Paulics Tibor: Erazmus

Kettős lelke – már több, mint egy negyed évszázada – elköltözött az örök vadászmezőkre.
Lekonyuló vastag bajusza, átható tekintete most is kísért. Szikár alakja, keményvonalú arca, sasorra valamilyen archaikus ragadozóra emlékeztet.
Fején nagy, lehajló karimájú kalapot viselt télen-nyáron. Valaha, új korában alighanem zöld lehetett, de arra nem emlékszem, mert a kalap velem egyidős, vagy idősebb lehetett. Alkalmas viselet volt. Védelmet nyújtott a tűző nap ellen, esőben pedig esernyőt pótolt nagynak tűnő karimája. Kettős lélek lakozott Erazmusban. Ellentétes két lélek, mintha az egyik Erazmus a másik Erazmust akarná megcáfolni. Az emberek csak a rosszabbik énjét ismerték. Ezért nagyon kevesen szerették és nagyon sokan nem szerették. Sőt! Féltek tőle! Nem szívesen gondolok erre az énjére. Csak a tárgyilagosság kedvéért említem meg: falusi gazda volt, nyers, kegyetlen gazda. Láttam egyszer, hogy kocsisát véresre verte valamilyen apró mulasztás miatt.
Erazmusban a vagyongyűjtés szenvedélyén kívül másik szenvedély is lobogott: megszállottja volt a vadászatnak. Melyik volt az erősebb? – Bizonyára az utóbbi, mert ha leakasztotta puskáját a fogasról, – és az addig nyugodt vadászkutyái szinte bukfencet hánytak körülötte örömükben, – nem érdekelte, hogy pajtába kerül-e a sarjú időben. Egyedül bérelte falunk határát, nem közösködött senkivel. Nem hívott vendéget, de maga se ment vendégségbe. magányosan vadászott. Csak engem, a siheder gyerkőcöt tűrte meg maga körül. Úgy látszik, hogy flóbertommal nem jelentettem konkurenciát számára. Így sajnos az ő vadászarcát sem ismerhette senki rajtam kívül. Pedig ilyenkor merőben más ember volt.
Régen történt. A második nagy világégés vérzivataros éveiben. Súlyos, komor, gondterhes évek voltak ezek: Front, bombázás, nélkülözés.
Ezek a gondok azonban nem jutottak el egy bakonyalji eldugott kis faluba és a vidéki kisváros gimnáziumába sem. A nélkülözés nem is volt olyan elviselhetetlen, hiszen az igényeink sem voltak sokkal magasabbak. A bombák messze robbantak. A front szörnyűségei meg még sokkal messzebb voltak. Mire eljutottak a kisdiákok tudatáig, a hosszú úton úgy elferdültek, hogy a borzalmakból hősiesség lett, az elrontott politikából hazaszeretet.
Édesapám adta a kezembe a flóbertpuskát, aminél szebb ajándékot sohase kaptam, de nem is kaphattam volna. Véges vagyonát, – érdemtelenül – ha mind rám pazarolja, akkor sem örültem volna jobban semminek.
A karácsonyfa alatt találkoztunk először. Ott a gyertyák fényében örökre magához bilincselt a kis puska nagy varázsa. Nem cseréltem volna el a mesebeli öreg király fele királyságáért és a vele járó királykisasszonyért sem! Igaz, mit is kezdtem volna velük abban az időben?
Édesapámtól tanultam meg a fegyver használatát, a céllövést és a legfontosabb biztonsági szabályokat. Felügyelet nélkül hordhattam, mert édesapám megbízott bennem. Törvényeit soha nem szegtem meg.
Naphosszat bújtam az erdőt egyedül. Ritkán csattant a kis golyós. Csak a szárnyas kártevőket gyérítette. Ezért hálás is volt a falu minden gazdaasszonya. A vadászatot Erasmustól tanultam és vele gyakoroltam. Egyengette botladozó lépteimet, egyszóval mesterem volt. Sok irigység volt a mesteremben. Hosszú ideig nem bocsátotta meg nekem, ha egy nyúl életének végére nem az ő sörétese tette ki a pontot.
