Nagy Domonkos Imre: Szalonkales – szalonka nélkül

Valahogy ragadnak rám a versek. Nem csak diákkoromban volt így, de így van ma is. Rengeteget tudok fejből, se e tudásomnak nemegyszer még ma is hasznát veszem. A legtöbbször hosszadalmas várakozások során, amikor saját magam szórakoztatom a gondolatban elmondott versekkel. Mindig a helyzethez illően. Annak idején randevúkon szerelmes versekkel.
És most? Áprily Lajos szép soraival:

„Bükkcserje közt pirosvirágú mart,
a mentén kékes esti köd lebeg.
Hol barna bükkök némán ködlenek,
álmos holló a szálerdőbe tart.”

Közel a Mátra gerincéhez, ahol két erdei út Y alakban találkozik, kaptam az állásom. Tulajdonképpen bíztató kis hely. Az utak találkozásánál mintegy 4-5 méter átmérőjű tisztás. Egyébként sűrű bükk gyertyán fiatalos, olyan három-négy méter magas. De a teteje ritka, és úgy meredezik, mint egy régimódi kamasz kefére nyírt frizurája. Ha valami jön, időben meglátom.
Ötünk közül középütt vagyok. Jobbra a legszélén fő vendéglátónk, Gyula bácsi. Ő egyben a társaság doyenje. Még Kittenberger levelezőtársai közé tartozott. S hogy a körzetben maradjak, Borsodi Lászlóval is vadászott együtt. Van vagy jó ötszáz méterre. Utána közel hasonló korú vadásztársa következik, akinek a nevét bemutatkozásnál nem tudtam megjegyezni. Újabb kétszázötven méterre vagyok én az Y-ban, majd vagy százötvenre Robi, akinek a Zsigulija nélkül nem jutottam volna ki ide, s végül Miklós. Ő csak az élményért, mert puskája nincs, fényképezni pedig ilyenkor már nem lehet, de azért eljött.
Az Áprily megrajzolta képből egyedül a holló hiányzik. Igaz, idén van a Mátrában is, de jóval arrább. Virágvasárnap a fiamék látták a szakköri terepfoglalkozáson. Én másfelé voltam. Péterrel, a szakkörvezetővel a nappali ragadozó madarakat figyeltük a nagyobb nyilvánosság kizárásával. Ölyvet láttunk szépen, de „Ő”, a szakkör féltett, büszkesége, nem mutatkozott. Péter aggódott, hogy baja lett. (Most, amikor e sorokat írom, már tudom, hogy csak elköltözött, mert túl közelinek találta az új víkendházakat. Megértem. És örülök, hogy él. Inkább én se lássam, de baj nélkül röptesse ki a fiókákat. Sajnos, manapság ilyen rejtélyes módon kell írni a ragadozó madarakról.)

„A mogyorófa-barka megremeg:
futó fuvallat, izgatott, zavart
felborzolja az álmodó avart,
s szitálva indul könnyű permeteg.”

A permeteg ezúttal elmarad, amit nem is bánok. Szemben velem a nyugati égen furcsa alakú felhők jönnek. Erős szél lehet odafenn. Szerencsére itt lenn alig érezni. Rigók dalolnak szerte a környéken, néha veszekszenek is. Ilyenkor jobban figyelek, de semmi.
Rettentő nehezen akar kitavaszodni. Itt fenn még a rügyek is fázósan húzzák össze magukat. Sehol egy kis virág vagy barka. Minden élő kívánja a meleget, a napot az idei „nyögvenyelő” tavaszban. Amikor tizenegy felé Pásztó felől jöttünk a hegyen, egy sokat ígérő szarvasbika tápászkodott fel előttünk az úton. Ott napozott, s élvezte az úttest melegét. Visszanézett ránk, aztán kedvetlenül felkapaszkodott a szálerdőbe, az út mellé. Újra megállt, mint aki tűnődik, hogy érdemes-e miattunk zavartatnia magát. Aztán mégis bebaktatott az erdőbe.
Felérve a vízválasztóra, a Rudolf tanyára induló út torkolatában félreálltunk. Részben a kilátásban gyönyörködtünk, mert a hatalmas vágás Parádig kinyitotta a tájat, részben az ölyveket figyeljük.
Szorgalmasan rótták a köreiket. A hazai ölyvállomány – országos tapasztalatok alapján nyugodtan mondhatom – túl van a válságon. Talán a héják is. De a többi?!

