Albin Krynski: A tolvaj

AMIKOR A LŐÁLLÁSOMAT elfoglaltam, akkor fogtam csak föl igazán, mekkora szerencse ért. Türelmesen vártam…és most itt vagyok. Nem „kibicként” vagy szívességből meghívott vendégként, hanem egy család teljes jogú tagjaként…amely számomra – nem is olyan régen még – megközelíthetetlennek tűnt. A mai napra egész életemben emlékezni fogok. Útközben nem kis erőfeszítésembe került, hogy uralkodjam idegeimen. Végre egy nyugodt pillanat. Mély lélegzetet lehet venni. Nem szabad, hogy észrevegye gyengeségemet sem a baloldalon, a puskásvonal sarkán álló doktor, sem jobbra az idős erdész. Láttam, ahogyan a szemük sarkában végig figyeltek a vonaton, az erdészházhoz vezető úton, a gyülekezőnél, és a lőállások sorsolásánál. Lehet, hogy befogadtak válogatott társaságukba, anélkül, hogy közelebbről is ismernének? Lehet, hogy elegendő volt a varázsszó, hogy fia vagyok az egyik társuknak, aki tavaly örökre eltávozott? Ma vizsgáztatnak, de egyúttal önmagam előtt is vizsgázom.
AMÍG AZ APÁM ÉLT, nem vonzott a vadászat. Alig egy esztendeje…Miért? Talán megváltoztam? A vér megkésett szava? Szörnyen banális. Mégis…üresen maradt egy hely az összejöveteleken, a vasúti kupéban, rés támadt a vonalban, a sorsolásnál megmaradt egy cédula…amelyért többé már nem nyúl apám keze. AZ élet nem szereti az űröket. De csak erről lenne szó?
Amikor megérett bennem az elhatározás, tanulni kezdtem. Vizsga, majd felvételi kérelem. Volt némi ellenállás. „Akad olyan vadásztársaság is, ahol csupa fiatal van, biztosan jobban érezném ott magam.” Én azonban ragaszkodtam ehhez a kétszeres értelemben is „öreg” társasághoz, amelyben édesapám harminc éven át vadászott.
Állok a vonalban. A puskám furcsán nehéznek érzem. A rövid idő alatt – amely a fölvételemtől a mai vaddisznóvadászatig eltelt – nagyon megszerettem ezeket az embereket. Akad közöttük olyan is, aki annak idején járogatott hozzánk, akivel már régebbi az ismeretségünk. Akkoriban azonban még nem érdekeltek az apám szobájában hosszan tartó viták, a vadászatok történetei.
MA NYOLCAN JÖTTEK EL, én vagyok a kilencedik. Azt hiszem jó, hogy Olgierd bácsi tőlem eléggé messze kapott helyet. Elhízott, pocakos ember, megjelenése és egész viselkedése a vadász bohémvilág legmókásabb alakjává avatja. Nagy anekdotázó és tréfacsináló. Most egészen biztosan rajtam fenné a nyelvét, látva első hibázásomat, vagy ami még ennél is rosszabb, netán megfutamodásom a támadó vadkan elől…
A második álláson Augustyn áll, a naturalista festő, akit a társaság egyszerűen csak „mázolónak” titulál. Messze földön ismert lódító. Hatalmas energiával megáldott ember, amely maró, senkit sem kímélő humorral párosul.
A harmadik egy helybéli gazdálkodó, a vadásztársaság egyik legrégebbi tagja, aki egyúttal vadőri feladatot is ellát. Minden porcikájával érzi a bialystoki erdőket, két lábon járó népi bölcsesség, mint elnökünk mondta, egy meg nem írott kötet Kolberg nagy néprajzából.
Utánuk következik Jasio, a színikritikus. Sovány, filigrán alkatú, csak a hangja hatalmas. Harcias típusú, azt hiszem, az örök ellenzékiség megtestesítője.
Az ötödik helyen Edward. A filozófia és jogtudományok doktora. Kritikus beállítottságú. Jaj annak, aki beléköt.
A hatodik helyet Mieczyslaw kapta. Könyvelő egy fővárosi hivatalban, feddhetetlen jellemű, kissé kötekedő. Apám mesélte, hogy pár évvel ezelőtt egyszer sötétkék könyökvédőiben jött el a vadászatra.
Jobbról Bonifacy a szomszédom. Negyven éve szolgál az erdészetnél, brigádvezető. Kisujjában van a szakma, az egyik legjobb lövő a társaságban.
Végül, tőlem balra, Ádám doktor, a kiváló sebész. Bemutatót szokott tartani zsigerelésből, de – persze csak rosszmájú barátai szerint – leginkább a más által elejtett vadon.
