Nadler Herbert: Vadászkarácsony

Karácsony az ajándékozás ünnepi alkalma. Mi tagadás benne, nem csak a gyermekek boldogsága a kis gyertyalángok fényében csillogó, ragyogó sok csecsebecsével teleaggatott fenyő és alatta a sok játékszer, a felnőtt ember hangulatához is hozzátartozik az egymás megajándékozásának boldogító érzése. Örömre vágyik, az ünneplés valami módját keresi ilyenkor minden ember, a fiatalja is, az öregje is.
A vadász legkedvesebb karácsonyfája a napfényben vagy holdvilágban csillogó, hóval és zúzmarával megrakott téli erdőnek minden olyan fája, amely alatt vadat lát. Azért az a gondolatom támadt – 1933. december 24-én -, hogy a szent estére, vadászhoz illő módon kimegyek az erdőbe; karácsonyi ajándéknak pedig egy öreg vadkan elejtését kívántam magamnak.
Délben budai lakásom előtt gépkocsiba szállok és útnak indulok. A Széna téri jégpálya mellett elhaladva, látom, hogy sürög-forog, köröz, száguld és örül az életnek a városi ifjúság; hangerősítő készülék lármásan szórja rá az ütemes zenét.
-„Kinek a pap, kinek a papné” – gondolom magamban megelégedetten -, nekem…a magány a szabad természetben és a vadászat…
Az utcán mindenféle alakú és különböző nagyságú csomagokat és kis fenyőfákat cipelő emberek sietnek meleg otthonuk felé.
A kocsivezető kitesz magáért, sebesen hajt; félóra múltán Tahin, a vadőr háza előtt áll meg. Nem késlekedem a faluban, mindjárt felmegyek az erdőbe.
A lassan hegynek vezető ösvényen egyórai gyaloglás után felérek a Hosszúmezőtetőnek mondott, fennsíkszerű, széles, hosszú dombtetőre és délután fél 2-kor felülök a számomra készült les állványra. Ezen a tájon öt esztendővel ezelőtt, augusztus végi holdvilágos éjjel, félórával éjfél előtt, meglőttem a szóróra jött disznót. Annak az ötórai lesnek élénk emléke maradt bennem, mert még soha, télen sem fázom olyan cudarul, mint azon a szeles, szokatlanul hideg nyári éjszakán a nappali meleghez szabott könnyű ruhámban.
Ezúttal is a szóróra járó agyarast várom. A vadőr hetek óta szoktatja oda, a naponta rendszeresen egy helyre, a hó alá, a harasztba rejtett csöves kukoricával. Az öreg kan ezt a csemegét esténként megkeresi, takarója alól kitúrja és elfogyasztja. Elejtésének ily módon előre megrendezett alkalmát már régen ki kellett volna használnom – hiszen a kukoricaszámla is fölöslegesen megduzzadt -, de ennek akadálya eddig sok egyéb, fontosabb dolgom volt.
A gyenge rudakból és karókból hevenyészett inogó magasülés a dombháton igen gyéren sarjadzott fiatalosban, magasabb külön cserjecsoportból mered a barnára száradt lomb fölé; tőle 30 lépésnyire van a szóró, körülötte csak itt-ott néhány csenevész tölgyhajtás, kökénybokor és töpörödött vadkörtefácska. A nyáron magasra nőtt, majd ősszel avarrá aszott füvet lenyomta a hó. A vadászatnak ebben a módjában még járatlan fiatal vadőr a célnak alkalmasabb, védettebb helyet is választhatott volna; sűrűbb növényzetben, bozótban a disznó nyugodtabban, bizalmasabban s ezért korábban is jön ez etetőre.
Zimankós, zord téli idő van. A fehér tájat homályosító, csaknem elsötétítő köd miatt nem lehet 60 lépésen túl látni. A halálos némaságban és mozdulatlanságban az életnek semmi jele. Csak gyenge légáramlat legyez; aggaszt, hogy kavarog, bár főképpen nem arra húz, amerről az egykori hírhedt „szilosi remete” szokott rejtekhelye felől várom.
Az állvány tetejére szerelt kis deszkán, magasan a levegőben, úgy ülök, hogy szembefordulok a vadászati elbeszéléseimben gyakran említett Vöröskővel és hátat fordítok az Ugró terjedelmes völgyének. Egyikből sem látok semmit, mert köd takarja.
Néhány perccel két óra után, tehát váratlanul korán, megjelenik előttem egy disznó. A Nyulaspatak oldalából jött, tőlem jobbra 60 lépésnyire végigfut a tetőszélén, egy másodpercre megáll, felém – vagy talán a kukorica felé – néz, rögtön elfordul, tovább rohan és a Szilos irányában eltűnik. Vastag télikabátomban, kényelmetlen ülőhelyemen, nem tudtam olyan gyorsan jobbra oldalt fordulni, hogy ráfoghassam a puskát. Különben is kételkedem, hogy a vadőr jelentette öreg remete volt. Csak közepes nagyságúnk néztem; sőt alighanem még kisebb, mint amekkorának a fehér, havas környezetben s a párás levegőben látszott. Gyanúsan viselkedett; noha a szórónak tartott, úgy sietett tőle elkotródni, mintha valamitől félne, valami elől szökne.

