Tekintsünk el attól, hogy közel egy évig volt szerencsém, ezt -az egyébként számomra mindennél szebb- hivatást űzni. Maradtak belőle édes és keserű emlékek, élmények is. Ez a bejegyzés némileg ezekből, illetve a pályához mai napig erősen kötődő barátaimmal folytatott beszélgetésekből született. Milliószor nyilatkoztam már erről, több platformon is, de úgy tűnik ez még mindig aktuális és jó darabig az is lesz…

Többek között mire esküszik fel a hivatásos vadász, és mi az amit valójában elvárnak tőle?

Arra, hogy a vadat óvja és védi. Törekszik arra, hogy azzal a lehető legfenntarthatóbb módon gazdálkodjon. Ugyanakkor az elvásárok szerint tegye ezt úgy, hogy a társaság kasszáját gyarapítja, a nap 24 órájában a területen van, éjjel zsigerelni megy, rendezett a családi élete és nem utolsó sorban, nem hal éhen. Amivel nincs is gond, mert manapság minden szakmában hasonlóak a célok, de nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy mennyire nincsenek megbecsülve.

A társaságok vezetősége – természetesen, akinek nem inge, nem veszi magára -dolgozni sem hagyja őket. Hogy miért? Mert semmilyen innovációt nem lehet a társasági tagok szemellenzőjén keresztülvinni. A legtöbb társaságban a lényeg, hogy mennyi a bevétel, illetve mekkora lesz a teríték. Jut fácán a vasárnapi asztalra? Lesz nyúl? Az sem baj, ha már a vadászat elején vállukra dobhatják a fejenként két „levágott” fácánt, és mindenki megy a dolgára. Egyébként ez mind kivitelezhető ám (még akkor is, ha a vadászember gyomra felfordul), de akkor fektessen bele mindenki időt, pénzt, energiát! Jaaa, hogy az kizárt???

Ott a hivatásos vadász, majd ő belefekteti az idejét (természetesen, hiszen ezért fizetik). Ja, és nem mellesleg a saját pénzét is. Ami egy családos embernél szinte a napi betevőt sem fedezi. Ugyanakkor a használatos anyagok, szerszám és egyáltalán a megfelelő munkakörülmények nélkül igazán nehéz megfelelő (legalább) szakmai minimumot nyújtani. Nem is értem azt a rengeteg tervet, amely azon alapul, hogy majd ha tudtunk kivenni valamit, akkor vissza is forgatunk belőle. Nem kell ahhoz nagy matekosnak lenni, hogy felfogjuk: anélkül, hogy bármit vetnénk, nem igazán tudunk majd aratni.

Hol van a vadászat iránti szenvedély?

Hol vannak a vadászat utáni jóízű beszélgetések? Hovatovább, hol van a társadalmi munka, ahol a tagok együtt tesznek valamit a területért? Van ám, ahol ez még létezik, ahol a társaság kevésbé urizáló tagjai összefognak, és esetleg segítenek a hivatásos vadásznak betakarítani a kukoricát, behordani a bálákat, vagy néhanapján kimennek etetni vagy itatni vele. Ez miért jó? Egyrészt mert megismerik az vadőr mögött rejtőző embert, aki talán olyan dolgokat mutat meg idővel a területen nekik, amiről el sem tudták képzelni, hogy ott van. Mert ebből a szempontból nagy hatalma van ám a szakszemélyzetnek. Mert amit ő nem akar, hogy meglássanak vagy éppen meglőjjenek, azt valószínűleg nem is fogják. De ez ugyebár részletkérdés…

Lappangó (h)idegháborúk folynak a társaságok belsejében, ami arra enged következtetni, hogy sok esetben belülről és felülről bűzlik az a bizonyos hal. Ezek után mi is az elvárás? Megy a klikkesedés. Amikor pedig érdekek ütköznek, szó szerint kipicsázzák egymást. Mindenki pár csontért feláldozza az egész pecsenyét, mert az azonnal a tányéron van.

