Pálnik Ferenc: Túzokország fővárosa

A természetvédelem fontos feladata megőrizni az utódok számára egy-egy táj jellegzetes arculatát, egy-egy terület sajátos élővilágát, megakadályozza ritka növény- és állatfajok kipusztulását. Napjainkban megnövekedett a természetvédelem feladata és felelőssége. A káros környezeti hatások mindjobban fenyegetik a megőrzendő területeket, védett, ritkuló fajokat. Ma már csak az állatok fenntartására törekvő, passzív védelem sok esetben kevés. A természetvédelem aktív védelme eredményesebb. Jó példa akar rá a hawaii-lúd esetében. Az alig félszázra csökkent állományt befogták, kedvező környezetben sikeresen tenyésztették, majd rendszeresen visszatelepítették. És ismét ezres tömegekben él eredeti élőhelyén. A magyar természetvédelem szintén hasonlóan cselekszik. A kaszálásokkal veszélyeztetett túzokfészkekből az egyébként pusztulásra ítélt tojásokat keltetőgépben kikeltetik, a felnevelt madarakat tenyésztik, s visszatelepítik. Ezt a célt szolgálja a Dévaványa határában felépült túzokkeltető és nevelő tenyész telep. Alig egy esztendeje működik, s már a nemzetközi érdeklődés középpontjában áll.

Hazánkban él Európa túzokállományának fele. A magyar vadbiológiai kutatás érte el a legjobb eredményeket a túzok megmentésében. Ez pedig kötelez. Ezért épült fel a túzoktelep, amely a magyar természetvédelem és vadbiológiai kutatás büszkesége.
A Kárpát-medence túzokállományát a századfordulón 12 ezerrel becsülték. 1941-ben már csak 8850 madarat számláltak. A túzokállomány a hatvanas évek végén érte el a mélypontot: mindössze 2300-2500 túzok élt hazánkban. A csökkenés még nagyobb fokú volt a többi európai országban.
A vészjósló jelzésekre Európa több államában védelem alá helyzeték a kontinens legnagyobb testű madarát, vadászatát megtiltották, vagy lényegesen korlátozták. Az elsők között volt Magyarország is. 1969-ben a vadászható vadfajok közül kiemelve a teljes védelem oltalma alá került.
AZ ELSŐ ÉVEK TAPASZTALATA azt mutatta, hogy a faj megmentésére nem elegendő a passzív védelem. 1972-ben a Nemzetközi Madárvédelmi Tanács (ICB) Magyarországot kérte fel a gyakorlati teendők kidolgozására és kivitelezésére. A magyar természetvédelem átérezve ennek a feladatnak felelősségét, gyors és hatékony intézkedéseket hozott.
1975-ben az Országos Természetvédelmi Hivatal Dévaványa határában – ahol aránylag nagy számban él a túzok – 3500 hektáron tájvédelmi körzetet létesített. Idézet a határozatból: „Biztosítsa a kipusztulással fenyegetett európai túzok géntartalékát képező túzok populációk fennmaradását és szaporodását.”
Ezt megelőzően már évekkel korábban a Vadbiológiai Állomáson a túzok mesterséges keltetési és nevelési technológiáján eredményesen dolgoztak. Egyre világosabbá vált, hogy komoly előrelépésre a védelemben csak akkor lehet számítani, ha az agrotechnikai munkák során veszélyeztetett fészekaljak mentését szerezetté teszik. Ezt központosítani kellett a mesterséges keltetés és a sok nehézséggel járó felnevelés eredményessége miatt.
A Dévaványai Tájvédelmi Körzet központjában 1978 őszére felépült a mentett túzoktojások fogadására és a csibék nevelésére alkalmas épületcsoport. A tájba illő, minden igényt kielégítő épületek mellett létesült egy hathektáros kifutó, ahová a korábbi években mentett, fiatal kakasok és tojók kerültek. Ez a terület később tovább bővíthető.
A telep helyének kijelölésekor az elsődleges szempont volt, hogy minél közelebb legyen a legsűrűbb túzokpopulációhoz. Ugyanis a mesterséges keltetés eredményességének egyik lényeges tényezője éppen a tojások rövid és szakszerű szállításában rejlik. A hazai túzokállomány háromnegyed része a Tiszántúlon él, ennek is az egyik legsűrűbb „túzoklakta” része Dévaványa határa.
A TELEP HÁROM ÉPÜLETBŐL ÁLL: technológiai épület, fogadóépület, szolgálati lakás. A technológiai épületben találhatók azok a helyiségek, amelyek a túzoknevelést közvetlenül szolgálják – laboratórium, keltető szoba, nevelőszoba, takarmányraktár, iroda.
A nevelőszoba közvetlenül egy 300 négyzetméteres alapterületű nevelőtérhez kapcsolódik, ez lényegében egy füves udvar. Itt szoktatják az egyébként melegigényes túzokcsibéket pár hetes korukban a külső környezethez. Ez a kifutó négyhónapos korukig alkalmas a számukra. A belső nevelőteret folyosóval kapcsolja össze a 300X200 méter nagyságú külső nevelőtérrel. Ez utóbbi területet úgy alakították ki, hogy amikor a madarak elérik a tenyészérettségi kort – ez kakasnál 5 év, tyúknál 3-4 év – háborítás mentes, kerítéssel védett természetes fészkelő helyet találjon magának. A szikes puszta növényzete mellett a túzok által kedvelt növényekkel (repce, búza, lucerna) vetették be, ami biztosítja a fészkelő helyet és a mesterségesen felnevelt anyamadár által kikeltett túzokcsibék táplálékának egy részét. Így biztosítható, hogy a második generáció „embermentesen” nevelődjön fel. Ezzel a módszerrel elérhető, hogy az így nevelt túzokok a szabad természetbe visszatelepíthetők, az embert nem szokták meg.