„Hat óra. Kürtszót küld egy messzi gyár.
A rigó füttye halkul egyre jobban.
Rejtett madár most édes nászra vár.”

A hat órai időponton jóval túl vagyunk már, hiszen áprilist írunk. Fél hét-háromnegyed hét felé lehet. Ha még valami jön, most jön. Figyelek
Előrenyomom a biztosító gombjait, mert madár sziluett jelenik meg a kopasz ágak között, de félúton leengedem a fegyvert, és szomorúan húzom vissza a gombot.
Magányos örvös galamb. Szalonkalesen akkor sem lőnék rá, ha lehetne.
Kijött a tisztás fölé, s bár mozdulatlan vagyok, észrevesz. Félrevág, s gyors szárnycsapásokkal eltűnik a növekvő félhomályban.
A rigók lassan elcsöndesednek. Nem ének már, ami hallatszik, inkább csak afféle elalvás előtti dúdolás. Néha mocorognak, néha veszekszenek, egy-egy jobb helyért, aztán mára befejezik a dalt.
Csend van. Az országutak zaja is elhallgatott. A nyugati égen a felhők lassan szürkébe váltanak és belevesznek az ég homályába.

„Fegyver feszül az izgatott marokban…
Most. Jönnek….Boldog, büszke mátkapár.
S forró szívükre gyilkos puska robban.”

Sajnos, a fentiekből csak az első sor vált valóra. A főszereplők nem jelentkeztek.
Bealkonyodott. Fütty bujkál felém jobbról. Új ismerősöm jelzi, hogy jön. Jelzés vissza, s lassan, a beteljesületlen lehetőség szomorúságával félrenyomom a fegyver kulcsát. Markomba csúszik a két töltény, vállamra akasztom a megtört puskát. Vége. Indulunk tovább. Robi felé.
Leérve az útra, már este van. Az autók lámpánál tokba rakjuk a puskákat, és megszabadulunk gumicsizmáinktól. Közben aztán azon meditálhatunk, hogy milyen apró dogokban is változik a vadászetika. Negyven évvel ezelőtt „úri vadász” még akkor sem vallotta volna be, hogy gumicsizmában ment szalonkázásra, ha netán-tán megtette. Mint ahogy Bársony István szégyenkezett amiatt, hogy a kibírhatatlan melegben ingujjban cserkészett bőgő szarvasbikára…
-Hát üres nap volt a mai – csóválja a fejét Gyula bácsi, aki egyébként az idei mátrai szalonkarekordot tartja négy darabbal, vagy húsz kimenetelből. – Mátrafüredtől Parádig minden lövést kellett volna hallani, ha lett volna. De nem volt. Pedig jó néhány szalonkázni induló sorstársat láttunk a délután folyamán.
Robi a csomagtartóban matat, nagyon keres valamit, vigasztalóul innen szól vissza:
-Másutt sincs. Tizenkétszer voltam a Pilisben, és láttam kettőt. El sem sütöttem a puskám.
-Én voltam egyszer, és nem láttam egyet sem. Melyik a jobb arány?
-Korábban kellett volna jönnötök – mondja Gyula bácsi félig mentegetőzve, félig szemrehányóan. – Akkor még inkább volt. Április már késő az idén.
Hát ez igaz, de hol Robi nem ért rá, hol én, hol egyikünk sem.
Közben Robi megtalálta, amit keresett, és egy mappával Gyula bácsi elé áll:
-Nehogy szalonka nélkül múljék el a mai nap, kérlek, fogadd el tőlem…
-Nahát..igazán..Nagyon kedves vagy…
Az autóreflektor fényében nézzük a képét. Robi aquarelljét, egy életnagyságú szalonkát. Gyula bácsinak mégis volt zsákmánya….
De talán jobb is volt, hogy nem jött szalonka felénk. Három nappal később beszéltem Péterrel, s kiderült, hogy ugyanaz nap valamivel arrébb szalonkafészket talált…

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

A többi cikket se hagyd ki!