Domán Imre: Hová lőttél?

Július végi vasárnap délután volt. A vadászházban a vaságyakon elnyúlva, a mennyezetet bámulva elmélkedtünk a vadőrrel. Egy-egy mondatfoszlány, avagy hangos gondolat hagyta csak el hol egyikünk, hol másikunk száját. A délelőtti területjáráson látottak töltötték be mindkettőnk fejét. Csend és nyugalom honolt mindenfelé. A levegő „állt”. Néha talán el is szenderedtem. Nem tudom. Álom és valóság egybeolvadt.
A csöndet szinte érezni lehetett. Örültem az életnek. Örültem, hogy a mai napot is itt tölthetem.
Pali hangja riasztott föl.
-Este, ha van kedved, meg lehetne lőni azt a gyönge, fiatal bakot, amelyikről beszéltem. Eléggé jól tartja a váltóját kimennénk lesre, és reméljük, szerencsénk lesz. Nem való az az ilyen állományba!
Olyan tettetett közönnyel hangzott el ez a kijelentés, mintha a vadőr nem tudta volna előre egyértelmű válaszomat, valamint azt, hogy örömet szerez ezzel nekem. Élményt. Az élmény nincs a trófea nagyságával összefüggésben. Az emlékhez való vonzalom nem pontozással mérhető, hanem az elejtés körülményeivel, amely egyenlő az élmény nagyságával.

-Megnézhetjük – válaszoltam.
Igyekeztem izgalmam, vadászlázam magamba fojtani.
A fácánszaporulatra terelődött a szó, majd a szántóföldi növénytermesztés talajművelő gépsorainak a nyúlállományra való hatására.
Két fácánkakas bogarászott a vadászház előtti tisztáson. Egy nyúl baktatott a réten. A nap közeledett a fák koronájához.
Egy téli fácánozás közös emlékét, hibáit és szépségét, utólag leszűrt tapasztalatait értékeltük.
Külföldi vadászvendég által lőtt bak lovas kocsihoz való szoktatása sem volt kisebb esemény számunkra.
-Lassan indulhatunk.
Felszerelésem nagyjából rendbe hoztam, a tárba három töltény.
-Mehetünk.
Pali kimért, szertartásos mozdulatokkal megtörülgette látcsövét és utánam indult.
Egy-egy seregély és örvös galamb röpült előttünk át a nyiladékon.
Kékvércse ki-ki-ki-ki magas vijjogása ütötte meg a fülem. Néhány pár költ itt a pusztaság közepén levő erdőben. Három-négy éve telepedtek meg. Jobbról őz riasztott a tölgyesből. Mozdulatlanná válva figyeltem, fölveri-e a környék csöndjét?
Gazos tisztáshoz értünk. Valamikor tanyaterület volt itt. Lapu nőtte be a talán holdnyi telket. Sok helyen embermagasságú, másutt térden fölül ért. Szélén sűrű katángkóró.
-Itt jó lesz – mondta a vadőr.
Rágyújtottam. Enyhén, lágyan hátam mögé szállt a cigarettafüst. Egy tisztásszéli bokor mögé álltunk. Olvastam társam gondolataiból, hogy ide fog kiváltani, csak azon töprengtem, ha nem nyiladékon vált át, nagyon kis esélyem lesz a gazban ahhoz, hogy meglássam, és még lövési lehetőséghez is jussak.
Körülbelül egy órája álltunk lesben szótlanul, csupán egy-egy szarka vagy szajkó láttán viszketett a mutatóujjam.
A gazos túlsó részén megmozdult egy bokor. Halk nesz. Ott vad mozog. Mégpedig csak őz lehet. Kísérőmre néztem, aki szintén azt figyelte mereven. Órájára pillantott, majd magabiztosan rám nézett. Értettem, ő lesz az. A növényszárak mozgása imitt-amott elárulta haladási irányát. Lövéshez készülődtem. Hirtelen két lapulevél között megláttam a bakocska fejét. Gyönge, ceruzavastagságú, villás agancs.
-Lőjj! Látod jól? – súgta kísérőm.
A nyaka elé alá céloztam két-három ujjnyival. A fejen kívül csak ezt láttam.
-Hova lőttél? – kérdi Pali. – Teljesen rossz volt az irány.
Újból csőbe egy lövedéket, céltávcsőre egy pillantás, jól van felszerelve. Nem értem. A bak a nyiladékon áll már. Igen, jól láttam, egészen gyönge, tavalyi bakocska. Ismét nyaklövés. Tűzben rogyott.
-Először hová lőttél? – kérdezte társam, szinte szemrehányó hangon. – Értetlenül néztünk egymásra.
-Nyaklövés, úgy éreztem szinte együtt vagyok az őzzel. – mormoltam.
-Még az irány sem volt jó! – volt kísérőm véleménye.
Bevallom, a becsapódást nem hallottam, a növényzet hatalmas, az őzet láttam, hogy sértetlenül kiállt a nyiladékra. Mindenképpen bántott a dolog.
Töretátadás, kézfogás. Leültünk a fűbe. Nem tudtam magyarázatot adni magamnak. Szabályos lelkiismeret furdalásom támadt. Ha először olyan rosszul lőttem, akkor kétszer olyan távolságról azután, hogy lehetett ilyen szépen eltalálni a bakot? Ezt próbáltam megfejteni.
Rágyújtottam. Mélyen mellreszíva, a füstöt gondolkozva eregettem a levegőbe. Aztán még egyszer visszamentem leshelyünkhöz. Onnan egyenesen az első rálövés helyére. Eltérítette volna valami a lövedéket?
Szinte földbe gyökerezett a lábam. Ott feküdt a bak! Intettem a vadőrnek. Rám nézett, és tekintetéből furcsa fény csillant föl.
Ismét kézfogás. Két egyforma gyönge bak volt. A másik talán két centivel hosszabb trófea. Első lövéskor, mint most már világosan rájöttünk, mindketten láttuk a bakot, de nem egyet, hanem két hasonló gyöngét. Pali azon csodálkozott, hogy szerinte legalább tíz méterre balra lőttem. A hasonlóság miatt én is úgy hittem, hogy hibáztam.
A nap lassan bukott le a vörös ég alján. Lila felhőfoszlányok lebegtek fölötte. Lassan szürke gém húzott el a rizstelepről a legelő felé.
Némán hallgattuk a csöndet, amelyet a tücskök zenéje szakított meg hébe-hóba.