Történt egyszer, hogy lapuló nyulat vettünk észre a barázdában. Ha felugrik, parádés lövést tehetett volna a mester. De nem volt ideje felugrani. Csak figyelő füleit lehetett látni, úgy lapult. Meggondolatlan lett az inas egy pillanatra. Az ipszilon tövébe, a fülek alá céloztam. Kis csattanás után, méter magasra rúgta fel magát szegény füles. Pontos fejlövés végett vele. Nem szólt egy szót sem Erazmus, de úgy nézett rám, mintha a házát gyújtottam volna fel. És sokáig nem hívott nyulászni. Én meg örökre megtanultam a regulát. Ha társas vadászaton véletlenül más elé lövök, mesterem szeme felvillan a múlt ködétől hidegen, vádlón – mint akkor régen, amikor nálunk olyan kevés volt a nyúl.
Nagy tél volt akkoriban. Esett a hó, hullott napokon, heteken át. Minden élelmet elrejtett, ami az életet jelentette az erdő-mező lakóinak.
A varjak úgy megszelídültek, hogy beköltöztek a kertek fáira. Csak gunnyasztottak egész nap szótlanul, mozdulatlanul, mintha betegek lennének. Soha annyi vadliba nem rekedt meg nálunk, mint akkoriban. Talán nem volt elég erejük a tovább vándorlásra, vagy a délebbi szálláshelyek már foglaltak voltak? Ki tudná ezt? Céltalanul röpködtek egész nap, ezres tömegekben az ónszínű égbolt alatt.
Még ebben a szorult helyzetükben is vigyáztak arra, hogy ne jöjjenek a sörétlövés határa alá.
-Libázzunk! – adta ki a parancsot mesterem.
A pajtába küldött.
-Tölts meg egy vesszőkosarat törekkel, ocsúval!
Puska nélkül mentünk ki a faluból. Tapostuk a combközépig érő havat. Sűrű kökénysor vezetett a kertek alól a nyílt mező felé. Annak takarásában törtük a nagy havat.
A bokorsor végétől jó sörétlövésnyire az átelleni oldalon kellett elszórnom a magammal hozott töreket és ocsút. Ezt a műveletet naponta önállóan kellett elvégeznem. A figyelőszolgálat is az én tisztem volt. Ezt a kertek alól láttam el. Kezdetben tudomást sem vettek az elszórtakról a szemfüles libák, csak húztak el felette.
Pár nap múlva siker koronázta türelmemet. Elfogadták a számukra olyan gazdagon megterített asztalt Lélekszakadva futottam a jó hírrel, és ámulatomra Erazmus csak legyintett.
-Hadd szokták meg csak a biztos élelmet.
Néhány nap múlva sokat ígérően akasztotta le sörétesét a fogasról.
-Hozd a tiédet is! – mondta.
Árnyként osontunk a kökénysor takarásában az általam már jól kitaposott ösvényen. Szívem a torkomban dobogott az izgalomtól, de nagyon óvatosnak kellett lennünk.
-Az öreg lúd minden tolla hegyén szem van. – tanított főnököm. Lövésre emelt puskával, örökkévalóságnak tűnő lassúsággal emelkedett fel az utolsó bokornál.
Gyors dupla. A lövéssel egy időben irgalmatlan rettegéssel és össze-vissza kavarodva keltek fel a libák. Fejvesztetten menekültek.
-Most te jössz! – szólt hátra. Sántán vagy szárnyazottan próbál három liba menekülni a havon. Ezeket a flóbert váltotta meg a nyomorult élettől.
-Egy duplára tizenkét lúd! – vonta le a tömör következtetést. A három gyalogló libát én kaptam meg. Délben, győztes hadvezérként ültem az ebédlőasztalnál.