VADÁSZTERÜLETÜNK EGYIKE a legjobbaknak az országban. Az erdő gyönyörű errefelé. A vadásztársaság múltja pedig majdnem száz évre nyúlik vissza. S mi minden van az erdőben…
Gyermekkoromban apám sokat mesélt erről Hatalmas erdő, csodálatos vadállománnyal. Egy időben – kísértetként – fel-feltűnt egy csodálatos őzbak. Fején királyi agancsot hordott…de ahogyan jött, ugyanolyan hirtelen el is tűnt örökre. Az őzbakot egy még csodálatosabb szarvasbika követte. Az agancsa hófehér volt annyira hogy szinte világított az éjszakában. De a trófeáját soha, senki nem tudta megszerezni, mert nemcsak nagyon szép, hanem nagyon óvatos is volt. Egyszer aztán elterjedt a környéken a híre, hogy egy erdész látta, amint télen a bika a mocsárba veszett. Éjjel történt, de az agancsa még reggel is csillogott a felkelő nap sugaraiban. Aztán jött az emberevő farkas…néhány év után ez is eltűnt nyomtalanul. Két évvel ezelőtt apám egy hatalmas, magános kanról mesélt, amelynek – a szemtanúk szerint – legalább harminc centis, villogó fehér agyarai voltak…és amelyet nem fogott a golyó, hiába lőttek rá a vadászok…
De most már figyelnem kell! Negyed órája megkezdődött a hajtás. Bármelyik pillanatban jöhetnek a sűrűből a disznók, s azután már csak másodpercekig tart a vizsgám.
Mintha dugó lenne a fülemben. Meg merek esküdni rá, hogy nem hallottam semmi neszezést, bármilyen vad közeledtét. Aztán egy villanásnyi idő alatt kiugrott, mit kiugrott – kirobbant a nyiladékra egy fekete folt.
SZERENCSÉM VOLT. Ha előbb hallom, mint ahogy megpillantom, idegeim bizonyára fölmondták volna a szolgálatot, egészen biztos, hogy elhibázom. Így nem volt idő a gondolkodásra. A másodperc tört része alatt történt minden. Felkaptam a puskát, a célgömb az oldalán, lövés!
Megkönnyebbültem. Tudom, hogy megvan.
Több lövést nem hallok, vége lenne a hajtásnak? Csak egy lövés esett. Az enyém. Kábultan állok. Valaki szól hozzám. Látom az arcokat, valamennyien komolyak, kissé meglepettek. Sehol egy mosoly, nincs egyetlen kézszorítás, vállveregetés sem.
Mi történt? Csak nem szabálytalanul lőttem? Megelőztem volna valakit?
De hiszen a kan felém jött, a lövésemmel nem veszélyeztettem senkit…mi lehet a bajuk, miért ezek a barátságtalan tekintetek?
Én megyek elsőnek a hóba fúródott kanhoz. Nem tudom mekkora lehet a súlya, milyen nagy az agyara, de úgy érzem, nincs miért szégyenkeznem, a lövésemre tűzbe rogyott…
A közben összegyűlt vadászok közül kilép Edward, felváltva pillant a vaddisznóra, majd énrám. Nem szól egy szót sem.
…és ekkor hirtelen eszembe jut, lehet, hogy erről a kanról beszélt az apám, ez a kan lenne az erdő legendája? Ebben a vadásztársaságban mindig volt valamilyen vad, amelyik csak az övék volt, amiről a kívül álló nem tudhatott, nem is beszéltek róla szívesen. Valami, ami olyannyira fontos ezeknek a vadászoknak, az emberi szívnek. Valami, a vágyak és az álmok világából: mendemonda a hatalmas vadkanról, amely után éveken keresztül lehet járni, amelyért vállalják az utazást, a meleget, a hideget, a fáradtságot…és amely soha ne lesz senkié. Lehet róla mesélni, álmodozni…amíg át nem adja a helyét valamilyen más legendának, amíg el nem tűnik végleg a felderíthetetlen rejtekhelyén. Igen. És akkor megjelenik egy ifjonc, aki tulajdonképpen még nem is igazi vadász, aki most került – kegyeletből – a társaságba, és az első vadászatán egyetlen lövésével elrabolja, összetöri a legendát.
NEM TUDOM MIT TEGYEK, mit mondhatok. Úgy érzem magam, mit a tetten ért tolvaj, aki barátja házát akarta meglopni. Otthonuk, ez a csodálatos erdő egy pillanat alatt vált üressé. Egy, két, három év is elmúlik majd az új legenda megszületéséig.
Látom, igyekeznek magukon uralkodni. Szeretnék innen elmenekülni, hogy soha többé ne lássam arcukat…közben Ádám már töri a luc gallyat, a töretet, a disznó fölé hajol, és amikor a zöld tűleveleken megcsillannak a rubintos cseppek, a homlokomhoz érinti őket.
A vadászok hallgatnak.
Könny szökik a szemembe, félek, mindjárt észreveszik.
Szúrós tekintetet érzek lehajtott fejemen, felnézek. A vadőr néz a szemembe. Egész testemben remegek, de jól látom, ahogy arcán fölenged a feszültség, sőt, egy halvány mosoly is megjelenik.
Letérdel a vad mellé, vastag ujjaival végigsimít a sárgás agyar hajlatán. Az egyik agyara középen letörött. Az öreg vadász hangosan, megkönnyebbülten sóhajt, feláll és nehéz kezét a vállamra teszi.
-Ez nem ő – szólt hátra. – Neki nem hibásak az agyarai. Sokszor láttam, nekem elhihetitek!
MEGRÁZKÓDOM A NEHÉZ TENYÉR ALATT. Szeretném gyorsan elkapni és nagyon forrón megszorítani. Ez a megkérgesedett, a munkától lenehezült kéz egy szemvillanás alatt levette rólam a bűn súlyát. A bűnét, amelyet akaratlanul követtem el vadásztársaim ellen, akikhez most visszatérhetek…és a vadászterületünkre is visszatérhet az elejthetetlen kan legendája.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

A többi cikket se hagyd ki!