Mentett túzoktojások a keltetőgépben:

A TÚZOKNEVELÉS ELSŐ NAPJAIBAN a túzokcsibe gyámoltalan, szüksége van az ember segítő kezére. Az anyja csőrét helyettesítő csipesszel nyújtott falatot kapja be, s inni is szemcseppentő pipettából iszik a legkönnyebben. Ezt a fokozott gondoskodást 5-7 napos koráig igényli, s ezalatt szoros kapcsolat alakul ki az emberrel, hiszen táplálékát, ivóvizét tőle kapja. Ennek a kapcsolatnak a révén nem alakul ki az embertől való félelem, s később is bizalommal közeledik minden emberhez ez az egyébként óvatos madár. Ez a visszavadításnak nagy gondja. A terv az, hogy a mentés nélkül egyébként elpusztuló fészekaljakból származó, mesterségesen keltett és felnevelt szelíd túzokból tenyésztésre alkalmas példányok váljanak. Ezek saját maguk költik ki és nevelik fel az ivadékaikat. Így a „második generációs” csibék nem emberkéz segítségével nőnek fel, nem alakul ki bizalmas kapcsolat a madár és az ember között, s 3-4 hónapos korukban nyugodtan visszatelepíthetők azoknak a vadásztársaságoknak a területére, amelyek a legtöbbet segítettek a veszélyeztetett fészkek mentésében.
1979 tavaszán felkészülten várta a telep az első túzoktojások érkezését. 1979. május 8-án hét órakor Csaba István, a dévaványai Lenin Termelőszövetkezet mezőőre nagy óvatosan szállt le kismotorjáról. Nyakába kötötte táskáját, amelyet óvatosan emelt le, s a sziki ember rövidségével mondta: -„Hoztam két túzoktojást a paptanyai lucernásból.”
A lucerna közé gondosan csomagolt tojások azonnal keltetőgépbe kerültek. Ezzel a nappal kezdődött, s augusztus közepéig tartott az a nehéz, áldozatot követelő éjjel-nappali szolgálat, amelyet hivatalosan mentési, keltetési, nevelési időszaknak neveznek.
Az első napon 5 túzok tojás érkezett a telephelyre. AZ elkövetkező napokban sűrűn csengett a telefon, jelezve, hogy újabb és újabb fészekaljak kerültek veszélybe. Május végére 45 olajzöld-barna foltos tojás volt a keltetőgépben. A begyűjtött tojásoknál nem számítható ki a pontos kelési idő, mivel csak megközelítően állapítható meg, hány napot ült már a tojáson a túzoktojó.