Édesanyám feltálalta a libapecsenyét. Nagyon ízlett. Alapos részletességgel meséltem el nagy stratégiánk minden részletét. Édesapám szótlanul ebédelt. Sokáig nézte a tányérját. Még azután is, amikor már üres volt.
Nagy pátosszal előadott libázásunk történetét befejeztem. Vártam az elismerést. Édesapám még mindig a tányérját nézte. Hosszú csend után csak annyit mondott, azt is halkan. – Gyilkosság! Hosszú keresgélés után egy könyvet adott a kezembe. Vadászkönyv volt, a libázásról szólt.
Egész délután olvastam és gondolkoztam. Este a vacsoránál nem nyúltam a más formában feltálalt libahúshoz. Nagyon kicsinek éreztem magamat.
Másnap határozottam álltam meg a mester előtt, aki libázni invitált.
-Nem megyek szóróra libázni. Kitaláltam egy másik módot. A csípős reggel, amikor a libák járása a legsűrűbb, már ott talált a mezőn. Egy kis bokorcsoport közepén ültem egy öl magammal hozott szalmán. Vártam a húzást.
Igaz, nem jönnek alacsonyan, nem látszik a lábuk, de a flóbert golyója messzebb elért, mint a sörét. Majd megmutatom én a mesternek, hogyan kell vadász módra libázni! Édesapámnak meg azt, hogy megtanultam a leckét.
Jöttek is hosszú vé betűt rajzolva a szürke égre. Lassú, kimért mozdulat, nagyon pontos célzás, halk csattanás. A libák tudomásul sem vették a flóbertet. Nem zavartatták magukat. A megcélzott nemhogy leesni elfelejtett, de tovább gegegett. Már fáztam a szalmán. A töltényem fogyott. Vérző szívvel, üres kézzel ballagtam haza. A kertek alatt osontam,hogy ne találkozzam senkivel.
-Hol vannak a ludak? – kérdezte mesterem a sövény mögül. Úgy látszik, kileste dicstelen hazavonulásomat.
-Nem értem, Erazmus bácsi! – fakadtam ki – jól bögyre céloztam és semmi. Nem szólt egy szót sem, de kaján szemvillanásból láttam, hogy kudarcom kárpótolta őt a hűtlenségemért. Kudarc, szégyen és elégedetlenség hajtott édesapámhoz az iskolába. Végighallgatott.
-Jó céllövő vagy fiam, de csak álló célra. Repülő vadra golyóval nagyon bizonytalan a lövés. Előretartásról meg nem is hallottál.
Kimerítő előadást tartott a ballisztikáról, repülő, futó vad lövéséről. Tele lett a tábla háromszor is rajzokkal, szögekkel, számításokkal. Megnyugodva és vidáman tettem be magam mögött a kis falusi iskola ajtaját. Önbizalmam visszatért.
Másnap, az ónos színű reggel ismét a szalmacsomón ülve talált. A nap csak néha-néha tudott lenézni a vakítóan havas tájra. Csak bátortalanul szemlélődött, mintha homályos szemüveget viselne. Ő is elismerte, hogy a január nagyobb úr nála. Kerekre nyílott párás szeme, amikor meglátta a gyereket a bokrok takarásában. Hát ennek nem volt elég a tegnapi vereség? – olvasom le a kérdést bágyadtan sárga arcáról.
-Majd megmutatom én neked is – néztem vele mérgesen farkasszemet. – Mit értesz te a vadászathoz? És jöttek a libák.
Célzás, előre tartás, lövés, és ez sokszor megismétlődött. Jöttek, jöttek a fagyos északi szél szárnyán rendületlenül. Az a pici mozgás a bokrok között, az a kis csattanás még a beszélgetésünket sem zavarta. A kis ólomgolyó fütyölését meg nyilván a téli szélnek tulajdonították. De a jég megtört, mert az egyik csattanás után egy fiatal liba összecsapta a szárnyait, és bomba módjára zuhant mellém a puha hóba.
