Kevés magyar vadásznak adatott meg, hogy Afrikában próbálja ki a szerencséjét. Még kevesebbnek az, hogy két nagy földrész vadállalatainak nyomában járva bizonyítsa: nem akármilyen vadász. Szerzőnk (Földesi László) az utóbbiakhoz tartozik. Kétszer is lehetősége nyílt Tanzániában, Arusha, Ikoma környékén, szavannáin, sztyeppéin, a Meru hegységben elefántokat, oroszlánt, kafferbivalyokat, leopárdot, különféle antilopokat lőni, de vadászott Indiában, Mongóliában is. Természetesen egy harmadik földrész is rákerül a listára: ez Európa, vagyis a hazai tájak, a környékbeli országok hegyei.

Az én királyom

A tanzániai ikomai táborban elfogyasztott első ebéden Joesch, a vadászkísérőm ismerteti a területét. Sok a vad, kafferbivaly, leopárd, antilop van bőven, oroszlán is előfordul. Elefántot azonban azok alatt az évek alatt, amióta itt vadásztat, csak két-három ízben látott.

A beszélgetés megnyugtat, a kilátások nem rosszak. Talán sikerül kaffert lőnöm, amit 1965-ben – szabad vadászterületen – még meglátnom sem sikerült.

Fehér kísérőm biztatására mindjárt körülnéztünk egy kicsit. Elő a puskát, már indulunk is.

A táj tipikus afrikai szavannás, tíz perc múlva már felbukkannak az antilopok, főleg topik. Nemsokára Joesch megállítja a kocsit, mutatja, hogy a bozótos szélén egy beteg impalla áll. Int, lőjem meg, nem számít bele az engedélyezettbe.

Tudom, ez is az ismerkedéshez tartozik, kíváncsi rá, hogyan lövök. Megközelíteni hát úgy száz, százhúsz méterre, odalövök, s a bak helyben marad. Nem valami megtermett, mégis örülök neki, mert hozzásegít a bizalom elnyeréséhez.

Látom kísérőimet, hogy elégedettek a bemutatkozásommal. Hiszen a következő hetekben nemcsak a siker függ tőlem – ami számukra, akik ebből élnek, igazán nem mellékes, de esetleg az életük is azon múlik, jól hord-e a puskám.

Sikeres a második lövésem is, egy nagy hiénára, vágtatásának vetek véget örökre.

A hiéna állkapcsa nemcsak hatalmas, hanem olyan erősnek is látszik, hogy a legkeményebb csontot képes összetörni. Nyaka vastag és izmos, jókora súlyokat tudhatott emelni és hurcolni. Első lábai hosszabbak, mint a hátsók.

Palánk állat, hihetetlenül gyorsan megtalálja a dögöt; nagy konkurencia a többi ragadozónak, az oroszlánnak, a leopárdnak.

A hiéna általában éjjel mozog, bár összeakadtam vele nemegyszer nappal is, üvöltése gyakran röhejre emlékeztet, főleg párzás idején.

Sokat hallottam bűzéről; ám e tekintetben a mendemonda igazán nem túloz – förtelmes bűze van. Érthető, hogy a nyúzok nem szívesen nyúlnak hozzá. Amikor egynek a koponyáját lefejtettem, hogy elhozzam, külön meg kellett kérnem rá a nyúzót, akinek arcán kérésem hallatára utálat tükröződött.

Egy erős topibak áll tőlünk elég messze, de az előzőek alapján – bár Joesch mondja, hogy menjek közelebb – megnőtt az önbizalmam.

Rálövök, meg sem moccan, ismétlek, de csak a negyedik lövés talál. Az első lábát lövöm el. Elfut, autón próbáljuk követni, de belekeveredik egy nagy csapatba, és elveszítjük szem elől.

Bosszant a dolog, szégyellek sebzett vadat elhagyni, de Joesch int, nincs mit tenni.  – Jó lesz az oroszlánoknak – mondja –, sok ezer itt a topi.

Hazafelé mégiscsak lőttem egy jó Thomson-gazellát. Bemelegítőnek, ismerkedésnek, körülnézésnek nem rossz eredmény, három vad a saroglyában.

Hátul ülök a Landroveren, Mwangagni, a kedves, jó szemű, alacsony termetű fekete vadász mellett, néha összenézünk, és ilyenkor szélesen mosolyog. Jól megleszünk egymással. Nagyon elégedett vagyok, annyi izgalom és hosszú hónapokig tartó előkészítés után ismét Afrikában, a vadászparadicsomban vadászhatok. Ez a legtöbb, amit egy európai vadász elérhet.

(Forrás: Földes László: Vadászkalandok)