dr. Studinka László: A somogyi őzbak

1975 május tizedikén délidőben fordultam be a Nagybajom-böhönyei országútról – a vadászházhoz vezető – homokútra. Ott már várt T. János hivatásos vadász, a területnek már hosszú évek óta gondozója és vadállományának igen jó ismerője. Régóta ismerjük mi is egymást, de régen nem találkoztunk. Örömteli üdvözlés. Első kérdésem persze, hogy mit lőttek a külföldi vadászok?
-Ketten öt nap alatt összesen hat bakot. Három igen jó, olya négyszáz gramm körüli is van köztük! Egyet félretettem – mondja János – igen derék bak, esténként ide jár ki a párholdas heretáblára a vadászház közelében. Szinte meg van kötve, biztos, hogy bak. Agancsa vagy négyszáz gramm!
-Köszönöm, János! – mondom – majd megnézzük azt is, ha sikerül! – (mert az ilyen „megkötött” bakok gyanúsak nekem, nem is szeretem őket).
-Engem azonban ezúttal a mezei területrészek jobban érdekelnek az erdőnél. Ott nem lehet kereskednünk?
Azt már ugyanis útközben megállapítottam, hogy a gabonák errefelé lényegesen alacsonyabbak az alföldieknél, itt még nemcsak az őzbak feje, hanem a háta és dereka is kilátszik a búzából-árpából. Itt még nem tűntek el a gabonatengerben. János szerint azonban az a baj, hogy gyalogosan nem tudunk a mezőn a nagy távolságok miatt járni, autóval meg bajos, mert nemrégiben nagy zivatar volt, feláztak az agyagos utak, megsüllyednénk lépten-nyomon. Lovasfogatot meg nem tudunk szerezni. De van egy nagy lóheretábla Kutas közelében, odáig talán ki tudunk evickélni. Azon látott János egy derék bakot.
-No, ezzel próbálkozzunk! – mondom nagy örömmel. A „megkötött” bakot lesből agyonlőni, – ehhez nincs kedvem, az erdőben gépkocsival mászkálni sem az esetem, gyalog cserkészve pedig igen kevés az esélyünk, hogy golyóra érett bakkal találkozzunk. Eljárhatnék utána hétszámra. Itt csupán a véletlen műve lenne az elejtés.
De a mezőben a lóheretáblán az más! Itt még gyalog cserkészve, figyelgetve is meg lehet látni az őzeket, meg lehet keresni az erős, öreg bakot. Mert mondanom sem kell, hogy csak ilyenre, érett, öreg bakra fáj a fogam.
Egyáltalán nem a trófeáért vadászom, de azért nagyobb lenne az öröm, ha netán ilyet sikerülne elejtenem. Márpedig itt, a kutasi mezőben nagyon is előfordulhat az erős bak! Ezen a környéken a legerősebb testűek az őzek, abból az erőscsontozatú, robosztus mezei fajtából valók, amelyek, ha kellőképpen megöregedhettek, – rendszeresen növesztettek négyszáz grammnál súlyosabb agancsokat is. Ez pedig Somogyban nagy szó, csaknem akkora, mint az ötszázas az Alföldön!
Berendezkedem a tiszta, kényelmes vadászház egyik szobájában. Az egyik sarokban nagybőgő áll, vonója a fogason lóg. A másikban meg cimbalom, rajta az ütők. Mintha most hagyták volna abba a muzsikálást.
-Tán névnap vagy születésnap volt? – kérdem Jánost – mert régi lábodi emlékeim mondják, hogy nótás kedvű a somogyi ember.
-Szokott itt névnapi ünnepség lenni, de most már régebben nem volt. Hanem a zeneszerszámok azért állnak itt, mert a vadásztársaság leltárában vannak. Két tagunk van, aki muzsikálni is tud rajtuk, – hegedűs meg mindig akad. Azok könnyebben kihozzák a hangszerüket, hát úgy gondoltuk, egyszerűbb, ha megvesszük a bőgőt meg a cimbalmot, akkor nem kell szállítgatnunk őket, ha mulatság adódik.
