Fuchs Antal: Dicsértessék

Mottó:
Dicsértessék a Bakony, sédek és förtések világa, múlt idők tanúja, legendák őrizője, vadnak nevelője.

Egyszerű, kicsi település a Dunántúlon: Huszárokelő-puszta. Szerényen, majdnem láthatatlanul húzódik meg az erdők alján. Nem hivalkodik utcával, járdával, templommal. Még a környéke sem árulja el, mit rejtenek a mögötte kéklő hegyek. Ha nagy szavakat szándékoznék mondani, a Bakony kapujának nevezném. Mivel azonban nem szeretnék túlzásokba esni, maradok inkább a kisajtó kifejezés mellett, amely sokkal méltóbb hozzá.
Ez a kisajtó a Bakony északnyugati oldalán helyezkedik el, a pápazirci országút mellett. Aki belép rajta, valóban úgy érzi, mintha küszöböt lépne át: földes szobából márvány palotába. És ha valaki egyszer ennek a palotának igazi szépségeit megismerte, nem szabadulhat annak varázsától sohasem.
Ennek a sok szépnek, a Bakony szunnyadásának ébredésének, réges-régen feledésbe merült és részben még meglevő romantikájának néma őrizője a kiskapu, az én szűkebb pátriám. Soha nincsen kulcsra zárva, szíves invitálója minden utas-embernek csak úgy, mint régen, amikor még tisztességes névvel sem illették, amikor még az egyszeri öreg pásztor szerint nem is volt egészen biztonságos arrafelé az utazás.
-Valamikor a veszprémi püspök, ha Pápa felül gyüvet itt a Gerence mentin hazafelé igyekezett, a hintáját kísérő huszárok kommandánsa ekiáltotta magát: Huszárok! Előre! Itt má félnyi költött a betyároktul, merhogy elő, hátu, oldalt és mindenhun erdő, meg erdő.
A szájhagyomány szerint így nyerte el nevét Huszárokelő-puszta, a Bakony kisajtója.
Egyre kevesebb szó esik arról, ami a kisajtó mögött történt a Bakony lankáin, bükkösök rejtekében, ősi titkokat őriző sédek és förtések világában.
Nincs is ma már, aki szóljon erről a világról, amelyet csak hírből ismerünk, és amelyeknek szemlélői az őszi ködökkel, távoli világot látott vadlibák hangjával, virágba borult vadkörtefák varázsával térnek vissza hozzánk.
S ha visszatérnek is, milyen nehéz szóra bírni őket. Bakonyi szél kell hozzá, a dudorászó kémény, kavargó hópelyhek vagy a margitvirágos rétek tücsökszerenádja, amelyek visszaidézik a gyermekkor gyönyörű pillanatait és velük Őt; fáradt, rekedtes hang tölti be szobámat, a fátyolos kék szem messzire tekint: Apám emlékezik.
„Most, amikor nemsokára betöltöm nyolcvanadik életévemet, régmúlt napokra, eseményekre visszagondolva rádöbbenek arra, hogy hajdani ismerőseim közül milyen soknak arca mosódott el emlékezetemben, milyen sok név tűnt el visszahozhatatlanul a feledés homályában.
Van azonban egy kedves gyermekkori ismerősöm, akinek emlékét ma is itt őrizgetem szívemben olyan gyengédséggel, szeretettel, amilyennel csakis a gondtalan gyermekkorbálványaira, ideáljaira gondol vissza az ember. Tőle tanultam egy régi szép nótát is, amelyet ha énekelni hallok, visszaálmodom magam egy régmúlt világba és megjelenik előttem Imre bácsi, a szép szál, fekete bajszú, kék szemű kanászlegény. Teljes nevén Rimpár Imrének hívták, és azokhoz a festői népviseletben járó kanászokhoz tartozott, akik egész éven át az erdőn legeltették a bakonyi falvak fekete színű disznókondáit. Fehér gyolcs inget viselt, nikkelgombos fekete ugyancsak ráncos szárú és oldalt varrott csizmával, vállán panyókára vetett szűr, kezében az elmaradhatatlan hosszú nyelű balta: a balaska.
Abban az időben szüleim egy erdő melletti pusztán laktak, cselédek voltak. A cselédség közösen fogadott kanászt disznóik őrzésére, akit aztán, mivel többnyire legényemberek voltak, naponként vagy hetenként mindig más-más család élelmezett és gondozott. Ilyenformán érthető, hogy mi, pusztabeli gyerekek kivétel nélkül jó barátságban voltunk velük, és ha csak tehettük, követtük az erdőben makkoló kondát. Egész napokat töltöttünk a kanászok társaságában sokszor étlen-szomjan. Nagyon szerettük ezeket a kirándulásokat, mert mindig akadt valami nekünk tetsző, érdekes élmény. A kanászok megengedték, hogy mi tereljük össze a szétszóródott kondát. Ilyenkor volt alkalom megtanulni úgy megdobni a disznót, hogy ne a lábát, hanem a farát vagy az oldalát érje a bot, méghozzá úgy, hogy a bunkós vége találjon célba, ne pedig a nyele. Bravúr volt az, amit kanászok módjára, igazi szakértelemmel csináltunk.
