dr. Bertóti István: Párválasztás

Szakadozik, rongyosodik erdő-mező hótakarója. Tűnőben a tél és a télutói napsugár melengető simogatása már a megújhodást, a közelgő tavaszt juttatja eszünkbe. De erre emlékeztet foglyaink máról holnapra bekövetkező életmód változtatása, a párokra szakadás is. A kikelésüktől mind ez ideig szüleik vezetésével szorosan összetartó fogolycsapatok egy szép télvégi napon szétválnak, szétterülnek a vadászterületen. Felbomlik a családi kötelék, szerteszélednek az eddig zárt egységeket képező fogolycsapatok tagjai és szokott viselkedésükkel ellentétben hangos cserregéssel naphosszat sürögnek-forognak a határban. Másnapra azután már többnyire megszűnik a mozgalmas hangzavar, vége a látványos fogolyforgalomnak, de egyúttal vége a csapatéletnek is. Nem látunk többé fogolycsapatokat, csak együttlévő együtt járó fogolypárokat, amelyek az előző hangos, mozgalmas napon kötöttek tartós életszövetséget és foglalták el „körzetüket”, ahol majd a fészkelés, tojásrakás, kotlás történik, ahol majd az új nemzedék feltöri a tojáshéjat és a szülők vezetésével megkezdi „csapat” – életét. A megfigyelések szerint a már említett csapatszétválást követő – többnyire csak rövid ideig tartó – futkosás, hangos ismerkedés, a „párválasztás” során mindig a tyúk választ párt magának. A kutatások azt is megállapították, hogy a tyúk párját nem a saját testvérei, illetve szülei közül, hanem mindig idegen csapatból választja, sőt a felbomlott csapat „öregjei”, a szülők továbbra is együtt maradnak.

Előfordul néha, ha a tél visszavág és az időjárás hosszabb-rövidebb időre zordabbra fordul, hogy a már kialakult párok átmenetileg ismét összeállnak, csapatba tömörülnek, mert így könnyebben vészelik át az időjárás viszontagságait. Amint azonban az idő megjavul, ismét szétválnak és a párok önálló élete állandósul. Az ilyen időviszontagság késztette ideiglenes csapatba tömörüléskor azonban már nem a korábbi „felállásban”, az eredeti összetételben és létszámban alakul ki a kérészéletű csapatforma, hanem minden bizonnyal a szomszédos párok állnak össze kisebb-nagyobb csapatokba. Azt ugyancsak nem tudjuk, hogy az ilyen, többnyire csak pár napos, csapatba tömörülés során történik-e változás a párok összetételében. De a lényegen ez mit sem változtat. Megtörtént a foglyok párokra szakadása, az az élettani folyamat, amely már az új nemzedék létrejöttének első fázisa.
A párokra szakadás – jóllehet, az áttelelés mikéntje is közrejátszik – elsősorban az időjárástól és ezen belül is leginkább a napfényes órák számától függ. A párzás, a dürgés megindulása szintén nincs határozott időhöz kötve. Ez is elsősorban az időjárástól függ. Ha hosszúra nyúlt a tél, a párzás később kezdődik, amíg korán beköszöntő tavasz előbbre hozza annak kezdetét. Tapasztalataink szerint legkorábban többnyire április elején kezdődik a dürgés, és a megtermékenyítést követő ötödik-hatodik napon tojja le a tyúk első tojását. De addig még rengeteg teendője van a vadgazdának az idei fogolyszaporulat eredményes kialakulása érdekében.

Mindenekelőtt meg kell figyelnie, hogy a vadászterületen, illetve annak melyik részén, mikor szakadtak párba a foglyok. Azután ezeken a helyeken meg kell ismernie az egyes párok helyfoglalását, ahol majd a családalapítás – a dürgés, fészkelés, tojásrakás -, majd az új nemzedék nevelése történik a terület növényzetétől függően. A minél pontosabb tájékozódást elősegíti, ha a vadgazda tudja, hogy fészekrakás idején a foglyok kedvelt tartózkodási helyei a búza-, árpa-, repcetáblák, a kaszálók és az olyan helyek, ahol a szántóföldek bokros területekkel váltakoznak, ahol a tojásrakás, kötés idején megfelelő védelem kínálkozik. Ha az őszi vetés már elég fejlett, foglyaink többnyire oda fészkelnek. Ez a foglyok számára a biztonságosabb hely. Ha azonban az őszi vetések még gyengék, viszont a pillangósok – elsősorban a herések, lucernások – már szépen fejlettek, és látszatra több védelmet kínálnak, úgy inkább ezekbe fészkel a fogoly, és ilyenkor fenyeget a kikaszálás veszélye. Ha a vadgazda úgy látja, hogy egyes fogolypárok nem a számukra és a jövendő szaporulatuk biztonságára kedvező helyen telepedtek meg, hanem a pillangósokban, úgy rendszeres zavarással igyekezzék azokat elriasztani innét. Igen sok esetben csak egy dűlőn múlik, és máris biztonságosabb helyre hurcolkodtak át az ilyen fogolypárok.

Bizonyos azonban, hogy a vadgazda minden igyekezete ellenére is akadnak fogolypárok, amelyek még a folyamatos zavarás ellenére sem hagyják el a párba szakadásuk után elfoglalt, veszélyt rejtő területrészeket, a kikaszálásnak vagy a kotlás, fiókanevelés zavarásának, az esetleges talaj- vagy árvízveszélynek kitett helyeket. Mindezek ismeretében, a fogolyállomány károsodását megelőzően, ezeken a helyeken kell a vadgazdának a tavaszi fészekalj mentés jól ismert módszereivel elősegítenie, hogy a veszélyes helyeken kitartó fogolypárok szaporulata se menjen veszendőbe.