Remélve, hogy a rövid jelenet karácsonyi vadászkalandomnak csak bevezetője volt, türelmesen várom folytatását.
Harangszó és távoli vonatdübörgés hallatszik fel hozzám, egyébként az élővilágnak semmi hangja, semmi jele sem hatol fel a téli dermedtségnek ebbe a fagyos magányába.
Múlik az idő és fogy a remény. Töprengek, tűnődöm, hová lett az a feketecsuhás csavargó, miért futott el, a mikor már közel járt a kukoricához és vajon miért nem jön lakmározni. Nem hiszem, hogy engem észrevett, mert a szél tőlem nem felé fújt és olyan mozdulatlan voltam, akár egy tuskó. Nyugtalanságának bizonyára más valami oka volt.
Szemlátomást kristályosodik a pára, fejlődik, gyarapodik a fehér hóvirágos zúzmara a gallyakon, az ágakon, a száraz lombon és ruhámon. Fogy a világosság, szürkül, komorodik a táj.
Két feketerigó, éjjeli szállást keresve, némán surran a nagyrészt már csupasz bokrok között. Csapatba verődött kis madarak sebesen szállnak el fölöttem. Sanyarú világ jár most errefelé, a hóborította hegyek között, minden élőlényre. Ilyenkor csak azoknak jó, amelyek a fagyos idő beköszöntése előtt védett helyen téli álomba merültek és majd csak tavaszodással ébrednek új életre és jólétre.
Négy óra elmúlt…alkonyodik…friss erőre kap és könyörtelenül dermeszt a tél és …megjelenik a disznó. Kétszeres az előbbinek! A várt öreg kan! Ez is futva jön, tőlem balra, a Nyulasárok oldalából és egyenest a szórónak tart. Fürgemozgású, köpcös, fekete alakja pompásan fest a zúzmarás szürkületben.

Ezúttal nem akarom a lövés alkalmát elmulasztani, s amikor a bozontos kísértet tőlem 60 lépésnyire megáll, megcélzom az oldalát és…megborzadok a rögtönző halk csettenésre. Hajmeresztő balszerencse! Puskám nem sült el, mert…szerkezetében megfagyott az olaj. A nagy csendben természetesen a disznó is meghallotta a csettenést, riadtan futásnak ered, tíz lépéssel odébb megáll és felém fordulva, visszanéz. Sietve, de már nem olyan fölényesen, mint először, másodszor is megcélzom, ismét meghúzom a rögtönzőt, megérintem a ravaszt és…a múlt szörny nekirugaszkodik és sörtéit felborzolva, úgy rohan vissza ahonnan jött, hogy csak úgy porzik alatta és körülötte a laza hó.
Eltűnt. De nagy üresség maradt a helyén! Elférne benne egy oldalára fordított kisebbfajta zongora.
Hallgatódzom, de egy kis zörrenés sem jelzi, hová lett, megállt-e, lefeküdt-e vagy még bírja-e az iramot.
Egyáltalán semmi sincsen a félperces izgalmas jelenet nyomán, csak ami előtte volt, dermedt csend, a decemberi alkonyat színtelen homálya és leheletfagyasztó hideg.
Nem jól mondom; mindezen felül mégis maradt utána valami, az a megnyugtató tudat, hogy feladatomat jól oldottam meg, a sikert kiböjtöltem. Azért a bokor tetejéről mindjárt lemászok a földre, meggémberedett tagjaimat egy kis rugdalódzással, csapkodással megint rugalmasságra keltem és a rálövés helyére megyek.
Ott nagy vérfoltok tarkázzák a havat.
Lassan lemegyek a csapán a lejtő sűrűségébe. Közben gyorsan esteledik. Egyre baljósabb a nyomok során maradni. Rajzuk, színük belevész a sötétedő szürkeségbe. Már a vér sem piros és nem különbözik más foltoktól, sem a hóra hullott falevelektől.
Óvatosan bujkálok a nálam jóval magasabb fiatalosban tovább. A cserjék alján feketéllő valami nagy tömbtől néhány lépésnyire megtorpanok.
A disznó! Nem tudom, éle-e még vagy kimúlt-e már. Nem mozog. A puskát lövésre készen kezemben tartva nekimegyek…Nem disznó. Korhadt fatuskó.
Körülbelül 150 lépést haladtam a domboldalon árkon-bokron át egyre tovább kanyargó vércsapán és , bár nem szívesen, de be kell látnom, hogy a sebzett kan követését, illetve a majd kimúlt kan megkeresését reggelre kell halasztanom, mert a jelek szerint aligha van gyorsan ölő sebe, s ha a bozótban hirtelen nekem támad, kétséges, sikerül-e elenne védekezni.
Megfordulok, visszamegyek a tetőre és csak a hótól enyhített éjjeli sötétségben leballagok a faluba. Előbb a vadőr konyhájában megmelegszem, aztán a gépkocsiba szállok és behajtatok a városba.
Óbudán, majd a Margit körúton végigrobogva, s a kocsiból jobbra-balra kinézve, a házak néhány ablakán át karácsonyfát látok égő gyertyákkal és körülötte boldog embereket, gyerekeket. Még jókor érek haza, hogy a szent este hátralevő részét otthon töltsem.

