őszi köntösét az éjszaka megcsípte a dér. Megsápadt levelei megremegtek a dombok mögül kerekedett szélben. Hullik, pereg a sokszínű hervadó levél…Októbert mutatnak a kalendárium lapjai.
Számolgatom a napokat, mikor indulhatok a dámok somogyi hazájába. Nincs messze Baranya Somogytól, a vadőr mégis azzal fogadott: kár volt a messzi útért, nincs barcogás, dám is alig akad.
A fogadtatás nem kecsegtető. Mégis maradunk, ha már ráadtuk a fejünket a „messzi” útra. Elindultunk barátommal az öreg tölgyek közt rejtőző vadászházba…Alig várom, hogy tornácán dobogjanak lépteim, megcsikorduljon a zár és érezhessem a megállt időben a kunyhó dohos, egérszagú illatát.
Elhagyatottan áll a kis ház..Gyorsan kicsomagolok, átöltözünk, és máris kezdődik az első esti cserkészet. Alig haladok valamennyit a széles erdei úton, meglátom az első dámokat. Egy bika ballag a tehenek után, cáfolatul a találkozó hírére. Mégis van dám! A Vadtilosig cserkészem és itt várom meg a besötétedést. Több dámot nem láttam, barcogást sem hallottam. Jólesett a mozgás az autóban meggémberedett tagjaimnak. Hát még a vacsora! El is csendesedünk utána hamarosan.
Nem sokáig aludtunk. Csörög a vekker, keresem, hogy beléfojtom a szót, de nem találom. Azt sem tudom, hol vagyok. Nándi gyufát gyújt, így a pislákoló gyertya fényében magamhoz térek…Kikukkantok az éjszakába. Hűvös van. Még nagyon magasan ragyognak a csillagok…Hallgatózom…Barcogás nincs. Csend van, csak a makk kopog a fák törzsén és zörög az avar szőnyegén. Elindulok a sűrű aljnövényzetű öreg tölgyeshez. Magasba nyúló oszlopai az eget tartják. Mögöttem a fenyvesben köd születik, fátyla beburkolja alattam a katlan oldalát…Dereng…Egy nyúl ballag el mellettem. Észe sem vett…Már magasan jár a nap, mire a vadászházhoz érek.

A hajnal megint az öreg tölgyesben talál. Hideg van. Apró gyöngyszemek csillognak a pókhálók fonalán. Ezüstösek a fenyők bojtjai, ragyog az erdő a felkelő nap fényében. Még egy madár se csippan. Templomi csend van. Keresztüllopakodom a tölgyesen egészen a bükkösig, majd a tó felé ballagok. Éled az erdő. Rigók flótáznak, cinegék csirregnek, kutatnak. A tó vízén is nagy a mozgás. Vöcskök merülnek a víz tökre alá, majd itt-ott felbukkannak ismét. Magasan hatalmas madár kőröz. Rétisas. Vízre vetődő árnyékától fehér madárfelhő rebben fel. Sirályok. Kacsák sápognak, szárcsák szántják a víz hátát. Megelevenedett a víz világa. Az iszapos parton vidra nyomai árulkodnak az éjszakai vádorról. Míg a nyomokat vizsgálgatom Nándi is megérkezik. Együtt haladunk a tó melletti nyiladékon tovább. Dám és disznó nyomait látjuk. Ha nyom van, vadnak is kell lenni a környéken. El is határozzuk, hogy az esti lesre a tó környékére jövünk vissza, hisz az eddig ismert barcogó helyeken nyoma sincs a dámnak. Mégis igaza lenne a vadőrnek? Felmerül bennünk a kétség, de nem hagyjuk elhatalmasodni.
Visszatérve a vadászházba falatozunk, majd a fal felé fordulva elköszönünk a világtól.
Kora délután indulunk különböző irányban a tóhoz. Négy órakor már jó takarásban üldögélek vadászszékemen egy váltó közelében. Ahogy halad az idő, úgy fogy a remény is. Egy gidás sután és a reggel látott réti sason kívül még egy egeret sem láttam, a messze hangzó barcogás hangját se hozta felém a tarkómat legyező szél. Mi tagadás, lóg az orrunk az esti találkozásnál. Van még két napunk, vigasztaljuk egymást és sóvárogva emlegetjük a néhány évvel ezelőtti állományt. Eltesszük magunkat holnapra.