Néhány évvel ezelőtt, az újraosztások idején egész vadászterületek dőltek romba, mert valaki nagyobb szeletet kívánt a tortából. Van, aki tovább tudta tartani a már meglévő szintet és van, aki nem. Szakmailag magas szinten lévő, munkájuk iránt abszolút elkötelezett kollégák hagyták, illetve hagyják ott állásukat, mert nem kapnak megbecsülést, pénzt, lehetőséget, hogy azt tegyék, amiért annyit tanultak. Többéves, évtizedes tanulással sajátították el meglévő tudásukat, melyet nem kamatoztathattak, mert a felsőbb vezetésnek éppen nem tetszett valami. Vagy, mivel fogalmuk sem volt, miről is beszélnek, kérdezni meg ugye szégyen, inkább azonnal rámondták, hogy „ez hülyeség”. Az is probléma, ha be kellene fektet és a többi. Teszik ezt azokkal a szakemberekkel szemben, akik szakirányú középfokú vagy éppen felsőfokú végzettséggel rendelkeznek.

Egyértelmű, hogy a vadőrnek tisztában kell lennie azzal, hogy komoly fizikai munkát (is) kell végeznie. De, ha ezt a fizikai munkát becsülettel elvégzi, akkor bízzák már rá azt a munkát is, amiért valóban évekig tanult. A vadőr azért lesz vadőr, hogy gondolkodjon és gondoskodjon. Gondoskodjon a vadról. Gondoskodjon annak táplálékáról, tápanyagszükségleteinek kiegészítéséről. Gondoskodjon a védelméről és élőhelyének megóvásáról egyaránt. Munkája ne gondolatoktól mentes robot legyen, hiszen nála jobban aligha ismeri valaki a területet, a rajta lévő vadállományt. Egy gazdag állattartónál is jobban ismeri a marhákat az, aki naponta gondozza őket. A gondozó veszi észre először, ha valami változás mutatkozik az állományon. Ő látja, ha betegség gyötri valamelyik jószágot. Tudja, miből mennyit kell enniük és azt, hogy éppen mire van szükségük. Nincs ez másképp a vad és vadőr kapcsolatában sem. A vadőr nem csak azért van, hogy „kiganézzon” a vad alól. Hanem, hogy ismerje, védje, tanulmányozza azt. De ezt nem teheti, mert ő „csak vadőr”.

Félelmetes, milyen birkaeffektusok érvényesülnek ember és ember között egy-egy társaságon belül. Valaki kitalál valamit, fényes köntösbe bújtatja azt, és az asztalra teszi. Mi tagadás, valóban szépen csillog. Tán még ígéretnek sem utolsó. De, hogy a megvalósítása miként és hogyan történik, az már végeredményben mindegy is. Nem baj, ha üres frázis, csak valaki bólintson már rá. Ezzel szemben ott van mellette a másik ötlet, aminek a doboza kicsit szürke, és nem is egészen fényes. Nem csillog, mert a valóságot tartalmazza, és valószínűleg kicsit tovább is tartana kibontani, pedig megérné!

Instant világot élünk, ez tény. Mindent gyorsan, azonnal! Pontosan ez lesz a veszte a vadgazdálkodásnak is, vagy már lehet ez is lett. Sokszor elgondolkodom rajta, hogy az én gyermekeim, unokáim vajon fognak-e nyúlra, fácánra vadászni, vagy ugyanolyan ámulattal hallgatják majd, amit mesélek nekik a pár tucat egyedet számláló terítékekről, mint amilyen áhítattal én hallgatom a fogolyvadászatokról szóló meséket.

Országunkban számos bizonyíték van rá, hogy igenis lehetne az apróvaddal gazdálkodni. Megfelelő anyagi háttér és szakmai támogatás mellett. Hogy mi kellene hozzá, azt korábban az egyik pozitív példát mutató vadgazdálkodási egység vezetője fogalmazta meg.

„A vadásztársaságokon belül demokrácia van. Demokrácia van abban a kérdésben, hogy menjünk-e a vadásznapra, és ha igen, mit főzzünk. De nincs demokrácia abban, hogy hogyan vadgazdálkodjunk.”

Ezek után már csak egyetlen kérdés merül fel bennem. Mégis ki tudja jobban, hogy mire van szüksége a vadnak, mint az, aki ezt tanulta, ez a hivatása, és gyakorlatilag a vaddal együtt éli le az élettét?

A kérdés költői, a válasz egyszerű. Mindenesetre egy következő bejegyzésben szó lesz majd a „B oldalról” is. Hogy vajon a szakszemélyzet mit tesz vagy éppen mit nem, hogy idáig jutott a vadgazdlkodásunk.

Tarjányi Lili