*

Nagykarácsony napján reggel 9 órára másodmagammal és vizslámmal gépkocsin megint Tahira érek. Kísérőm egy kedves vadásztársam kijött velem, mert látni akarja elejtett nagy kanomat. Aztán az a szándékunk, hogy a keresés bizonyára gyors elintézése után a terület alsó részén, a vágásokban bokrászva, néhány nyulat és fácánkakast lövünk.
A Hosszúmezőtető elején ijesztő meglepetés ér. Ráakadunk a vércsapára. A szóró tájától légvonalban vagy 300 lépésnyire a déli domboldaltól – vagyis abból a sürgőségből, amelyben este a nyomozást abbahagytam – a gyéren bokros, széles tetőn át levezet az északi oldal ritkított fiatalosába.
Nagyon rossz jel, hogy a sebzett agyaras még ekkorát tudott járni és nem feküdt el a bozótban. Az örömmérő higanyoszlopa egyszerre lefelé zsugorodik. Egy pillanat alatt messzire – talán elérhetetlen messzeségbe – szökött a biztos közelségben gondolt siker. A reménynek már csak hitvány kis foszlánya maradt bennem. Hátha mégis megkerül! Elmegyünk a csapáján.
Nappal a piros vérnyomok a fehér havon szembetűnőek; könnyű dolog rajtuk haladni. A disznó a terjedelmes lejtőn lement a szakadékos árokig, csaknem függőleges falán leereszkedett a fenékre, a túlsó partján kikapaszkodott belőle a magasan púposodó dombra – sehol sem kímélte erejét -, átmászott a következő mély árkon is, az ugrói úton túl bebújt a Bitterdomb sűrű vágásába, ebben sem maradt meg, hanem felkerült a Nagybükktető oldalára. Ott a nagy bozótban, a nagyvad kedvelt nappali búvóhelyén sem pihent meg. Csak ballagott, megállás nélkül, egyre tovább és egyre feljebb. Egészséges négylábú vadnak vagy a hegymászásban gyakorlott embernek is küzdelmesen járható, meredek kapaszkodókon feljutott a fennsíkra és a Cservölgyi tó mellett kivonult a szomszédos leányfalusi kincstári erdőbe. Csapáján négy óra hosszat három-négy kilométeren végig követjük, aztán délután két órakor területem határán azzal a biztos tudattal fordulunk vissza és jövünk le a hegyekről, hogy sebe nem halálos, baját kiheveri.
Elszomorodottan kellett belenyugodnom, hogy karácsonyi ajándékom megszökött. Elvitte az ördög! Igaz, hogy ezt nem tehette volna meg, ha puskám nem lett volna felesleges bőven beolajozva, mert a hiba csak abban volt, hogy másodszor célozva, siettemben nem elég nyugodtan lőttem. Az is igaz, hogy egy régi tapasztalatomon okulva, ennek elejét vehettem volna. Negyedszázaddal ezelőtt Romániában, a havasi Zerna-völgyben egy zimankós téli napon, ugyancsak a Mauser-puskám szerkezetében megfagyott olaj mentette meg egy zergebak életét. De hát az ember nem mindig okul a kárán és nem egész életére.