Véleményem szerint értelmetlen lenne újra és újra legépelni azt, hogy szakmailag miért elengedhetetlen a szabályozott, ellenőrzött körülmények között zajló vadászat. Valószínűleg mindenki hallott már a vadkárról, a terület vadeltartó képességéről. Ha egyébről nem is, a hírekből biztosan értesült a lakott területen tartózkodó nemkívánatos vaddisznókról, rókákról vagy éppen a gépjármű-vadütközések szomorú végkifejleteiről. Amikor az utóbb említett problémák felmerülnek, természetesen minden a vadászatra jogosult felelőssége. Ezzel együtt kivétel nélkül megtörténik az azonnali cselekvésre történő felszólítása. Különös, nem igaz?

Őszintén remélem, hogy egyszer eljön az idő, hogy azok, akik ferde szemmel tekintenek ránk vadászokra, megpróbálják megkülönböztetni azokat, akiknek szakmája a vadászat és mértékkel, a fenntartható gazdálkodás mellett vadásznak. Illetve azokat, akik – az ő szavaikkal élve – ölnek. Kár lenne tagadni, hogy akadnak ilyenek is. Akiket a vadásztársadalom igyekszik kivetni magából, több-kevesebb sikerrel. A tisztánlátás érdekében, én most azokról a vadászokról beszélek, akik szenvedélyükként élik meg a vadászatot és nemcsak learatják a babérokat, hanem valóban tesznek is a vadért. Ami nem mellékesen több tucat nem vadászható vagy éppen védett faj számára jelent komoly előnyt a túlélésért folytatott küzdelemben. Gondoljunk csak az aszályos időben történő itatásra, téli etetésre, esetleg a ragadozók szelektív csapdázására.

Fiatalabb koromban felháborítónak tartottam, hogy a vadászat ellenzői ismeretlen emberek fotóit osztják meg maguk között. Majd szisztematikusan, egymás után a legnagyobb egyetértésben „véreztetik ki” a képen látható személyt. Anélkül ítélkeznek valaki felett, – aki egyébiránt ugyanolyan hús-vér ember, mint ők -, hogy tisztában lennének az egyén értékrendjével, családi hátterével vagy úgy összességében, bármivel. Lehet éppen mentős, tűzoltó, rendőr vagy akár orvos, akivel ne adj’ Isten később összehozhatja őket a sors. Ő nem fogja azt mondani, hogy nem látja el a sérültet, mert vadászatellenes, csak teszi azt, ami a dolga. Az, aki pedig előtte mindenkinek elhordta a szenvedélye miatt, legjobb esetben elszégyelli magát. De azt biztosan nem mondja majd, hogy őt nem láthatja el vagy éppen nem műtheti meg egy vadász. Márpedig higgyék el, sokan közülünk értelmiségi, művelt, a civil életben is elismert emberek, akikkel ilyen posztokon is nagy eséllyel találkozhatnak. Elgondolkodtató, nem igaz?

Maximálisan egyetértek, mikor azzal érvelnek, hogy ne tegyünk közzé információkat magunkról, ha nem tetszik, hogy felhasználják ellenünk azokat. Bár, ha nekem valami nem tetszik, vagy éppen gyomorforgató, akkor nemes egyszerűséggel nem nézegetem, pláne nem osztom meg. De szerencsére nem vagyunk egyformák. Az erre szánt időt és energiát számos, sokkal hasznosabb dologra is fel lehet használni. Mondjuk a Családdal, a munkával vagy éppen önmagával  is foglalkozhat az ember. Ahhoz, hogy a fentebb említett bejegyzések a megjelenést követő néhány órán belül megosztásra kerüljenek különféle vadászatellenes platformokon, komoly követési nyomásra van szükség. Tehát végeredményben az ezen bejegyzések elkészítőit, akár rajongóknak is nevezhetnénk. Annak idején feltöltöttem egy képet. Egyetlen állat sem volt rajta, csak a fegyverem és én vadászfelszerelésben. Ez a fotó a megjelenést követő néhány órán belül már az vadászatellenes platformokon is fellelhető volt. Ezen igazság szerint meg sem lepődtem. Azon már sokkal inkább, hogy a vélt szexuális frusztrációmat jelölték meg a vadászat iránti szenvedélyem forrásaként. Eszembe nem jutna, hogy vannak, akik azért „védenek betegesen állatokat” a foteljuk kényelméből, mert esetleg nem jól teljesítenek az ágyban… Értelmét nyeri tehát az ősi igazság, hogy mindenki magából indul ki. A másik elképesztő érvelés a vadászok ellen, hogy valószínűleg mindannyian ateisták, hitetlenek, és rendszerint lepaktálnak az ördöggel. Mi abban a szerencsés helyzetben töltjük el mindennapjaink egy részét, hogy Isten legnagyobb és legtisztább templomában élhetünk: a természetben. Úgy gondolom, ez ettől kezdve nem szorul különösebb magyarázatra.

Lehet, hogy tévedek, de az emberi szervezet alapvetően úgy van felépítve, hogy alkalmas legyen hús, állati eredetű fehérjék fogyasztására, emésztésére. Sőt, nemhogy alkalmas, igényli is ezt. Bár, mint tudjuk manapság trendi húsmentes életmódot folytatni, amivel semmi baj. Hiszen mindenkinek magánügye, hogyan táplálkozik. Éppen ezért tisztelettel kérek mindenkit, aki azt gondolja, hogy joga van bárki felett ítélkezni, az nézzen jó mélyen magába és próbálja ki, milyen nagyszerű érzés a saját dolgával foglalkozni.