Azt hiszem, párját ritkítja a kutasi vadásztársaság e téren! De az is bizonyos, hogy fura érzéssel támasztottam a távcsöves golyóspuskát a bőgő oldalához a szoba sarkába. Mert mindig a sarokba támasztom, sohasem akasztom fel, ahonnét valamilyen szerencsétlen körülmény folytán leeshet. Bőgő mellett még nem támaszkodott a sarokban, azt biztosan tudom. De remélem azért összebarátkoztak.
Délután fél ötkor nekiindultunk az első esti cserkészésnek. A homokos erdei utakon tudtunk autózni, így az erdőn mehettünk végig Kutasig. Már ilyen kora délután is láttunk útközben a belátható akácos, füves aljú erdőrészekben négy őzet, két sutát meg két fiatal bakot. Hosszúszárú, selymes fű nő itt az akácosban, amelyet az őzek – a zsenge akáclevéllel együtt – szívesen csipegetnek. Ezért ilyenkor, május derekán, gyakrabban látni őzeket az akácosban. A fű azonban egy-két héten belül elöregszik, megsárgul, a pákosztos őznek nem csemegéje többé.
Kutas községen áthaladva azután nyugati irányban kiértünk a mezőbe. Bizony csúszkált a kocsi a ragadós-agyagos dűlő úton, de nem kellett sokáig evickélnünk: jobbról-balról hatalmas lóheretábla terült el, amelyet utunk rézsút kétfelé metszett. Mindkét része közel négyzetkilométernyi, enyhén hullámos, dimbes-dombos, lankás terület. Déli darabja a beláthatóbb. Az út mellett egy kis domb, ide álltunk fel a kocsival megfigyelőhely gyanánt. A táblát kétfelé szakító dűlőút – mint Somogyban a legtöbb – bokros árkokkal szegett, amelyektől a tábla túlsó felét nem látni. Ez egyébként is szabdaltabb, mint a déli oldal; keresztbe-hosszába messzi három magas bokrokkal szegett vízlevezető árok, amelyek partjain az őzek igen kedvelnek pihenni, a bakok kotorni és dörzsölni. Ezektől a bokros csíkoktól nem tekinthető át a táblának ez a része, amely egyébként is enyhén hullámos, sőt még két nagyobb rekettyés lapos is húzódik benne. Cserkészésre viszont kiválóan alkalmas terület.
A tábla mindkét felében pedig térdig érő, kövér, mérgeszöld lóhere, az őzek kedvelt csemegéje – ott, ahol lucerna nem terem! Körülötte pedig az egyik oldalon széles legelő, három felől meg alacsony búzavetés, meg kopár kukoricaföld. Így hát bizonyára itt, a lóheretáblában tanyázik most, (míg le nem vágják és a búzák szárba nem szöknek) az őzek apraja nagyja. És talán egy öreg, érett bak is felütötte itt a tanyáját, olyan, amilyet keresek. János szerint igen, van itt ilyen, de neki csak vajmi gyenge, 6X30-as messzelátója van, amellyel nehéz távolabbról pontosan megnézni az őzagancsot. Nem is tudja részletesen leírni azt, csupán annyit, hogy egy tenyérnyivel magasabb és hosszan világosak az ágvégek. Azt mondja, hogy a nagy tábla mindkét oldalán szokta látni, hol itt a bak, hol ott. No, ez a bak ugyancsak nincs „megkötve”. De sebaj, így kedvelem, így érdekes és meglepetéssel teljes a vadászat! Majd megkeressük, és ha valóban itt lakik, úgy meg is találjuk előbb-utóbb!
