Szilágyi Virgil: Nyuszt helyett borz, végül vadkan

Még sötét éjszaka indulok vadásztársammal a vértesi kis falubeli tanyánkról decemberi hajnali cserkészetre. Felhőtakaró borítja ez eget, az első hó is várat magára. Barátságtalannak, unalmasnak mondanám az időt, ha nem nyomná puska a vállamat. Így viszont mindent másképp látok a vadászat rózsaszínű, megszépítő szemüvegén keresztül.
Barátommal párhuzamosan cserkészünk egymástól biztonságos távolságban. Ismerjük útvonalainkat és találkozásunk helyét is pontosan megbeszéltük.
Felérek a tetőre és világosodáskor érem el a terület legöregebb szálerdejét. Minden alkalommal szinte áhítattal lépek be – az erdésznyelven szólva – vágásérettséget már régen túlhaladott, öreg, elegyes állományú, sűrű aljnövényzetű, égig érő koronájú őserdőbe. Ezek a fák már a szabadságharc idején is álltak, de hol vannak azok az emberek, akik akkor éltek? Rendszerint ilyenkor döbbenek rá, hogy milyen rövid egy ember élete!
Már teljesen kivilágosodott, mikor „Pici” kutyám elugrik mellőlem és máris ugat.
Disznó – állapítom meg, mert jól ismerem ezt a hangját, amellyel a disznót jelzi.
Máris zsebbe kerül a fegyvertávcső és lövésre készen óvakodom – jó széllel – feléje.
De mi ez? Állóra csahol és mégis úgy hallatszik, mintha hol távolabbról, hol közelebbről jönne a hangja.
Még tovább óvatosan előre. Már látom a kutyát, de a disznót sehol. Néhány lépés és tisztázódik a helyzet.
Százados tölgy felé ugat Pici, a fa törzsén fél méterre a földtől arasznyi nyílás. Ha fejét bedugva ugat – messziről hallatszik, ha csak a nyílás felé – közelről.
Egy pillanatra fekete orr jelenik meg az odú nyílásában, majd engem meglátva eltűnik. Pici orra is véres.
Nem kétséges, – nyuszt menekült az odúba. A ragadozót is ugyan úgy csaholja a kutya, mint a disznót. December van, már jön is a választ, azután csakhamar feltűnik ő is.
Felcsillan a szeme, amint meghallja, hogy ritka zsákmányra van kilátás.
Ki kell füstölni – mondja. Körüljárjuk a fát, sehol sem láttunk másik nyílást. Tehát csakis itt ugrathatjuk ki! (Ez a kaland 1949-ben történt, a természetvédelmi jogszabálynak híre-hamva sem volt. Azt is meg kell mondanom, hogy vadászéletem során egyetlen nyusztnak sem húztam le a gereznáját.)
Nosza, előszedtünk a zsebeinkből minden nélkülözhető papírost, törött celluloid fésűdarabot, összekotortunk némi száraz lombot, a gyökerek között nyílásban tüzet raktunk és amint már a tűz erőre kapott, kalapunkkal elzártuk a felső kijáratot. Kaparászás odabent, jól hallani, hogy az üreges fában felfelé mászik. A mozgásra az időközben sörétre töltött puskával lövésre készen lessük, hátha mégis meggondolja magát és megtisztel megjelenésével.
Erről azonban szó sincs. Minden eléghető hamuvá vált már, de úgy látszik, a füst nem volt elég arra, hogy várát elhagyja. Újabb tanakodás.
A haditanács eredményeként karvastagságú gallyakkal szorosan eltömtük az egyetlen kijáratot és futólépésben le a faluba.
A vadászházunkban már várt ránk St. János erdész a kutyájával, aki egyúttal szenvedélyes vadász. Elbeszélésünket hallva, máris indul a falusi boltba kénszalagokért, magyarul „einslág”-ért.
Egy szakértővel és még egy kutyával megerősödve indulunk vissza. (Akkoriban még nem esett nehezünkre egy reggel kétszer is megmászni a hegyet.)
A helyszínre érve a tömés érintetlen az odúban. Sőt, amint St. hosszú pálcával belepiszkál az odúba, hirtelen visszakapja.
Beleharapott a végébe – mondja.
Valóban a bot végén világosan látható fogainak nyoma.
Kezdődik újra, de most már szakszerűen a füstölés. És kisvártatva még világosabban hallatszik a zörgés, a kaparászás.
Majd egyszerre csönd. Az eltömött lyuk mellett a kénes füstnek csekély maradéka szivárgott kifelé, a többi nyilván elkábította – gondoljuk.
A maradék füstöt kiszellőzve újra bepiszkálunk.
-Az ördögbe – mondja St. némileg közvetlenebbül és bővebben -, még mindig él, ismét beleharapott a botomba. A kéngáz azonban lekényszerítette a földszintre, mert újra megpiszkálva, puhára talált a bot.
Igyekszünk elhajtani a füstöt – közben minden eshetőségre tekintettel, lövésre készen állunk.
Végre nagy nehezen eloszlik a kénes füst, már köhögés nélkül be lehet kukucskálni.
St. meg is teszi. Majd, bár a Vértesben vagyunk, hamisítatlan „a rosseb vigye el” – felkiáltással közli, hogy hiába törtük magunkat egy nyusztért, amikor borz van az odúban! Láttam a csíkos pofáját! Az újabb bökdösésre már lanyhábban reagál, nem igyekszik az üregben felfelé. Úgy látszik mégiscsak megviselte az „einslág”, vagy feljebb erősebb a kéngőz!
Bizonyos viszont, hogy még eleven. Egyikünknek sem akaródzik benyúlni hozzá. Mindnyájan jól ismerjük barátságtalan természetét, és hogy mekkorát tud harapni.
