Ernest Hemingway: Afrikai vadásznapló

…Elindultunk. Méla és lándzsása vezette a menetet a csapáson, az árnyékot meg-megszakította a lombok között áttűző napfény. Az erdő hűvös, kora reggeli szaga helyett most valami undok büdösséget éreztem, olyat, mint a macskapiszok szaga.
-Mi ilyen büdös? – súgtam Tatának.
-Páviánok – mondta.
Egész törzsre való ment el éppen előttünk, s mindenütt ott volt a hullatékuk. Elérkeztünk oda, ahol az orrszarvúk és a bivaly kijöttek a nádasból, s én megkerestem a helyet, ahol a bivaly állt, mikor rálőttem. M’Cola és Méla úgy keresgélt, mint a kutyák, s én azt gondoltam, legalább ötven méterrel lejjebb kellene jönnünk a parton, mikor Méla feltartott egy levelet.
-Vért talált – mondta Tata. Felmentünk hozzájuk. Nagy mennyiségű vért láttunk, már megfeketedve a füvön, s a nyomot könnyű volt követni. Méla és M’Cola kétoldalt nyomoztak, közrefogva a nyomot és minden egyes vércseppre szertartásosan rámutattak egy hosszú fűszállal. Én mindig úgy gondoltam, hogy jobb volna, ha egyik lassan nyomozna, s a másik előremenne, de ők így nyomoztak, lehajtott fejjel, minden egyes kifreccsent cseppre rámutatva, és néha, mikor az elveszett nyomot újra megtalálták, lehajoltak, hogy egy fekete foltos fűszálat vagy levelet letépjenek. Én mentem utánuk a Springfielddel, aztán jött Tata s mögötte Sz.Ö.M. Mannlicherét. Egyikük se beszélt s úgy látszott, mindenki meglehetősen komolynak tekinti az ügyet. Később a magas fűben vért találtunk, elég magasan a fűszálakon a nyom mindkét oldalán, ahol a bivaly súrolta őket. Ez azt jelentette, hogy teljesen keresztül lőttem. Most már nem lehetett a vér eredeti színét megállapítani, de egy pillanatig azt reméltem, hogy tüdején ment keresztül a golyó. Később azonban véres hullatékra bukkantunk a sziklák között, s aztán a bivaly egy darabig mindig trágyát hullatott, valahányszor felfelé kapaszkodott, s minden véres volt. most úgy látszott, béllövés vagy bendőlövés. Egyre jobban szégyenkeztem miatta.
-Ha jönne, ne aggódjon Méla és a többiek miatt – mondta Tata. – kitérnek az útjából. Állítsa meg.
-Egyenest az orrába – mondtam.
-Csak semmi bravúroskodás – mondta Tata. A nyom állandóan felfelé vitt, aztán kétszer visszakanyarodott önmagához, s egy ideig összevissza tekergett a sziklák között. Egyszer levezetett a folyóhoz, átvágott egy kis mellékágon, aztán feljött megint ugyanarra a pontra, s rézsút ment fel a fák között.
-Azt hiszem, döglötten fogjuk találni – súgtam Tatának. Ez a céltalan kanyar szemem elé varázsolta nehézkesen és súlyosan sebesülve, amint összerogyni készül.
-Remélem – mondta Tata.

DE A NYOM CSAK MENT TOVÁBB, itt már alig volt fű s a nyomozás sokkal lassúbb és nehezebb lett. Most már nem láttam semmilyen nyomot, azt az utat követtük, amelyet a bivaly valószínűleg választott, s egy kőre freccsent, megszáradt fényes vércsepp igazolt bennünket. Többször teljesen elvesztettük a nyomot, mindhárman vargabetűket csináltunk, egyikőnk megtalálta s azt mondta: „Damu”, és mentünk megint tovább. Végül a nyom egy, a nap utolsó sugaraiban fürdő sziklás hegyoldalon vezetett le a folyóágyhoz, ahol hosszú, széles sávokban minden eddiginél magasabb száraz nád állt. Magasabb és sűrűbb volt még az ingoványénál is, ahonnan reggel a bivaly kijött, s több vadcsapás vezetett bele.