Egy hűvös őszi estén nagy tüzet rakva melegedtünk. Két kanászlegény felváltva mesélt arról, hogy mit hallottak Savanyú Jóska, a híres bakonyi betyár viselt dolgairól: ki volt a szeretője, hogyan fogták el a halápi erdőn stb. Az elmaradhatatlan pulik hason fekve, okos fejüket kinyújtott első lábaikon nyugtatva, a tűz közelében szunyókáltak.
Hirtelen valamit észre vehettek, mert dühös ugatással rohantak el a konda irányába. A kanászok – élükön az én Imre bácsimmal – felugráltak a tűz mellől, balaskáikkal hadonászva, ordítozva futottak a kutyák után. A gyerekek egy része, nem tudva mi történt, hazaszaladt. Én egyik társammal hirtelen felgallyaztam egy ágas-bogas fára, onnan igyekeztem meglátni vagy meghallani, mi okozta ezt a hirtelen támadt háborúságot.
A fa koronája sűrű volt, semmit sem láttunk, de onnan leszállani nem mertünk. A kutyák egyre távolodó ugatását és a kanászok kiabálását már csak nagyon messziről hallottuk. Sokáig sírdogáltunk a fán, amikor végre az egyik kanászlegény egészen a közelünkben szólalt meg, a disznókat terelgette össze. Kiabálásunkra ránk akadt, leszálltunk a biztonságot nyújtó fáról, és segítettünk neki. Terelgetés közben tudtuk meg, hogy vadkan járt a kondánál és a házi kannal verekedett. Láttuk is, hogy Betyárnak mindkét oldala véres. Betyár a vaddisznóhoz hasonló fekete házi kan volt, legverekedősebb az egész kondában. Az egyik kanász és a kutyák csak későn este kerültek elő. Ez a kanász mesélte azután, hogy a vaddisznó is vérzett, tehát a kapott sebekért Betyár sem maradt adós.
Mivel másnap vasárnap volt, a kanászok elhatározták, hogy hajtóvadászatot tartanak a sebzett kanra. Erre a vadászatra a béreseket és a kocsisokat is meghívták. Puskájuk természetesen nem volt, fejszével és vasvillával akarták a sebzettet terítékre hozni. Ekkor, 1893-ban, voltam először vaddisznóra vadászni.
Hogy a disznóhajtást milyen szempontok szerint tervezték, arra már nem emlékszem, de Imre bácsi, aki a vadászatrendező szerepét vállalta, azzal bíztatott, hogy a kant mi ketten ütjük agyon. Engem, legifjabb barátját, magával vitt a kant rejtegető sűrű tüskésbe. A kutyákat biztatgatva óvatosan haladtunk egy igen nagy, a sűrűségben álló tölgyfáig. Ott aztán megálltunk, várva a kutyák ugatását. Imre bácsi balaskóját emelgette, még suhintott is vele, mintha a vadkan fejét akarná széjjelcsapni.
Nekem már akkor egy kicsit kezdett inamba szállni a bátorságom, és azt fontolgattam magamban, mi lenne, ha egy óvatlan pillanatban elpárolognék. De a kíváncsiság mégis erősebb volt a félelemérzetnél és maradtam. Rendíthetetlenül bíztam barátom erejében, hiszen két fegyveres pandúrt is megvert nemrégiben, akkor pedig nem történhet semmi baj.
Közben ugatni kezdtek a kutyák. Először egyhelyben, hol pedig egyre közelebb, hol távolabb hallatszott ugatásuk. Egyszer csak a kutyaugatás felől keserves vonítás, jajgatás, majd kiabálás hallatszott: „Üssétek, üssétek” Erre már Imre bácsi is nekilódul,t és ahogy csak tudott, futott egyenest bele a veszedelembe. Én persze – mivel elmaradni nem mertem – mindenütt a nyomában. A színhelyre érve hirtelen lehajolt és a bokrok alá nézett. A következő pillanatban vonító kutya ugrott el mellette, utána nagy fekete tömeg. Fellegyenesedve villámgyorsan sújtott balaskájával, az azonban, a sűrű ágak között felakadt. Kiejtette kezéből. Káromkodva hajolt le érte, miközben a vaddisznó közvetlenül mellettem rohanva tűnt el a sűrűben. Még néhány métert futottunk a disznó után, majd amikor látta, hogy utolérni nem tudjuk, visszafordultunk. Ekkor vettem észre, hogy gatyájának szára elől ki van hasadva. Most, 70 év távlatából is élénken emlékszem arra a jelenetre, ahogyan tépett gatyáját összefogva rám mosolygott: „A nemjóját nekije, ez vót ám a valami” Ekkor megindultunk a jajgató ember felé, ahonnan akkor már többen is kiabáltak. Szomorú látvány fogadott bennünket. Szegény idősebb bérest a disznó csúnyán összevagdalta a lábszárán. Fehér gatyája csupa vér volt, még a csizmájába is belefolyt. Valaki hazaszaladt, hogy kocsit hozzon a pórul járt ember számára. A sebesülttől nem messze egyik puli nyalogatta lágyékát: őt is megvágta a haragos kan.