Nincs más hátra, ideiglenes lakásában kell vele végezni, ahová Pici bekényszerítette.
Ilyen közelről szétroncsolná a sörétlövés, a karabélyt veszem tehát kézbe. Mindig van nálam hegyes, teljes köpenyű, nem expanzív golyó, amelyet kegyelemlövésekre tartogatok.
Nekikuporodom hát a lyuk előtt két-három méternyire és erőlködve, hétrét görnyedve próbálok becélozni a nyílásba.
Félszemmel és fél füllel látom és hallom, hogy barátom hangosan derül rajtam. Hogy mennyire körülményesen készülök neki a rendkívüli nehéznek ígérkező – két-három méternyiről történő – lövésnek!
Nagyon biztosra akarunk menni – még figyelmeztetem is -, azért légy Te is lövésre készen a sörétessel.
A lövés után, már nem is tudom hányadik bökdösés.
Még mindig él – kiáltja St.
Hiába…nehéz lövés volt – meg kell ismételni.
Végre-végre a második után csönd, nincs mozgás.
Látjuk, hogy a farával fordul kifelé.
St. megunva a hiábavaló kísérletezést, nagy elhatározásra szánja magát.
Tessék lövésre észen állni! – figyelmeztetés után elkapja a borz farkát, és mint a dugót a palackból, úgy rántja ki hirtelen mozdulattal. Fölösleges volt már a túlzott elővigyázatosság!
A második, mesteri (?) lövésem jó munkát végzett, meg sem mozdul. Jól felhízott kanborz fekszik előttünk. A mai napig csodálkozom, miképpen tudta magát azon az arasznyi nyíláson bepréselni.
Nem akarjuk hazáig cipelni, egy-kettőre lerántjuk a gereznáját és lefejtünk róla két tábla szalonnát, akár a hízóról. (Kiolvasztva sokáig kentem vele bakancsomat.) Utána irány hazafelé. Nem jutunk messzire, Pici, St. kutyájától kísérve, ismét beugrik a sűrűbe és máris felhangzik csaholásuk.
Disznó – mondja St.
Ahányan vagyunk, annyifelé ugrunk.
Úgy látszik legjobban spekuláltam, mert közeledik a kutyák hangja, sőt már tolódik a sűrűből egy nagy disznó. Ferdén elfelé indul, észrevesz – félig visszafordulva megtorpan és felém néz. Közel van, golyóssal biztosan lőném fültövön. A gyöngygolyót bizonytalanul lövő 16-osommal ezt meg se merem kísérelni.
Az utolsó borda tájékára fogva lövök.
A kan a lövésre megrogyik, majd lefelé rohanva eltűnik. A kutyák utána.
Néhány csepp vér a rálövés helyén. A csapája rávezet a faluba vezető szekérútra. Vér csak akkor található, ha az út kissé emelkedik. Hátul van lőve – állapítja meg helyesen az egyébként is kitűnően nyomozó St.
Futólépésben utána. A kutyák hangja időközben elhal a távolban. Már csak néhány száz lépésre vagyunk a falutól és még mindig az úton követjük a véres csapát.
Még bemegy a községbe – csodálkozunk.
De nem! Alig kétszáz lépésnyire a szélső háztól jobbnak látja elfordulni és derékszögben be a fiatal szálasba. Barátom lemarad, mi ketten St-vel elszántan utána.
Hullámos a terep, de szerencsére nem akadnak utunkba erős emelkedések.
Most ismét halljuk a kutyák hangját. St. egy pillanatra megtorpan. Már három kutya van a disznón! – állapítja meg.
És valóban, az erdőszélen lakó erdész foxijának hangja is csatlakozik a koncerthez.
A három kutya hangja és St. példája újabb erőt kölcsönöz. Pedig már azt hittem, végleg kifulladok.
St. megelőz, hosszú lábaival, jobb t8dejével és kevesebb évével előnyben van velem szemben.
Fokozatosan lemaradok mellőle, de rám kiált, hogy muszáj megelőznünk a disznót, mert a terület határa felé tart.
St. már a határnyiladékon fut előre. Jól számított, mert a következő percben máris feltűnik a disznó, nyomában a három kutyával.
Most látom csak, milyen nagy, milyen kicsik mellette a kutyák. Én is marokra fogva szívemet mindent beleadok.
A kan, meglátva St-t, egyenesen nekifordul. Szerencsére erejéből már csak lassú kocogásra futja. St. lövésre emeli puskáját, de én még nem lőhetek a kutyák miatt, az ő lövése azonban orrtövön találja, lerogy, fültövére megadom a kegyelemlövést.
Bár lett volna golyós puska nálam kezdettől fogva – nem kellett volna tüdőnket is majdnem kiköpnünk.
Nagy teljesítmény volt, de megérte. Boldogan veszem át a töretet. Facsaró víz az ingünk, nem merünk a zsigereléssel bajlódni. Így csak meglékeljük és futólépésben haza. A meleg kemence mellől addig nem mozdulunk, amíg teljesen meg nem száradtunk. Ha tovább időzünk a nagy, 5-6 éves kan mellett, biztos, hogy tüdőgyulladás, vagy legalábbis csúnya meghűlés lett volna a kaland vége.
Így lett a nyusztból borz és a füstölés végül derék kan elejtésével végződött.
Az elmondott kaland egyik legfőbb tanulsága, hogy milyen nagy jelentősége van a megbízható, hű négylábú vadásztársnak a sikerben! Mennyi felejthetetlen élmény köszönhető nekik, amelyekben nélkülük sohasem lehetett volna részünk!