-Nem valami jó, nem visszük be a kicsi Memsahibot – mondta Tata.
-Maradjon itt M’Colával – mondtam.
-Nem jó a kicsi Memsahibnak – ismételte meg Tata.
-Nem tudom miért engedtük velünk jönni.
-Megvárhat itt. Méla be akar menni.
-Na jó, körülnézünk.
-Maradj hátra M’Colával – súgtam hátra a vállam fölött.
KÖVETTÜK MÉLÁT a sűrű, magas fűbe, amely öt lábbal emelkedett a fejünk fölé, óvatosan mentünk a vadcsapáson, előregörnyedve s igyekeztünk nesztelenül lélegzeni. Magam elé képzeltem a bivalyt, amilyennek láttam őket, mikor hármat lőttünk: jött ki az öreg bika a bozótból, tántorogva, s én láttam a szarvát, a mélyen lenyúló dudort, az előreszegzett orrot, a kicsi szemeket, a zsír és izom játékát a ritka szőrű, szürke, ráncos bőrű nyakon, súlyos erejét és dühét, és csodáltam és tiszteltem, de lassú volt, s amíg lőttünk, egész idő alatt azt éreztem, hogy vége van s elkaptuk. Ez itt más volt, nem gyorstüzelés, nem golyózápor, mikor tántorogva kijön a nyílt terepre, ha most jön, belül nyugodtnak kell lennem és orron találnom, mikor előrenyújtott fejjel jön. A döféshez le kell szegeznie a fejét, mint minden bikának s ez szabaddá teszi azt a pontot, ahol meg kell csiklandozni. Odaeresztek egyet, s aztán oldalt kell lépnem, s a bivaly attól fogva Tatáé lesz, hacsak kézben nem tudom tartani a puskát, mikor elugrom, ha ki tudom várni-lesni, míg leszegi a fejét. Tudtam, hogy ez menni fog s a lövés megöli, de mennyi idő alatt? Ez a lényeg. Mennyi idő alatt? Most, mikor előre mentünk, s biztosra vettük, hogy itt benn van, lelkesedést, a bekövetkező biztos eseményt s ebben az eseményben van tennivalója az embernek, ölhet benne és kikerülhet belőle, olyasmit tesz, amit nem ismer és ezért nem retteg, semmiért sem kell aggódnia és nincs felelőssége, csak az, hogy megtegyen valamit, amit biztosan meg tud tenni, és mentem előre zajtalanul, Méla hátát figyelve és nem feledtem el, hogy az izzadságtól megvédjem a szemüvegemet, s ekkor valami zajt hallottam a hátunk mögött és hátra fordítottam a fejem. Sz.Ö.M. jött M’Colával a nyomunkban.
-Az istenért – mondta Tata.
Dühös volt.
KIVITTÜK SZ.Ö.M-ET a fűből, fel a partra és megértettük vele, hogy ott kell várnia. Nem tudta az előbb, hogy hátra kell maradnia. Hallotta, mikor hátrasúgtam valamit, de úgy értette, hogy M’Cola mögött kell jönnie.
-Ettől begyulladtam – mondtam Tatának.
-Olyan, mint egy kis terrier – mondta. – De ez nem neki való hely.
Végignéztünk a fű felett.
-Méla még tovább akar menni – mondtam. – Bemegyek addig ameddig ő. Ha azt mondja, nem, kijöhetünk. Végtére is, gyomron lőttem a rohadékot.
-Azért nem kell semmi szamárságot csinálni.
-Lefektetem piszkot, ha lövéshez jutok. Ha jön, módot kell adnia a lövésre.
-Az ijedtség, amit Sz.Ö.M okozott, hangossá tett.