Miután a kárvallott fejszés vadászt társai kivitték a sűrűből, mi Imre bácsival még ottmaradtunk a kutyákat várni. De amikor meghallottuk a sebesült emberérét jövő kocsi zörgését, ismét odasiettünk. Annak felesége és leánya is eljött, dunyhát, párnát hoztak a beteg részére. Amikor az asszonynépség meglátott bennünket, azonnal nekitámadtak Imre bácsinak. Szerintük az egész bajnak ő volt az okozója. A jól megtermett kanászlegény azonban elnézett a fejük fölött: kezét állandóan tépett gatyáján asszonynépre ügyet sem vetve, eltűnt a sűrűségben.
Édesapámat nemsokára elhelyezték, más községbe került a család. Megszaporodtak a gondok, mert a sok gyereknek (heten voltak testvérek) kevés volt az egyetlen kenyérkereső. Én mint a legidősebb testvér, korán megismerkedtem a nehéz testi munkával. Repülve száguldott az idő és 40 hosszú, küzdelmes esztendővel a nevezetes baltás vaddisznóvadászat után az akkori Pápa Ugodi Hitbizományi uradalom fővadásza lettem. Huszárokelő-pusztán laktam, de gyakori látogatója voltam a Devecser mellett elterülő széki és káptalanfai erdőbirtokoknak is.
Egy ilyen alkalommal, a harmincas évek elején történt, hogy Káptalanfa község határában vadásztunk fogolyra. A nagy melegben megszomjaztunk, ezért betértünk a csárádba egy kis sörözésre. Odabent az egyik asztalnál két öreg pásztort láttam iddogálni. Mellettük pulik szundikáltak. Odamentem és megkérdeztem az öregeket, hogy idevalósiak-e. Az egyik azt felelte, ő igen, de a komája becsei. Erre a komához fordultam:
-Hogy hívják magát, bátyám?
-Rimpár Imre a nevem.
A puli fejét simogató kezem egy pillanatra megállt a levegőben, majd a mozdulatot befejezve szó nélkül, lassan visszaballagtam a kimérő asztalhoz, hogy meghatottságomat észre ne vegyék, 40 hosszú, nehéz esztendő után újra láthatom hát a gyermekkori ideált, akinek első vadászélményemet köszönhettem. Az elmúlt négy évtized igen megváltoztatta, lecsendesítette. Halk szavú, megtört, de mégis méltóságteljes öregember lett belőle, csupán jellegzetes orra és kék szeme volt a régi. Két pohár borral a kezemben újra visszamentem a pásztorok asztalához elébük téve az italt jól a szeme közé néztem az én emberemnek és megkérdeztem:
-Imre bácsi, emlékszik-e arra az időre, amikor vaddisznóra vadásztunk?
-Vadásztam én többször is.
-Hát amikor az egyik bérest megvagdalta a vaddisznó?
-Sámpár Jancsit. Régen vót – felelte röviden.
-A Fuchs Mátyás fiára emlékszik még?
-Honna emlíkeznik! Ismerte talán?
-Most is jól ismerem.
-Hun van? – kérdezte kíváncsian.
-Én vagyok magam!
Err meglepetten felállt, félrefordított fejjel nézett a szemembe hosszan, elgondolkodóan. Kezünk sokatmondó szorításban találkozott, majd visszaült helyére és röviden csak annyit mondott:
-Meglehet.”

És amikor idáig ér a mesében, elhalkul a jól ismert kedves hang, átveszi a helyét a kéményben dudorászó északi szél, amely odakint Pápateszér felől akadálytalanul süvít végig a koppányi legelőn, egészen Huszárig, ahol aztán visszatántorodik a tömör falként elébe tornyosuló bükkfák hatalmas tömegén. Hogy tombol ilyenkor a Bakony! Akár a viharos tenger, amikor a céljuk felé igyekvő hajókat játékszerként dobálja a hátán. A süvöltő szél és a kémény mesél azokról, akik valaha itt éltek, csodálták, tisztelték és szerették ezt a gyönyörű erdőséget, amelynek földje végül is magába fogadta porladó csontjaikat.