Csak ez az átkozott óra ne csörögne, de jót aludnék. Szokásomtól eltérően lenyelek egy kupica melegítőt, bekapok néhány falatot, elköszönünk egymástól és ki-ki elindul a megbeszélt terv szerinti útjára. A tó felé igyekszem. Meg-megállok, hallgatózom. Csend van, csak a makk potyog a fákról. A fiatal fenyvesnél alkalmas helyen, jó takarásban leülök vadászszékemre. Sűrű pára ül a tó fölött, nedvesen csillognak a fenyő tűlevelei, szemerkél a köd és én alig látok az orrom hegyén túl. Nem kedvező idő. El is unnám magam, ha tőlem karnyújtásnyira nem szórakoztatna egy kis vörösbegy. Tornászik, keresgél a fenyőágak között, pittyeg, nagy kerek szemei vidáman fénylenek. A tóról meg idehallatszik a korán kelő kacsák „viribülése”. Hajnalodik, ébred körülöttem az eddig alvó csendes világ, csak az annyira áhított barcogás nem hallatszik sehonnan. A köd meg egyre sűrűbb lesz. Már alig sejtem a mellettem álló fenyő körvonalát. Nem tudom, mit csináljak. Cserkészni nem lehet, látni is alig, itt maradni sem érdemes. Egy ágroppanás felvillanyoz…sötét árnyék bontakozik ki a ködből. Cimborám érkezik. Vége a nagy izgalomnak. Letört, kedvetlen. „Menjünk haza. Igaza van a vadőrnek. Nincs itt semmi.” Szótlanul ballagunk egymás után…A köd egyre sűrűbben szitál az áthatolhatatlan magasságból. Csak sejtjük a nyiladékot. Nem is tudjuk pontosan, hogy merre járunk, milyen irányban induljunk a vadászházhoz. Míg tanakodunk, villámként hasít belénk a felismerés…valahol előttünk a ködfüggöny mögött megszólal egy bika. Mélyen tör elő torkából a doromboló-horkantó hang. Megmerevedve hallgatjuk, erre vártunk napokon keresztül…egyszeribe jókedvünk kerekedik. Barcog a bika és ez mindennél fontosabb most. Csak a hangja jelzi, merre lehet, hol van. Hol erősebben, hol gyengébben hallani, aszerint, ahogy változtatja a helyét. Óvatosan, lépésről lépésre haladunk irányába, hisz a sűrű ködből bármelyik pillanatban előtűnhet. Szerencsére a szelünk jó, déli irányból simogatja arcunkat. Nem tudjuk, hol vagyunk a tájékozódás teljesen lehetetlen. Leültünk és hosszúnak tűnő percekig várakozunk. Közben a bika valahol előttünk állandóan barcog. Csak a szél meg ne forduljon! Valahol talán már süt a nap, világos van, kitárul a láthatár. Körülöttünk meg gomolyog, ritkul-sűrűsödik. A bika kitartóan egy helyben barcog. A hang irányába lopakodom. Nándi néhány lépéssel utánam. Kiérhettünk az erdőből, mert elfogyott alólunk a nyiladék. Valahol valamilyen tisztáson lehetünk, a bika meg egyre turbékol mély basszusán. Mint a ragadozó kúszom felé. Mintha világosodna, áttetszőbb lenne a ködfüggöny. Megtorpanok. Előttem egy kis facsoport ködlik elő és benne megmozdul valami. Nándi a fülembe súgja: látom a lapátját. Igen már én is észrevettem. Áll a bika és felénk figyel. Csak nagy terpesztésű, széles lapátjai látszanak, testét sűrű növényzet takarja. Kis roppanás a facsoport felől. Balra tehenek szaladnak el alattunk, eltűnik a bika is. Előbbre lépek néhány lépést, mert most már tudom, hogy egy dombon állunk.
Alattam tereli a bika tehenét vissza a facsoport felé. A céltávcsőben követem minden mozdulatát. Szerencsém van, megáll a tehén és mögötte megtorpan a bika is. Oldalba lövöm. Kiugrik a látótérből. Jól jelezte a találatot. Elnyeli a köd. Izgalommal teli várakozás negyedórái következnek. Lassan száll fel a köd, mindig messzebb lehet látni, jól kivehetők az égeres-nyíres facsoport suhángjai. Vékonyan szitál a köd, áttöri a napsugár. Nagy dimbes-dombos, tocsogós réten vagyunk, körös-körül szálerdő. Lucskosan, nedvesen keressük az elugrás helyét a harmattól, ködtől permetezett tisztáson. Hamarosan megtaláljuk a mély csülök nyomokat, majd az első csepp sötét máj vért kis darabka morzsalékkal majd két-három méterenként egy-egy cseppet, amely mindig sűrűbbé válik, vékony sugárként vezet át a zsombékoson egészen a szálerdő sarkáig. Itt megszakad a nagyon sűrű páfrány, alkörmös aljnövényzetben. Ide váltott be a bika jó százméteres csapa után.
Várunk még egy jó negyedórát, aztán lépésről-lépésre óvakodunk előre. Néhány méter után széles, sokcsipkéjű lapát mozdul meg előttünk.
Oldalán fekszik a bika és az utolsó sóhaj szakad ki belőle. Megrendülve állok mellette. Leemelem kopott, öreg kalapomat és átveszem Nánditól a töretet. Nézegetjük, forgatjuk vastag szárú, széles csipkés lapátját. Kiváló trófea. Barátom elmegy az autóért.
Elkészítem a ravatalt. Ketten maradunk…a bika és én, a ravatal melletti virrasztó…körülöttünk peregnek az októberi erdő sápadt levelei. Beszökik a fény a sűrűbe, ragyogóan kék az ég, őszi csiviteléstől hangos az erdő. Mátyás kiált, recsegő hangja messze viszi a hírt: elment a Laci-sarok nagy lapátosa.