-Menjünk – mondta Tata. Megint bementünk Méla után s a nádas egyre rosszabb és rosszabb lett, s én nem tudom, Tata mit csinált, de én félúton átcseréltem a nagy puskára és kinyitottam a biztosítót és kezemet a ravaszvédőn tartottam és meglehetősen ideges voltam, mikor Méla megállt, fejét rázta és azt súgta: „Hapana”. Itt már egy lépésre se látott az ember s a csapásfolyton tekergett és kanyargott. Igazán csúnya volt s a nap csak a domboldalra sütött. Mindketten jól éreztük magunkat, mert Mélával mondattuk ki az álljt, és én meg is könnyebbültem. Itt, ahová jutottunk, nagyon nevetségesnek látszott minden képzelgésem a látványos lövésről, s tudtam, hogy itt benn egyedül Tatában bízhattunk, hogy feldönti a négyszázötvenesével, miután én esetleg elhibázom azzal a vacak négyszázhetvenessel. Nem bíztam már másban, csak a nagy hangjában.
VISSZAFELÉ MENTÜNK A CSAPÁSON, mikor meghallottuk a domboldalon álló teherhordók kiáltozását és csörtetve futottunk, keresztül a füvön, hogy feljussunk valami magasabb helyre, ahonnan látunk és lőni tudunk. A teherhordók karjukkal integettek, s azt kiabálták, hogy a bivaly kijött a nádasból, elment mellettük, aztán M’Cola és Méla mutogatott és Tata elkapta a ruhám ujját s oda akart rángatni, ahonnan látom őket, s azután a napfényben, magasan fenn a domboldalon a sziklák előtt két bivalyt pillantottam meg. Mélyfeketén ragyogtak a napfényben, s az egyik sokkal nagyobb volt, mint a másik, s emlékszem, azt gondoltam, ez a mi bikánk s felszedett egy tehenet és a tehén diktálja az iramot, és noszogatja a bikát.
Méla odaadta a Springfieldet, én átcsúsztattam karom a szíjon és céloztam, a bivaly most az irányzékon keresztül látszott, belül megfagyasztottam magam és válla tetejére tartottam a célgömböt, s amikor meg akartam nyomni a ravaszt, a bika futni kezdett, s én elébe tartottam a célgömböt, s amikor meg akartam nyomni a ravaszt, a bika futni kezdett, s én elébe rántottam és elsütöttem a puskát. Láttam, hogy leengedi a fejét s úgy ugrik, mint a blokkoló ló, úgy jön le ereszkedőn, kidobtam a hüvelyt, előre löktem a závárt és újra lőttem, mögéje, azután eltűnt szem elől, de tudtam, hogy megvan. Méla és én futni kezdtünk, s futás közben mély bőgést hallottam. Megálltam és odaüvöltöttem Tatának: „Hallja? Mondom, megvan.”
-Eltalálta – monda Tata. – Igen.
-A szentségit, lelőttem. Nem hallotta a bőgését?
-Nem.
-Figyeljen! – Hallgatózva s felhangzott, tisztán a hosszú, panaszos, félreismerhetetlen bőgés.
-Az istenfáját – mondta Tata. Nagyon szomorú hang volt.
M’Cola elkapta a kezemet, Méla a hátam veregette, s nevetve elindultunk mindnyájan, futva, izzadva, rohanva kapaszkodtunk fel a gerincen, fák között, sziklákon keresztül. Meg kellett állnom, hogy lelevőt vegyek, szívem vadul vert; letöröltem arcomról az izzadtságot és megtörölgettem a szemüvegemet.
-Kufa! – mondta M’Cola olyan erővel, hogy a „megdöglött”-et jelentő szó szinte robbant.
-Kufa! – mondta Méla vigyorogva.
-Kufa! – ismételte M’Cola s megint kezet fogtunk, mielőtt tovább kapaszkodtunk volna. Azután megláttuk magunk előtt a bivalyt, a hátán feküdt, nyaka teljesen kinyújtva, egész súlya a szarván, amely fának támaszkodott. M’Cola a golyólyukra tette ujját, a váll-lap közepére és boldogan rázta a fejét.
Tata és Sz. Ö. M. is felérkezett, nyomukban a teherhordókkal.
-Az istenit, jobb bika, mint gondoltuk – mondtam.
-Nem ugyanaz a bika. Ez igazi bika. Az a másik mellette, az lehetett a m i bikánk.
-Azt hittem tehén volt vele. Olyan messze volt, nem tudtam megállapítani.
-Lehtett négyszáz méter. Az istenit, de tud lőni azzal a kis dióverővel.
