Nagyjából egy éve írtam egy cikket arról, hogy mennyire beszűkült teóriák övezik még mindig a vadászatot. Holott, már általános iskolás korunk óta tanuljuk, hogy ez egy olyan alapvető tevékenység volt, amelyen életek múlottak például az őskorban. Természetesen napjainkra minden megváltozott, de ettől függetlenül még nem kellene úgy tekinteni erre, az -ha úgy tetszik- életformára, mintha ördögtől való lenne. Azt tapasztalom, hogy még mindig napi szinten felmerül a vadászok szükségességének kérdése. Eszem ágában sincs meggyőzni bárkit bármiről, csak néhány gondolat jutott ennek kapcsán eszembe, amiről azt gondolom, hogyha legalább egyetlen ember elgondolkodik rajta, már megérte leírni.

Számomra a vadászat olyan belső, zsigerből érkező vágy vagy akár nevezhetjük szenvedélynek is, aminek következtében egyáltalán nem a vad életének kioltására szomjazok, még akkor sem, ha az esetek kevesebb, mint 20 százaléka így is végződik. Sokkal inkább az odáig vezető, kiszámíthatatlan, mások által be nem járt útról szól. A vadász nem csak ott jár, ahol a turista járhat, a vadász nem csak azt látja, amit egy erdőjáró láthat és legfőképp nem csak azt érzi, amit egy természetkedvelő érezhet. Véleményem szerint egyik sem különb, jobb vagy rosszabb a másiknál. Egyszerűen csak másként élnek, másként gondolkodnak és legfőképp másként cselekednek.
Amikor vadászatról beszélünk, érdemes megvizsgálni a vadásztársadalom összetételét. Hosszasan lehetne boncolgatni ezt a témát, én mégis megpróbálom leegyszerűsíteni. Tehát adott a vadászok társadalma, ezen belül vannak hivatásos és sportvadászok. Téves azt feltételezni, hogy az utóbbi elnevezését onnan kapta volna, hogy sportot űz abból, hogy állatokat öl. Ez mindössze annyit jelent, hogy nem hivatásszerűen forgatja a fegyvert. Ez csak egy felskiccelt, nagyon leegyszerűsített csoportbontás. A helytelenül sportvadászoknak nevezett halmazt azonban lehet tovább bontogatni, igaz már csak az etikai normák betartásának vagy annak ignorálásának szempontjából. Arra gondolok tehát, hogy a hobbivadászok között is lehet egy éles határvonalat húzni, amelynek egyik oldalán azok vannak, akik lelkesen őrzik a hagyományokat, beengedik ugyan az innovációt, de nem élnek vele vissza. Tisztelik és szeretik a vadat, és ezen felül ismerik a mértékletesség fogalmát is. Illetve van a vonal túloldalán található halmaz, akiket tévesen neveznek vadásznak, ők a vadászati köznyelvben a puskás emberek. Ők azok, akiket a vadásztársadalom okkal igyekszik kivetni magából. Ők azok, akik miatt a vadászat megítélése a béka segge alatt van. Bizton állíthatom, hogy ők a leghangosabbak, a „legokosabbak” és a legnehezebben kezelhető tényezők ebben az egyenletben. Róluk majd talán egy másik bejegyzésben írnék bővebben.

Így, hogy tisztáztuk az alapcsoportokat és azok bontását, szeretnék azokra fókuszálni, akiknek igenis jelent valamit az asztalra helyezett, általuk terítékre hozott vadból készült étel látványa. Akik ezredszer is végig pörgetik egy-egy trófea történetét, ahányszor csak ránéznek. Akiknek számít a vadászok közösségének ereje. Akinek megdobban a szíve, ha például malacot vezető kocát lát. De nem azért, mert a kicsi pont elfér a tepsiben…
Nem hiszem, hogy bárkinek is el kellene számolnunk, hacsak a saját lelkiismeretünkkel nem. Tény, hogy életek felett döntünk, visszavonhatatlanul. Pont úgy, mint bárki, aki bemegy a boltba és megveszi a gondosan becsomagolt húst. Hiszen, ha van kereslet, van kínálat is. Ez ugye mindenki számára világos? A kérdés természetesen költői.
Az én és szerencsére mára már egyre több civil ismerősöm véleménye az, hogy önámítás egy rántott szelet mellől „farkast kiáltani” bármelyik vadászra. Ugyanis fájó lehet a felismerés, de valójában mindenki öl. Legyen annak közvetlen vagy közvetett a módja.
És ebben a pillanatban fel is merül bennem egy fogós kérdés, miszerint tulajdonképpen mi is a helyzet a horgászattal? Miben különbözik az a vadászattól? Tény, hogy a kifogott hal visszaengedhető. De ott van például a horogra tűzött élőcsali. Legyen szó „csontiról” vagy bármely más csaliról? Percekig fárasztani egy halat horoggal a szájában, majd hagyni a szabad levegőn vergődni, miközben fotók készülnek vele… Vagy ideális esetben egyetlen lövéssel terítékre hozni egy vadat, amely egész életében szabadon élt és vajmi keveset szenvedett mielőtt végleg elhagyta a földi létet. Aki ezt a két tényt szembeállítja egymással, már érdekes konklúziókat vonhat le. Mi van akkor, ha ezek mellé még odavesszük nagyüzemi állattenyésztést? Vagy éppen a vágóhidak tevékenységét, amelyek természetesen a fentebb említett kereslet miatt tudnak működni és megélni?

Félreértés ne essék, az én életvitelemmel mindhárom fentebb említett „ágazat” egybevág, így képes vagyok ezeknek a pozitív, negatív oldalát is reálisan átlátni. Inkább csak azért teszem közzé ezt a kis szösszenetet, hogy az, aki a fotelből ítélkezik akár a vadászok, akár a horgászok, akár az állattenyésztők feje fölött, vajon elgondolkodott már azon, hogy az ő szerepe hol van ebben az egyenletben?

Elég, ha a kérdésre önmagában válaszol. Illetve, ha netán lát a fentebb leírtakban rációt, egy megosztás formájában legyen kedves juttassa el az ismerőseihez, hátha egy végeláthatatlan reakciólánc alakul ki, amelynek nyomán legalább egyetlen ember nézőpontjában pozitív változás áll be. Amennyiben ez bekövetkezne, már megérte leülnöm a gép elé, és megfogalmazni a gondolataimat.

Tarjányi Lili

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

A többi cikket se hagyd ki!