Magyar László: Rókales – téli éjszakán

A szél vinnyogó nótákat dúdolt a fülembe, dermedtre csípte az arcomat, s a halottfehér föld felett feketén, súlyosan feszült az égbolt.
A kezem még a vastag kesztyűben is elgémberedett, a térdem sajgott a meleg bunda alatt. Egyszer, ősz végén belegázolt a vízbe egy lelőtt vadlibáért, s ebből örök emlékem maradt. Érzem én is az időt, akár a szamár.
A kazalban – amelynek oldalában kuporogtam – egerek mászkáltak, zizegtették a napszagú sziklákat. Néha cincogtak. Előttem sík mező terült el, mögöttem jó távol a gát. Tőlem jó húsz méternyire ott hevert a macska.
Rengeteg róka volt abban az esztendőben. Lépten-nyomon találkozott velük az ember. Lőttük őket hajtásban, kotorékból ugrasztva, mégsem fogytak, inkább szaporodtak.
Szombat volt. Délután Zsigával, a vadőrrel bóklásztunk az erdőn, s az egyik fűzfáról hatalmas, elvadult kandúrt lőttem. Zsiga levágta az orrát, azután tűz fölött megpörkölte a szőrét, s egy madzaggal a terepjáró után kötötte.
-Megvonszoljuk őket kicsinyég – mondta.
-Ha van kedve, üjjék ki melléje. Bizton begyün rá a veres.
Miután jókora területen végighurcoltuk a kandúrt, Zsiga elvágta a zsineget, és elhajtott.
Négy teljes órája voltam egyedül.
Az egerek szöszmögésén és az órám ketyegésén túl semmi sem zavarta a csendet. Néha pattant ugyan a hó a hidegtől – szívta a fagy -, és a szél is sírt, vinnyogott a kazal szélein, de ez hozzátartozott a csendhez, s tulajdonképpen nem is figyeltem rá.
Ültem és vártam. A szemöldökömre, szőrmesapkám elejére zúzmara csapódott lélegzetemből. A homlokomon szinte recsegett a bő,r ahogy oldalt pillantottam.
Hirtelen úgy láttam, mintha egy árnyék mozdult volna a kazal oldalánál. De nem volt semmi. Csak a hó meg a szél. Lebegtek a kiálló szalmaszálak, súrolták a hó tetejét. Az egerek viszont elhallgattak. Nem hallatszott tovább a szöszmögés.
Lassan, óvatosan csúsztattam a kezemet a leshely oldalának támasztott puska felé. A vas szinte sütött még a meleg kesztyűn át is. A térdemre fektettem a bockot.
Fáztam. A bőrömet mintha nyirkos, hideg ujjak simították volna végig. A fogamat össze kellett harapnom, hogy ne vacogjanak. Pedig rajtam volt Zsiga meleg báránybőr bundája, s alulról is jól felöltöztem. Rétegesen, ahogy elő van írva.
A macska sötét tömege élesen elvált a jeges fehérségtől, s hirtelen mintha megmozdult volna mellette valami…Kimeresztettem a szememet…Egy nagy róka körvonalai rajzolódtak ki a hóra. Fejét felemelve, füleit hegyezve figyelt. Orra enyhén ingott ide-oda, mint a radar antennája.
A kesztyűm kétujjas volt. Nélküle nem bírtam volna a hideget, viszont zajtalanul lehúzni sem tudtam. Pedig le kellett mindenképpen, hiszen lőni nem lehetett benne.
A róka figyelt. Ugrásra készen.
Határozottan úgy éreztem, hogy engem néz. Összehúztam kicsit a szememet, nehogy a fehérje árulóm legyen. Már hallottam ilyesmiről.
A róka várt.
Aztán lehajtotta a fejét. A foga hersegve mart bele a kifagyott macskába. A füle éberen meredezett.
A bunda puha volt, hangtalanul tudtam emelni a kezemet. A lábam szinte görcsöt kapott az erőfeszítéstől, hogy kiegyenlítsem az egyensúly változást, s a szalma ne ropogjon alattam. A számig emeltem a kesztyűt. A fogaimmal megragadtam a nagyujjamat, s húzni kezdtem lefele.
A róka evett. Hallatszott, hogy ropogtatja a csontokat.
A hideg késként hasított csupasz ujjaimba, szinte azonnal elgémberedett a kezem.
Egy újabb hosszú „út”, amíg visszataláltam a puskáig.
Nem nyúltam azonnal a vashoz. Az agyat markoltam át, mutatóujjamat kimeresztve. Bal kezemmel az előagyat szorítottam.
A szalma megreccsent alattam, s a róka úgy pattant fel a dögtől, mintha rugók lökték volna. Hátra ugrott, aztán már száguldott is a kazal felé, hogy mihamarabb takarásba kerüljön.
A puska az arcomhoz repült. A biztosító feltolásával egyidejűleg húztam is a ravaszt. A bock eldördült. Tűzcsík vágott az éjszakába. A sörétek elsöpörték a rókát. A levegőbe lökték, oldalára döntötték. Még rúgott néhányat, remegett a teste, de másik lövésre már nem volt szükség.
Vörhenyes szőrű, fekete lábú, kormos vállú „szenes” róka volt. Életem legnagyobb rókája.