Bodor Miklós: Baklövés?!

Öregembe ült a farönkön. Bicskájával farigcsált valamit és félhangosan énekelt:
„…
Látod, milyen ködös idő
Látod hogy esik az eső
…”

Nem szeretem általában az erdőn való zajongást, de most megálltam egy percre. mert szép volt az ének. Jó hangja volt az öregnek. Végigzengett a völgyön. A fák zümmögő kórusként vele daloltak. Ide illett ez a dal! Itt született. Valamikor talán a nehéz favágósors ihlette. Az a nehéz élet, ami ma sem könnyű, amikor sajáterdejét műveli az ember – géppel, se nem a máséban verejtékezik…Hallgattam a dalt. Elhallgattam volna még egy darabig, de az öregember észrevett. Abbahagyta a strófát. Hangjával még játszottak kicsit a hegyek, aztán elmúlt az is.
Nekem is eszembe jutott, hogy dolgom is van, nem érek rá a műélvezetre. A hollókői lesnél volt találkám Józsi bácsival. Vállamon puska lógott. Kicsit idétlenül, de ezt csak a beavatottak vehették észre. Mert új volt az a puska. Komoly golyós fegyver. Nem holmi sörétes. nagyvadhoz való. Távcsöves. Ha Szent Hubert is úgy akarja, ma meglövöm az első bakomat.
Mióta az eszemet tudom, vadásznak készültem. Ott volt ez a vágy a gyerekkori olvasmányokban, kamaszkori erdőn-mezőn-vízben való prücskörészésekben. A sokkal későbbi, fényképezőgéppel való, már szakszerű(!) cserkészeteken át a mai délutánig. Minden lépésemben, gondolatomban, idegeim szinte minden villanásában. Ki győzné összeszámolni hány szekundát „szedtem be”, azért ültem ugyan látszólag az iskolapadban…
A valóságban persze Gárdony alatt a nádban. A nád közé betolt pákászcsónakban kuporgunk Gáborral, aki hozzám hasonló korú és érdeklődésű ember volt. Egyek voltunk a nádas imádatában. Szellő sem rezdül. A tisztás túloldalán, a nádasban vöcsök korrog. Minket esznek a szúnyogok, de kitartunk vitézül.
Gábor kezében remek prizmás messzelátó remeg. Remeg hát, mert egyik lába természetellenes módon a csónak peremén maradt, és most nem mer mozdulni. Nincs hozzá jogom. A csónakot ugyanis én loptam. Keresztapámtól, aki díszes horgász-szerelvényeival ékesítve keresi a parton. Néhány nyakleves kinéz a dologból, ezt elkönyveltem már akkor, amikor a ladikot eloroztuk. A vöcsök már éppen kiúszott a tisztásra, amikor erélyes rúgás érte a sípcsontomat.
-Térj már észre te hülye! A Rózsáné háromszor szólított – tájékoztat az objektív a valóságról Gyuri.
Félszegen felállok. Valahogy úgy festek, mint keresztény vértanú a császárok korában öt perccel azelőtt, hogy megették a tigrisek.
-I…igen. Figyelek én Gyöngyi néni kérem – makogok és rákvörös vagyok. A kortársak röhögnek, és ez feszélyez. Azonkívül Gyöngyi néni – akit magamban Gyöngyikémnek is szoktam nevezni – és időnként feleségül szoktam venni, ül a katedrán, mint egy haragvó nőnemű isten. Néz rám, aztán elkéri az ellenőrző könyvemet. (Mégse fogom feleségül venni!!!)
Egyébként az intőt nem írta be…
Jóval később jött a fényképezőgép – és ez a korszak ma is tart. Azt hiszem, erről már le sem szokom. Így szerzett trófeáimra legalább olyan büszke vagyok, mint a mai bakra – leszek…
Ha…
Mert közben míg az erdőket bújtam, kapcsolatba kerültem vadászemberekkel. Voltam hajtó és főhátramozdító, végül vadászjelölt, és két éve: teljes jogú tagja a társaságnak. Tiszteletet szereztem a fényképezőgépnek. A vadásztársak is jobban megismerhetik az állományt a képek alapján. Részt veszünk a Madártani Intézet szinkronfigyelésein. Soha nem vitt a hiúság, a még jobb kép utáni igyekezet sötét utakra, mint sokakat. Mert fényképezőgéppel ölni is lehet. Amit az erdő magától mutat, elfogadom, kutatom is titkait, de sosem erőszakos, barbár módján.
A törzsállomány legjelesebb tagjairól minden évben készül fotó. Ha nem is művészi, bár akad jó is, mindenesetre szakmailag használható. Azóta kevesebb a hibásan lőtt vad! Tudjuk, milyen vadunk van és mennyi.
Addig peregtek a gondolatok, amíg felállott előttem a magasles. Józsi bácsi mer fenn ült. Felmásztam, kezet fogtunk, leültem. A les Közép-Európa legsűrűbb fiatalosára támaszkodik. Előtte enyhén lejtő hároméves tarvágás van. A völgyben forrás fakad. Limbusos savanyúfüves cserjés húzódik aztán a szemközti hegyoldal felé. Innen kell jönnie a kitanult, vén, visszarakott baknak. Kell – kellene – jó lenne, ha jönne.

