dr. Horváth Béla: Születésnapi ajándék

Levelet hozott a posta.
„Jó szívvel küldöm Béla bácsinak születésnapi ajándékul a mellékelt muflon-lelövési engedélyt. Remélem, decemberben mindkettőhöz gratulálhatok a Mátrában. Laci”.
Forgatom a zöldnyomású, kos fejet ábrázoló, névre szóló engedélyt, évek óta dédelgetett álmom megvalósulásának ígéretét. Nem akarok hinni a szememnek!
Így kezdődött…December van…hó nincs. Nyirkos ködöt szülnek a Mátra katlanai, völgyei. A csúcsok csak néha bújnak ki a köd nedves öleléséből. A patakok jéghideg vize csilingel a zöld mohás sziklák mesevilágában.

A MUFLONOK HAZÁJÁBAN JÁROK

Dohog az autó motorja, kapaszkodik a rázós, köves úton felfelé. Csodálom a Mátra télen is szép, alvó világát…Lassít az autó. Balra az oldalban muflonok. Megállunk…előttünk futnak át az úton le a patakmederbe és eltűnnek a szomszéd oldal sűrűjében. Mint a labda, pattognak a sziklák között. Hat egymás után. Egy fiatal kos van velük.
Továbbindulunk a vadászház felé. Dörög, zökken, csúszik a kocsi. Ha lassan is, de fogyasztja az egyre meredekebb utat. Hirtelen megáll. Jobbra jó kos! Lőhető! Súgja kísérőm…Óvatosan bújok ki a hátsó ülésről az ellenkező oldalon. 40-50 lépésről messzelátón át nézegetem a nagy ívű, gyűrűs csigákat…Félcipőben, városi gúnyában az első félórában mégsem lövök muflonkost!!
Hova lenne a vadászat csodás varázsa?!
Nekem a vadászat élményszerzés, ismeretgyűjtés, bepillantás a természet titkaiba. Kudarcok-sikerek sokasága, a gazda gondja, aggodalma, a munka jutalma és a zsákmányolás öröme. Egy kicsit ez is, egy kicsit az is. Összességük kovácsolja eggyé a vadászat nemes mesterségét…
Lehet, hogy elszalasztottam a kínálkozó kiváló lehetőséget, de én vadászni jöttem a Mátrába és nem célba lőni. Így tovább folytatjuk utunkat a vadászházhoz.
Gyorsan átöltözöm és máris indulunk az első cserkészetre. Az első negyedóra még csak ment valahogy kísérőm tempójában a sziklás, gazos, csúszós oldalban, aztán kezdtem észrevenni, hogy az évekkel együtt megnőttek a hegyek is.
Ilyen sziklás, hegyes oldalakat a Kárpátokban csúsztam-másztam negyven esztendeje „Lüttőnek lee s feel” miként a székelyek mondták. Le is maradok kísérőmtől. Észre is veszi hamarosan és mérsékeli tempóját. Izzadva, szuszogva haladunk a rétegvonalban a muflonok sziklás világában. Felérünk a tetőre. Kísérőm egy fatörzshöz lapul. Óvatosan mellé csúszom: szarvasok állnak a gerinc peremén. Nagyterpesztésű 14-es bika és egy fiatal 10-es. A harmadik takarásban vonul át a gerincen…Tovább cserkészünk. Oldalak-katlanok, le és föl. Nem ismerem a terepet, nem tudom, hol járunk. Hajt a szenvedély. Nagyon sóhajtok, amikor jó, gondozott erdei útra érünk, amely a rétegvonalban halad. Jobbra alattunk gazos, sziklás fiatalos, balra meredek part, fölötte szálas erdő. Szarvastehén ugrik meg előttünk, csörtetéstől megmozdul alattunk a sziklás tisztás.
Egy csapat muflon iramodik felfelé…Úgy eltűnnek, hogy meg se nézhettük őket. A fiatalos sarkában fára szerelt magasles. Megérdemli a nevét, mert igen magasról uralja a környéket…
Sötét lett. Elindultunk hazafelé. Elfáradtam nagyon. Fáradságomnál csak az élmény öröme nagyobb. Szép nap volt!