-Mikor láttam, hogy leengedi a fejét a lábai közé és blokkol, tudtam, hogy megvan. Remeg világításban volt.
-Tudtam, hogy eltalálta s tudtam, hogy nem ugyanaz a bika. Így aztán azt hittem, két sebzett bivallyal kell bajlódnunk. Nem hallottam az első bőgést.
-Csodálatos volt, mikor bőgni hallottuk – mondta Sz. Ö. M.
-Olyan szomorú hang. Olyan, mint mikor kürtszót hall az ember az erdőben.
-Nekem irtó vidám hang volt – mondta Tata. Az istenit, ezért megérdemlünk egy pohárra valót. Ez aztán lövés volt. Miért nem mondta soha, hogy tud lőni?
-Menjen a pokolba.
-Tudja, ugye, hogy marha jó nyomozó is és veszett sörétlövő? – kérdezte Tata Sz. Ö. M.-től.
-Nem gyönyörű bika? – kérdezte Sz. Ö. M.
-Szép bika. Nem öreg, de szép a feje.

MEGPRÓBÁLTUNK FÉNYKÉPEZNI, de csak kis boxgép volt nálunk és a zár elakadt és keserű vita keveredett a zár körül, a fény gyenge lett és én ideges voltam, ingerlékeny, igazságommal kérkedő és nagyképű a zár dolgában és szitkozódni támadt kedvem, amiért nem tudunk fényképezni. Az ember nem élhet olyan felajzott állapotban, amiben én voltam a nádasban, s a zsákmányejtés után, ha a zsákmány csak egy bivaly is, lehiggad.
Az ölés érzését nem osztja meg az ember; vizet ittam és azt mondtam Sz. Ö. M.-nek, sajnálom, hogy olyan undok voltam a fényképezőgép miatt. Ő azt mondta, semmi baj, s nem is volt már semmi baja egyikünknek sem, és néztük a bivalyt, M’Cola metszéseket tett, hogy lenyúzza a fejbőrt, mi pedig szorosan egymás mellett álltunk és szerettük egymást és megértően gondoltunk mindenre, a fényképezőgépre és az egészre. Ittam egy kis whiskyt, ízetlen volt és nem éreztem az erejét.
-Még egyet kérek – mondtam. A második már rendes volt.
ELINDULTUNK A TÁBOR FELÉ, az orrszarvú kergette lándzsás vetetett, Méla pedig nekilátott, hogy lenyúzza a fejet, azután feldarabolják és elrejtik a húst a fákon, hogy a hiénák hozzá ne férjenek. Féltek hazajönni a sötétben, s én mondtam Mélának, hogy magánál tarthatja a nagy puskámat. Azt mondta, tud lőni, így hát kivettem a töltényeket, elzártam a biztosítót, átadtam neki a puskát, s mondtam, hogy lőjön. Vállához emelte, behunyta a szemét, de nem azt, amelyiket kellett volna és erősen megnyomta a ravaszt, és újra meg újra meghúzta. Aztán megmagyaráztam neki biztosítót, kinyittattam és elzárattam és néhányszor elcsattintattam vele a puskát. M’Cola nagyon felsőbbségessé vált, míg Méla az elzárt biztosítékkal küszködött s Méla láthatóan sokkal kisebb lett. Ott hagytam neki a puskát és két töltényt, s mindnyájan buzgón henteskedtek az alkonyatban, mikor mi elindultunk a lándzsás utána kisebbik bivaly csapásán, amelyen nem láttunk vérnyomot, fel a domb tetejére, útban hazafelé. Völgyek szegélyén kapaszkodtunk, átvágtunk horhókon, szakadékokban mentünk le s fel, s végül elérkeztünk a fő gerinchez, amely sötétben és hűvösen nyúlt el az éjszakában, mert a hold még nem jött fel, s ott cammogtunk kimerülten. Egyszer M’Cola, Tata nehéz puskájával és kulacsokból, távcsövekből és könyves oldaltáskákból álló felszereléssel megrakodva, valami hosszú szitkozódásfélét kiáltott az előttünk lépkedő vezetőre.
-Mit mond? – kérdeztem Tatától.