Hazamenetelem diadalút volt. Cselhez folyamodtam: most is a kertek alatt ballagtam, pedig jobban szerettem volna az utcán végigmenni, libával a kezemben.
A sövény mellett most is láttam egy leselkedő alakot. Mikor közelebb értem, észrevette, hogy nem üres kézzel jövök. Nem várt meg. Hirtelen más dolga akadt a kazal másik oldalán. Felséges ebédet ettünk. Édesapám nem győzte dicsérni édesanyám főztjét.
Mindig derűs hangulat volt az asztalunknál, de akkor olyan vidámak voltunk, mint búcsúkor.
-Megyünk Agyaglikra rókázni! – monda egy verőfényes téli napon Erazmus. Mintha áramütés ért volna. Alig tudtam leleplezni izgalmamat. Leakasztotta puskáját a fogasról. Kutyái addig lustán szunyókáltak a sarokban. A mozdulatra rajtuk is végigszaladt az áramütés. Örömükben majdnem levertek lábamról. De elég volt a gazda egy intése, és újra fegyelmezett vadászebek lettek. Csak Miki jöhet velünk, a görbe lábú tacskó.
Az agyagliki dülő, mintha vadászembertől kapta volna a nevét. Elhagyott, mély vízmosás szeli ketté. A függőleges agyagpart tele volt rókakotorékkal. A régi havon ezernyi nyom tanúskodott arról, hogy messze vidék ferdeszemű tolvaj népsége itt farsangol. Most is javában tart a rókanász a föld alatt. Nehéz volna megállapítani, hogy melyik a lakott vár, mert mindenütt sok volt a nyom.
Az okos kis görbelábú tudja. Gazdája madzagot kötött a nyakára, mert olyan harci izgalom fogta el, hogy nem tudott uralkodni magán. Sorra jártuk a lakásokat. A tacskónak elég volt egy szippantás a bejáratnál. Volt, amelyik előtt meg sem állt. Szakavatott ismerője ő a rókanépnek.
Most megáll az egyik kotorék bejáratánál. Okos szemével a gazdájára néz. Már nyugodt, tudja a dolgát, ezt el kell ismerni.
-Menj az árok kijáratához! – kapom a halk parancsot. – Hátha nem lesz időm újratölteni. Fékörben a jelzett helyre mentem, hogy ne hagyjak áruló nyomot, szimatot. Jó széllel megálltam egy bokor mögött, és betöltöttem a flóbertet. Eltelt fél óra – semmi! Még egy óra – ugyanaz. Itt baj van! Visszamentem a kotorékhoz. A mester a bejárat előtt hasalt a hóban, hallgatózott.
Némán álltam mögötte. Lassan, fáradt öregember módjára kelt fel.
-Nagy harc volt bent. De már régóta csend van. Ásni nem lehet a magas part miatt – mondta tompán, lemondóan. Arca hamuszürke volt, mint a téli alkonyat. Arcvonásai elmosódtak. Az éles, hideg szemek is elbizonytalanodtak, és sarkukban két csillogó könnycsepp bujkált. Sokáig álltam, nem mertem megtörni a csendet.
-Menünk haza Erazmus bácsi! – mondtam csendben. – Miki úgyis hazatalál, ha ki tud jönni. Csak a fejét ingatta. Maradt.
Egy február végi bokrászásunkon magához hívott Erazmus. Kalapjában kisnyulat dédelgetett. Szemében a jóség és szeretet sugarai.
Sokszor ültünk egymás mellett az erdő szélén, esti lesen.
Együtt hallgattuk az alkonyi félhomályban a hazatérő gulya kolompját és a kisharang áhítatra figyelmeztető, kristálytiszta szavát. Erazmus vonásai ilyenkor meglágyultak. Beleolvadt abba, ami őt körülvette. És ami őt körülvette az örökre magába is zárta immár egy negyed évszázaddal ezelőtt. Nyugodjék békével!

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

A többi cikket se hagyd ki!