Örvös galamb (Nimród, 1983. március)

Szalay István: Örvös galamb

Először úgy volt, hogy erdész leszek, később kocsisnak szántam magam. Szép, pitykés, sújtásos, bakon ülő parádés kocsisnak, aztán anyám egy téli estén megsúgta a titkot:
-Pap leszel kisfiam!
Az erdő széle – ahol laktunk – már tavaszról álmodott, a patak partján virágok nyíltak, és úgyszólván minden nap megszólalt egy-egy újabb madár.
-Itt vannak az örvös galambok! – állított haza egyik délután az erdőről apám, és levette a válláról a puskát.
Lestem, ahogyan letette az üres hátizsákot, ahogyan a fogasra akasztotta sok időt megért zsinóros kalapját, majd meglepett, amikor rám pillantott:
-Tedd a helyére a puskát!
Az öreg tizenhatost egyszerre a kezemben tartottam, de nem tudtam, mit kezdjek vele.
-Tedd a helyére!
A puskaszekrény a sarokban állt – láthattam eszmélésem óta -, a szokatlan parancs mégis meglepett. Eddig még sohasem vehettem a kezembe a fegyvereit, legföljebb bekukucskálhattam a puskaszekrény üveg ablakán.
A puska magasabb volt nálam, amikor a földre állítottam, így aztán felnéztem a csövekre, a célgömbre. Felemeltem, és indultam vele a szekrényhez, hogy a helyére tegyem. Apám közben ingujjra vetkőzött, és asztalhoz ült, de rám figyelt, és én magamon éreztem a tekintetét.
-Mit csinálsz?
-Helyére teszem a puskát.
-Úgy tedd a helyére, ahogyan én szoktam…
Álltam a puskával a szekrény előtt, szívem pedig tele volt hol büszkeséggel, hol elkeseredettséggel.
Apám szerette a lebbencslevest, és mindig forrón ette, mert szerinte a leves abban különbözik a többi löttytől, hogy forró és ízletes. Hallottam, hogy csörrent a kanál, és mozdult a szék, de hátranézni nem mertem.
-Szóval nem tudod, hogyan kell helyére tenni a puskát?
Felzaklattak szemrehányó szavak, és egyszerre pehelykönnyűnek éreztem magam, amikor kivette a kezemből a nehéz fegyvert.
-Láttam már egy párszor…
-Nézted, de nem látta. Ha láttad volna, akkor tudnád a sorát! A puskát szétnyitjuk, megnézzük, hogy üres-e, aztán kihúzzuk a csövet, megtörölgetjük, és a szekrénybe zárjuk…
Attól kezdve tudom, hogy nézni és látni, két különböző dolog.
A második fogásnál szóba hozta megint az örvös galambot.
-Megjöttek az örvösök!
Egyszerre éhesnek éreztem magam, majd az jutott eszembe, hogy ugyan nem haragszik-e apám?
-Milyen az örvös galamb? – kérdeztem halkan.
Apám azonban csak evett, nagyokat nyelt a lekváros derelyéből, és csak sokára válaszolt:
-Nézhetted itt az erdő szélén eleget.
-Nézte, csak nem látta – nevetett anyám.
Gondoltam, hogy a nevetése nem marad annyiban, mert apám arca megrándult, bár egyelőre nem szólt, csak a két macskával szórakozott.
Amikor megivott egy nagy bögre vizet a derelye után, félredobta a macskákat.
-Szóval, te nem tudod, hogy milyenek az örvös galambok?
-Hagyj már békét annak a gyereknek! – vett pártfogásába most már anyám, de a lecke mégsem maradt abba.
-Mátyás madarat láttál-e már?
-Sokat láttam – legyintettem büszkén. – Még tollát is szedtem a fenyves szélén.
-És szajkót?
Most már én akartam megviccelni az apámat, feledtetni az előbbi tehetetlenségemet, ezért gyorsan rávágtam:
-Persze, hogy láttam! Az is afféle madár, csak éppen a tolla más.
A konyhában friss zsírszag áradt, a tűzhelyben pattogott a rőzse, és a jó melegben apám hanyatt vetette magát a heverőn. Jóllakottan, békés nyugalomtól megszálltan, egy csöppet sem haragosan mondta:
-Akkor kisfiam, te nem azt láttad, amit néztél.
-De igen! – erősítettem önmagamat, bár anyám lökdösött a könyökével.
-Látott, amit látott! – morgolódott anyám, és mosogatásba kezdett, miközben a forró vízből ugyancsak kapkodta kifelé az ujját.
Kintről besüvített a kora tavaszi szél, és a kutya a farkával verdesni kezdte az ajtót.
-A kutyának még nem adtál?
-Várjon a sorára! – csattant fel anyám, aki macskapárti volt, és inkább kétszer adott enni a macskáknak, mint egyszer a kutyának.
Már azt hittem, megúsztam a szajkó ügyet, elfeledhetem az örvös galambot is, amikor újra előkerült a dolog:
-A mátyás, meg a szajkó, az egy madár! Érted? Egyféle madárnak pedig nincs kétféle tolla….
Gondoltam, annyiban hagyom a vitát.
-Én azt hittem….
-Tudni kell! Aki tud valamit, annak hasznát veszi, aki nem tudja, csak hiszi, az butaságokat beszél.
Miután apám nem látszott haragosnak, még morcos kedvében sem volt, anyám pedig elfoglalta magát a mosogatással, gondoltam, én is kérdezek tőle valamit.
-Aztán, miért jó tudni, hogy itt vannak az örvös galambok?
A macska felugrott az asztalra, belenyalt a tányérba, az meg két darabban állt meg a földön. Így aztán egy pillanat alatt minden megváltozott.
Apám felugrott, anyám szidta a macskát, magam pedig a seprő után nyúltam, hogy az ágy alól előkotorjam a baj okozóját.
-Sicc ki! – nyitottam neki ajtót, az pedig a seprűtől való félelmében úgy rohant kifelé, mintha meg sem akarna állni.
Jóval lámpagyújtás után lassan-lassan visszaszállt a házba a délutáni békés, nyugodt hangulat. Megint beszélgetni kezdtünk. Szerettem volna már túllenni ezeken a madárügyeken, ezért a világért szóba nem hoztam volna, de ami késett, az nem múlott.
-Azt kérdezted, hogy miért jó tudni, hogy megjöttek az örvös galambok? Először is azért, mert az erdésznek tudnia kell, hogy mikor érkeznek vissza a kötöző madarak, aztán az örvösöket nyomban követik a szalonkák, ha pedig itt vannak a szalonkák, akkor itt a tavasz és szalonkázni is lehet.
Az sem mindegy aztán, hogy kinek a kerületében lövik a vendégek az első hosszúcsőrű madarat.
Este, lefekvés előtt kimentem az udvarra. Az erdő felől langyos, földszagú párát hozott a szél, és olyan szépen fénylettek a csillagok, mintha megkérte volna rá őket valaki.
-Látod-e a holdat?
Meglepődtem, hogy apám ott áll a hátam mögött.
-Ne is keresd! Ma újhold van, és csak később bújik elő.
-Ezt meg miért kell tudni?
Apám a hátamra terítette a köpenyét, és viccelődve a szemembe húzta a sapkámat.
-Azért, mert a szórókon a vaddisznókat csak holdvilágnál lehet meglátni…
Amikor lefeküdni készültem, ő akkor cihelődött, húzta a csizmáját és felvette a kabátot. Félálomban hallottam még anyám hangját.
-Melegen öltözz, még csípősek az éjszakák.

Hozzászólások nincsenek engedélyezve