MÁSNAP

Alig látni át a köd gomolygó, opálos függönyén. Hideg van. Megrakjuk tuskókkal a kályhát, hogy meleggel várjon, ha visszatérünk. Nem kell sietni. Megvárjuk, míg eloszlik a köd, aztán a hegy lába felé indulunk. A kerítésen belüli oldalban cserkészünk. Keressük az ismert nagy csigájú kost. Sok szarvas – és muflon nyomot látunk és disznóktól feltúrt avart, felforgatott köveket, de vaddal nem találkozunk. Fáradtan érünk haza. Az ebéd és egy pohár siklósi bormindennél jobban esett. Csak az ebéd utáni szunyókálás tartott rövid ideig.
Közben hajnali jó híreket kapunk a magasles környékéről, tehát oda irányítjuk lépteinket. Alattunk csendesen csobog a Tarjánka patak. Medréből a sziklák mögül muflonok iramodnak fel a parton a sűrűbe. Fehérnyergű jó kosok. Heten vannak, mint a gonoszok, nem is mutatják magukat tovább. A magasles környékén csak néhány jerke legel bárányával. Sötét van, hazafelé csak a csillagok világítanak. Korán lefekszünk. Minden tagomban érzem a hegymászás fáradalmait.

HARMADNAP

Hideg hajnalra ébredünk. Dér csillog az ősz itt felejtett levelein… Hét órára megérkezik a terepjáró. Elindulunk a jól ismert úton a Mátra magasabb oldalai, gerincei felé. Sokáig nem látunk vadat. Az út kettéágazik, balra fordulunk és mindig magasabbra kapaszkodunk; fent járunk már a felsőtarjánkai vadászháznál. Alattunk a patakmedréből muflonok kapaszkodnak felfelé. Megállunk és a part oldalába lapulva figyeljük az előttünk átváltó csapatot. Lassan haladnak, zavartalanul a jobb oldali sziklás szálas oldalában. Jerkék, bárányok összekeveredve. Sokan vannak. Csak egy 3-4 éves kos kíséri őket. Megáll egy szikla ormán. Nagyszerű jelenség! Gyönyörködöm benne…A patakmeder oldalán kövek gurulnak lefelé…újabb csapat érkezik az előző nyomán. Nagyszarvú nyerges kosok. Egyik erősebb a másiknál. Gyakorlatlanságomban is látom, hogy ezek között van már olyan, ami meglőhető. Odalapulok a part oldalába egy tuskóhoz. A kosok már áthaladtak előttem és kapaszkodnak a gerinc felé…”Az utolsó erős kos, lőhető” hallom a bíztatást. A kosok megállnak, figyelnek. Hat kost látok, az utolsót szikla takarja. Kísérőm hátrább lapul, ő látja a hetediket, a lőhetőt, én sajnos csak a fejét és nagy ívű csigáját látom. Felejthetetlen kép! Várnom kell, amíg kilép a takarásból. Lövésre készen várok. Izgalmas pillanatok. Végre elindulnak egymás után szép sorjában, csak a hetedik tűnik el láthatatlanul a sziklák között. Elmúlt a nagy lehetőség! Rövid tanakodás után sziklától-szikláig kúszva utánuk lopakodom fel a gerinc pereméig.
Óvatosan dugom ki a fejemet…, a kosok eltűntek. Kis tisztáson vagyunk, középen csavarodott törzsű évszázados tölgyóriás, odvában őszi virágokkal díszített Mária kép. Így is hívja a nép ezen a vidéken…Vasárnap van. Valahol harang csendül a hegyek között. Kísérőm a cserkészúton halad előttem. Integet. Meggyorsítom lépteimet és mellékúszom. Felmutat a gerincre. Az ég kékjében muflonok rajzolódnak ki sötéten. Jerkék, bárányok és néhány fiatal kosocska. Kis pihenő után tovább indulunk nyugatnak a Kékes felé. Sziklás, meredek oldalon kapaszkodunk a nyereg felé. Előttünk kövek gördülnek pattogva le a mélybe…Kicsúszom a nyeregre. Alattunk füves gerinc. Négy ígéretes fiatal kos legel rajta nyugodtan, békésen. Nem zavarjuk őket. Visszahúzódunk az ellenkező irányba a katlan oldalán. Itt kő követ, szikla sziklát ér. Védett, napsütötte muflontanya, csak a muflonok hiányzanak belőle. Vastagtörzsű, magas tuskós területre érünk. Ló temetőnek hívják ezt a helyet. Amikor letarolták a hajdani őstölgyet, igen sok ló lehelte itt ki páráját a rönkök huzatásánál. Az ő emléküket őrzi a hegy oldala. Visszatérünk a Mária-képhez…Felszállt a köd, süt a nap. Lekívánkozik rólunk a reggel felvett meleg ruha. Pihenünk, sütkérezünk, megbeszéljük a további útirányt. Abbahagyjuk a cserkészést és újból terepjáróba ülünk. Kanyargós utunk két oldalát sűrű rudas borítja. Jobbról nagy csapat szarvas figyeli autónkat. Mind tehén és borjú. Kanyargós utunk végére értünk. Végre fent vagyunk egy széles hátú gerincen, ahol elhagyjunk terepjárónkat. Ismét oldalak, katlanok következnek. Síkos a száraz fű, többször igénybe veszem a nadrágféket. Pihenésre nincs idő, pedig a tufaképződmények lapos padkái ugyancsak kínálgatják magukat. Kísérőm előttem jár, így a kísértésnek ellenállok. Közben néhány kisebb csapat muflont sikerül belopnunk. Érdemes kos azonban egyik csapatnál sincs. Csodálatosan szép a környező világ körülöttünk. Messze a Kékes csúcsa fürdik a decemberi ragyogásban. Kárpótol minden fáradtságért.
Lereszkedünk a gerinc oldalába. Öregerdő borítja, egymástól nagy távolságra állnak a mohás oldalú hatalmas törzsek. Fától-fáig ereszkedünk a katlan aljában legelésző magányos koshoz. Arany barnán csillog az oldala a betűző napsugárban. Fejét vastag törzs takarja…Eltelik néhány perc, míg abbahagyja a legelést és előre lép. Nagyon szép 5-6 éves kos. „Ennél különbet lövünk” súgja kísérőm és húzódik visszafelé. Hátha ennél különbet lövök, akkor …. akkor nem is tudom mit csinálok. Elindulunk hazafelé. Kifáradva érünk a vadászházhoz. Az ötórás cserkészés kivette belőlem az erőt. Az ebéd utáni alvás rövid ideig tart. Megbeszéljük az esti tervet. Úgy határozunk, hogy lazítunk és a magasleshez megyünk, hiszen nehéz délelőtt van mögöttünk. Korán sötétedik a hegyek között, így három óra után indulunk, kényelmes tempóban figyeljük a szembenéző oldalakat és latolgatjuk a lehetőségeket. Azt a nagyon nagy kost nem tudom elfelejteni! Gondolataimba merülve csaknem belebotlom Laciba. Meredten áll előttem. Balra muflonok a hegyoldalban, de feleslegesen, mert én is látom őket. Nyugodtan legelnek és a tisztás felé húzódnak. Otthagyjuk őket. Már kiviláglik a sziklás tisztás a fák közül a magaslessel, amikor megtorpanunk. Jerkék mozognak a szálasban. Lépésről-lépésre lopakodunk a magasles közelébe szemünket a muflonokon tartva.