-Azt mondja, hogy ne hencegjen a gyors járásával. Hogy öregember van a társaságban.
-Kire gondol: énrám Tata, vagy saját magára?
-Mindkettőnkre.
LÁTTUNK FELJÖNNI A HOLDAT, füstös vörösen a barna dombok fölött s keresztülmentünk a falun, a szorosan bezárt agyagházak kiszivárgó fényei között, kecske- és birkaszagban, aztán át a folyón s fel a kopár emelkedőn, ahol a tűz égett sátraink előtt. Hideg éjszaka volt, erősen fújt a szél.
Reggel vadásztunk, egy forrásnál nyomra bukkantunk s végigcsapáztunk egy orrszarvút keresztül-kasul a dombos, bozótos vidéken, mielőtt lement volna a völgybe, amely meredeken a kanyonba vezetett. Nagy volt a forróság, s a szoros csizma előző nap feltörte Sz. Ö. M. lábát. Nem panaszkodott, de láttam, hogy nyomja. Mindnyájan kábán, rettentően fáradtak voltunk.
-Pokolba velük – mondtam Tatának. – Nem akarok még egyet lőni, csak ha nagy. Egy hétig is elvadászhatunk egy jó darab után. Maradjunk meg annál, ami van, szedelőzködjünk és csatlakozzunk Karlhoz. Ott lenn vadászhatunk oryxra, megszerezhetjük a zebrabőröket és elindulhatunk kudu után.
Fa alatt ültünk, egy domb tetején, s végig nézhettünk az egész vidéken a Szakadék-völgyig s a Manyara-tóig húzódó kanyonon.
-Jó mulatság volna, ha elvinnénk néhány teherhordót s könnyű felszerelést és végigvadásznánk előttük azon a völgyön, ki a tóig – mondta Tata.
-Pazar volna. Körbe küldenénk a kocsikat, hogy várjanak ránk, annál a hogyishívják helynél.
-Maji-Moto.
-Miért nem csináljuk? – kérdezte Sz. Ö. M.
-Megkérdezzük Mélát, milyen a völgy?
Méla nem tudta, de lándzsás azt mondta, nagyon komisz, rossz a járás ott, ahol a folyó átjön a szakadék falán. Nem hiszi, hogy keresztüljutnánk a teherrel. Letettünk róla.
-Pedig az ilyen út az igazi – mondta Tata. – A teherhordók nem kerülnek annyiba, mint a benzin.
-Nem tehetünk ilyen kirándulásokat, ha visszajövünk? – kérdezte Sz. Ö. M.
-De igen – mondta Tata. De ha nagy orrszarvút akarnak, fel kell menniük a Mounkt Kenyára. Ott rendeset lőnek. Itt a kudu a fő attrakció. Kalalig fel kell menniük, ha Kenyában kudut akarnak lőni. Ha meglőttük őket lesz időnk lemenni a Handeni vidékre sable-ért.
-Induljunk – mondtam, s nem mozdultam.
HOSSZÚ IDEJE mindnyájan jó érzéssel gondoltunk Karl orrszarvújára. Örültünk, hogy meglőtte, s az egész megfelelő távlatot kapott. Lehet, hogy mostanra megvan az oryxa. Remélem. Pompás fiú ez a Karl, s jó, hogy ezeket a rendkívül pompás trófeákat megszerezte.
-Hogy érzed magad, szegény örege Mama?
Remekül. Ha megyünk, annak örülök, hogy majd megpihentetem a lábam. De nagyon szeretem az ilyen vadászatot.
-Gyerünk vissza, együnk, bontsunk tábort és érjünk oda még ma este.
AZNAP ESTE visszatértünk régi M’utu-Umbo-i táborunkhoz, az úthoz közel álló nagy fák alá. Ez volt első afrikai táborunk s a fák éppoly nagyok voltak, éppoly terebélyesek és zöldek, a folyó éppoly tiszta és gyorsfolyású, s a tábor éppoly remek, mint először. Csak annyi különbség adódott, hogy éjszaka most melegebb volt, az utat kerékagyig érő por borította, s mi közben jó darab vidéket láttunk.