A bak különben ismerős. Fényképezni ugyan nem hagyja magát, csak szürkülettel jön ki, vagy semmikor…
De többször láttam már.
Jó darab idő beletelik, míg befogad minket az erdő. Amikor aztán egy fakúsz felkörözött hozzánk a feljáró kapaszkodóján, már semmi sem emlékezik ránk.
Szelünk jó. Oldalról fúj, ami kedvező, mert ha a bak kijön és átvált a mögöttünk levő fiatalosba, le kell cserkelnem egészen a katlan aljáig. Százötven-kétszáz lépést. Részint, mert innen föntről csak sportszerűtlenül messze lövésre esnék. Másként a dombon túl út. akkorát szinte nem is lehet téveszteni a lövéssel, de az úton járókat semmiképpen sem veszélyeztethetem.
Lassan lefelé ereszkedik a Nap a hátunk mögött. Még maradna tán. Kíváncsi ő is, hogy mire megyek…
A nagy kapaszkodásba bele is vörösödik, de lassan-lassan csak lecsúszik. Fácánok kiáltoznak egymásnak, és közvetlenül alattunk – csendben egészen zajosnak tűnően kijön a cserkészútra egy nyúl. Egyik füle feláll, másik lekonyul és nagyon töprengő arcot vág.
Mélyül az árnyék, fogy a fény. A bak sehol.
Aztán, mikor felettünk kihozza gidáját egy suta, komolyan aggódni kezdek a sikert illetően. A szél felé fúj, és az nem lehet, hogy ne kapjon szimatot. Kap is! Én nem tudom, ki híreszteli azt, hogy a suta nem riaszt! Annak kellene most itt ülnie és hallgatnia. És lemondani első bakjáról. Csúnyán lehord minket a mámi. A nyúl elugrik, a fácánok körös-körül elhallgatnak, és még a homály is sűrűbb.
Nagyon el vagyok anyátlanodva. Én vagyok az, aki mindig azon a banánhéjon csúszik el, amit más evett meg….
Már nyitom a számat, hogy: „Menjünk innen Józsi bácsi. Nem jön ide fene se!” – mikor társam megérinti a bal oldalamat, hogy félig mögöttem ül. Lenézek a katlanba és meglátom a bakot. Figyel. Feszülten és mozdulatlanul. Pontosan oda, ahol a suta riasztott még az előbb. Észre nem vett és talán megnyugszik majd. Bízzunk benne, hogy átvált majd a mi oldalunkra. Akkor még meg lehet lőni, bár nagyon fogy a fény.
Megindul.
Józsi bácsi szelíden meglök: menjek már. Nem is én vagyok, aki veszi a puskát, helyére tolja a tárat, csőre tölt, majd biztosítja a fegyvert, és mint az árnyék lekúszik a létrán. Hát az árnyéknak talán nem fáj, ha a térdébe beleáll a akác tövise, de nekem nagyon.
Egész nagy erő kell a kihúzásához, és amikor kijön, cuppan. Közben a bak lenn a völgyben jön felém. Lopózkodom, és alig hiszem el, hogy több, mint fele út mögöttem van már. egy pillantással felmérem Józsi bácsit.
Messzelátójának iránya rézsút elibém mutat. Arra van tehát a bak. Nem oda vártam, de ott is jó helyen lesz. Még ötven végtelennek tetsző lépés teljesen kétrét görnyedve. Már hallani motoszkálását. Neki a sarjadékban kell jönnie, nekem viszont a kocsi nyomban kiváló utam van.
Végre elém kerül az a bokor, amit kinéztem még föntről. Felegyenesdem. Kibiztosítom a fegyvert és óvatosan felemelem. A bak közelit, de most nem látni.
Végre feltűnik és már a lapockája táján jár a messzelátó fonálkeresztje, amikor észreveszem, hogy ennek az agancsa sokkal erősebb, mint „kellene”.
Ez nem az a bak!
Nem lőhetem meg! Fiatal még.
Hadd menjen! – mondom sajgó szívvel. De menjen, mert meggondolom magam és „összetévesztem” itt a nagy sötétben!!! Nem megy. Jön! Húsz lépésről ugrik el. Hangosan riasztva. Aztán távolabb, úgy nyolcvan méterre megszólal az én bakom: Baá! Beöh-beöh- beöh Baá!!!
És a két egymástól is – tőlem is távoldó bak riasztása festi alá háborgó lelkiállapotomat. Szinte öntudatlanul ürítem ki a fegyvert, és ma sem tudom, hogy jutottam haza a vadászházba.
Lenn a falu fényei nunyorognak. Józsi bácsi arra tart. Kezet fog, ahogy a ravatal mellett szokás a „hátramaradottakkal”. Együtt érzőn lógatta az orrát ő is.
A többiek már részint aludtak, részint nem tudom mit csináltak. Én „visszavonultam” és magamra zártam az ajtót. Reggel sokáig aludtam. Nem emlékszem, hogy álmodtam volna valamit. Halk beszédre lettem figyelmes.
-Ha meglőtte volna, nem csodáltam vón!
-Nem láthatta, mert aztán váltott ki, hogy elindult – ez Józsi bácsi hangja.
-Hát fene nehéz lehetett megállni neki. Első bak, sötét, meg minden….
Ezt vadászmesterünk mondta és elismerés dorombolt vastag hangjában.