Laci már kúszik is felfelé és integet. Óvatosan követem. Föntről sietett „gyorsan-gyorsan, mert elmegy a nagy kos”. Hát mászom is olyan gyorsan, mint egy mókus, de mire felérek, elfogy a szusz. „Nagy kos” hallom újból, csak épp nem látom. Bárányt, jerkét látok, de kost nem. Aztán végre megpillantom, de csak a hátsó részét. Fejét és lapockáját fatörzs takarja. „Tessék nyugodtan lőni, az a nagy kos” hallom újból az izgatott suttogást. Nagyot sóhajtok, kifújom a levegőt és oldalba lövöm bordavégen. Megbíztam az ítéletben. Megelevenedik a hegyoldal, rohannak a muflonok és velük – most már látom – az én nagy csigájú kosom is. Nyerge előtt pirosra festi a vér az oldalát. Rohan, megcsúsznak a máskor oly biztos lábak, lefelé tántorog…, hanyatt vágódik. Laci már nincs a magaslesen, csak a bokrok mozgása árulja el, hogy hol jár. Pontosan a rálövés helyén bukkan fel. Keresgél, nézelődik és elindul a vércsapán. Nem várok tovább én sem. Rohanok utána. Le a létrán, fel az oldalba. Mászom, csúszom, fog a szederinda, tüskés ostora az arcomba vág, visszahúz, leszedi a kalapomat, tépi a ruhát rajtam. Semmi se érdekel, csak ott lehessek már kosomnál. Hajt a vágy, gyorsít a kíváncsiság. Törtetek a hang irányába „ide-ide”. Elcsúszom, visszagurulok, újból nekirugaszkodom, kapkodom a levegőt és még mindig nem értem álmodott, szép ívelésű, vastag csigájú kosomhoz. Laci füttyöget, jelzi az irányt. Hát fütyülni azt nem tudok. Nem is kell, szánkázok lefelé…Egy nagy mohos sziklánál találkozunk…Megpillantottam…, csodálatos. Mellé térdelek,…leemelem a kalapomat…, simogatom körbefutó, nagy ívű vastag csigáit…
Megköszönöm ajándékomat és a sokcsillagú decemberi ég kárpitja alatt összeölelkezünk..szótlanul adjuk meg a nemes vadnak a végtisztességet.
Este van. A vadászházban ég a lámpa…, a kályhában izzik, pattog a zsarátnok…Összecsendülnek a poharak.., beszégetünk…, emlékeket idézünk, míg a parázs világította szobában lassan elfogy a szó.