„A vadászat egyenlő az aberráltsággal!” Ez a vadászatellenesek által gyakran használt fogalom némi magyarázatra szorul, mivel egy kicsit helytelenül használják. A szó jelentése röviden rendellenes, ferde hajlamú, természetellenes. Tehát minden ember, aki vadászik, ferde hajlamú kellene, hogy legyen? De azok, akik örömódákat zengnek egy-egy vadászbaleset kapcsán, vagy éppen állatoknak öltözve fekszenek, mászkálnak négykézláb valamelyik központi téren, ketreceket építve maguk köré és napokon át nyulat, őzet, egyéb vadfajokat imitálnak, azok teljesen rendben vannak. Mindezt úgy, hogy a vadászok eközben élik a civil életüket, mit sem törődve azzal, hogy az aktivistáknak csúfolt “fotel állatvédők” milyen elképesztő tüntetéseket szerveznek. Mondhatnám én is, hogy ez beteges, de minek!? Ha jól esik, hát csinálják.

Félelmetes, hogy az emberiség arra a szintre jutott, hogy többre tartja egy állat életét egy másik emberénél. Nem vitatkozom azzal, hogy az állatoknál tisztább lelkű lény nincs a földön. Éppen ezért nem gondolom, hogy jobb az, ha gyakran hosszas szenvedések árán pusztul el. Márpedig ha tetszik, ha nem, a boltok polcain figyelő tarja, csirkemell, darált hús forrása igen sokat szenvedett azelőtt. Nem nagy kunszt kitalálni, vagy ne adj Isten utána olvasni, hogy miért. Csak néhány kulcsszó. Kényszerhizlalás, szállítás, vágóhíd és a többi. Ezek még a szofisztikált részletek. Kifejtve ezeket lehet, hogy egy életre elmenne a kedvük a boltban vásárolt termékektől. A fentebb leírtak fényében hiszem, hogy egyetlen jól irányzott golyólövés sokkal kíméletesebb, mint a kerítésen fennakadva fuldoklás, a nyílt töréssel való menekülés vagy az, ha a kutyák még élve kezdik feltépni a lágy részeket. Ami valljuk be, egészen gyakran előfordul, de persze azok, akik a monitor mögül szemlélik a világot, ritkán találkoznak ezzel. Pedig ez a csúf igazság. A legritkább esetben fordul elő, hogy az „őzike” a pitypangos réten a „nyuszikával” békésen eszegeti a füvet a verőfényes napsütésben. Miközben semmi aggodalom nem tükröződik a tekintetükben. A „kisszarvas szülőpár”  pedig a legnagyobb egyetértésben neveli a kicsinyét kint a legelőn, és az “anyaőz meg az apaszarvas” fejét összedugva “gyönyörködik a gyermekében”. Ilyen nincs, csak a mesében. Ezek azok az alapvető fajismereti kérdések, amiknek hiányában klaviatúrát sem szabadna ragadni. Bájos a Bambi, kedves a Vuk és imádni való az összes gyermekeknek szánt természetközeli mese, de ezek alapján nem lehet releváns következtetéseket levonni, mert benne van a nevében, hogy ezek mesék. Mesék, amelyekben emberi tulajdonságokkal ruháznak fel állatokat, ami a mai világban szintén nagyon divatos, sőt ennek az ellenkezője is. Állati tulajdonságokkal felruházni embereket, aminek a igazságalapja teljesen más kérdés…

Sokszor jön a kívánság, hogy végezzük mi is úgy, ahogy az általunk „megölt” állatok. Nos, ha választhatnék, bizony azt választanám! Éljek szabadon, ameddig lehet, aztán rövid szenvedéssel vagy szenvedés nélkül távozzam. Hát nem ez a legjobb? A döntést mindenkinek a legjobb belátására bízom!

Szegényes és beszűkült világban élünk. A „sötétzöldek” közül sokan úgy gondolják, hogy a jó ügy érdekében harcolnak és bármilyen érdekes is, mi vadászok is azt gondoljuk magunkról. A különbség ott kezdődik, hogy mi nem alkotunk erős csoportokat, akik a vadászatellenesek képeit terjesztik, és azok alatt módszeres kivégzésükről tárgyalnak. Sőt, igazság szerint a legtöbb vadász párja, gyermeke, szülei nem vadásznak, és mégsem bántják emiatt egymást. Akár hiszik, akár nem, eszembe sem jutna ilyen! Nő vagyok, vadászom, és akármilyen elítélendő, ezzel a múlttal, jelennel még anya is vagyok. Olyan anya, aki magával viszi gyermekét a természetbe. Olyan anya, aki hagyja, hogy gyermeke ott legyen a csirke kopasztásánál vagy a zsigerelésnél, ha akar. Olyan anya, aki hagyja, hogy gyermeke szimbiózisban éljen a természettel és olyan, aki megadja a lehetőséget a választásra. Ha vadászni akar, örömmel támogatom ezen az úton. Ha természetvédő lesz, büszke leszek rá. Mert tudom, hogy minden ember más és más, és addig nem lesz rend ebben a világban, ameddig ezt mindenki el nem fogadja.

Tarjányi Lili