A túzoknevelő telep központja:

MÁJUS 25-ÉN ÉJJEL FÉL HÁROMKOR jelentette Molnár Géza, a telep éjjeliőre, hogy kipattant egy túzoktojás, s egy másikból is csipogás hallható. A nagy esemény, az első túzokcsibe kikelése reggel hét órakor történt meg. A gyámolatlan jószág pár órás száradás után kikerült a keltetőgépből, s a két gondozó: Annuska néni és Juliska „anyai szárnya alá” került.
A későbbi napokban megszokottá vált a kelés, csak a munka szaporodott. De ezt mindenki szívesen végezte.
Kétóránként egyenként etették és itatták a törékeny kismadarakat. Minden alkalomra frissen készült a „menü”, ami túró, főtt tojás, saláta, főtt hús, máj, vitaminok, és ásványi kiegészítők keverékéből állt.
A legtöbb egészségügyi problémát és késői, vagy másodfészkelésből származó úgynevezett sarjútojások és az ebből kikelt csibék okozták. A természetes tenyészidőn túl a júliusban begyűjtött 22 darab sarjútojás kelési eredménye 43% volt, a nevelési százalék pedig csak 51 százalék. ezeknél a gyenge életerejű madaraknál jelentkezett a túzoknevelés egyik legsúlyosabb állategészségügyi problémája is, a csontfejlődési rendellenesség. A leggondosabb ellátás ellenére is 7 darab 4-5 hetes túzokcsibét kellett kiselejtezni miatta. Az állatgondozók és az állatorvos lelkiismeretes munkájának köszönhető, hogy az első idény végére az alábbi eredményről számolhat be a túzoknevelő telep:
Begyűjtött tojások száma: 101 darab
Kelések száma: 71 darab
Elhullás: 16 darab
Csibék száma 1979. augusztus 55 darab
Nevelési százalék: 77,4%
Elhullási százalék: 22,6%
Erről az eredményről a III. Nemzetközi Túzok Szimpozionon, Lengyelországban előadást tartott a magyar küldöttség. A tanácskozást szeptember 17-18-án tartották meg Siamianicében. A túzokvédelem érdekében a magyarországi intézkedések és az elért eredmények osztatlan elismerést váltottak ki. Európa több országában Magyarországtól várják a nevelés-, tenyésztéstechnológia és a visszavadítás módszerének részletes kidolgozását.

Növendék túzokok a nevelőtérben:

Felmerült az az igény, hogy a kárpát-medencei túzokállomány megmentése érdekében szoros együttműködés valósuljon meg a szomszédos országokkal. Ebben Magyarországnak a koordinátor szerepét szánták.

Éves madarak a hathektáros kifutóban:

A TÚZOKNEVELŐ TELEP FELÉPÜLÉSÉVEL a kísérleti szakaszból a túzoknevelés most már gyakorlattá vált. A telep feladatai 1980-ban tovább szélesednek: mentési tevékenységét kiterjeszti a Dunától keletre eső területekre, a dunántúli veszélyeztetett fészekaljakat a Fővárosi Állat- és Növénykert kelteti.
A túzok még nem is olyan rég vadászható vadfaj volt. Az eredményes óvás segítségével ma közel három és félezer túzok él Magyarországon. Állománycsökkenésük megállt, számuk – ha lassan is – de emelkedik. Ebben tevékeny részük van a vadásztársaságoknak, amelyek így is bizonyítják: a természetvédelem a vadászok szívügye.