János ott maradt a dombtetőn az autónál a tábla déli, belátható részét figyelni, én meg azzal az ígérettel, hogy még lő világnál visszatérek hozzá, elmentem az északi oldalra cserkészni. Szép lassan, óvatosan, az árokparti bokrok mellett bujkálva, végig is jártam az összes árok mentét, betávcsövezhettem a tábla belátható részeit is. Mindjárt cserkészetem elején láttam egy magas agancsú, villás, de fiatal bakot, azután két másodéves hatost és három sutát, végül pedig egy közepes, de háromévesnél nem idősebb, hosszúágú hatos bakot. hiszen van itt őz bőven, több, mint amit vártam, a kímélet folytán szépen szaporodik már. Csak persze természetes, hogy túlnyomórészt fiatalokat látni, hiszen néhány esztendővel azelőtt szinte alig volt, nincs még ami megöregedhetett volna.
A nap még nem nyugodott le, fordultam tehát még egyet, hogy a két rekettyés lapos környékét – ahová az árkok mellől nem láthattam be – megnézhessem. Tapasztalatból tudom ugyanis, hogy az öreg bak szívesen választ magának ilyen csendes, zavartalan, félreeső beállóhelyet és ilyenkor, napnyugta táján, szívesen legelget annak szélén. Oda is cserkésztem, de bakot nem láttam, csak két sutát meg az egyik lapos szélén békésen legelésző szarvasünőt.
Még a szarvas is szívesen megáll nyáridőben, távol az erdőtől, a mező közepén levő kis sűrűségeken, a „terített asztal” mellett.
Már erősen alkonyodott, mire visszaértem Jánoshoz. Nagyon távcsövezett, le sem vette a messzelátót a szeméről. Közben a herében három irányban három egyes suta is legelészett, különböző távolságokra.
„Amott áll a laposban a nagy nyárfa irányában egy bak. Lehet vagy hatszáz lépésnyire!”
Ilyen messzire már az én 7X50-es messzelátóm sem hord. Annyit azonban megláthattam benne, hogy a bak testre erős, zömök, nem is akármilyen, hanem számos, férfibak. Az agancsból persze ilyen távolságból semmit sem látni. Megpróbálom az autó tetejére felfektetett hosszú messzelátóval, a „spektívvel” megnézni. Azzal ugyan ilyen távolságból az agancsot is jól meg lehet saccolni, viszont annyira kevéssé fényerős ez a szerszám, hogy a tűnő fényben már jóformán semmit sem látok vele. János nagyon izgatott, mindenáron rá akar beszélni, hogy közelítsük meg a bakot.
-Holnap is van nap! Most szépen itt hagyjuk, anélkül, hogy megzavarnánk, hajnalban persze idejövünk, és jó világításnál megnézzük majd! – mondom magabiztosan.
Rövid volt az éjszakai nyugodalom: alig öt óra. Mert hajnali háromkor már berregett a vekker. Teljes sötétség volt még, amikor kiléptem a vadászházból, de a kakukk akkor már szólt az erdőn.
János a kutasi faluvégen várt, amikor éppen csak hogy virradt. De már világossal értünk ki a heretáblához, a legjobb időben. Sűrű pára borította a teljes szélcsendes hajnalon a mezőt. Csak a bokrok teteje meg a dombtetők meredtek ki a tejfehér gomolyagból, mint kiálló szigetek. A szélcsendes és nedves, Dél-Somogyra jellemző ez a gyakori esti és hajnali páraképződés: hjah, de sok bikának, baknak mentette már meg az életét! Mert este szoktak gomolyogva gyülekezni a párafátylak, amikor a vad legelőre vonul és hajnalban csak a Nap melege oszlatja el őket, amikor a vad már beváltott és nappali rejtekén pihen.
Most is úgy jártunk. A tegnap esti taktikával éltünk: János a dombtetőről figyelte a tábla déli részét (azaz figyelte volna, ha a párától látott is volna valamit), én pedig az északi rész szélén álltam fel egy dombtetőre.
Szép volt a mező a tejfehér tengerrel, fölötte az acélszürke hajnali éggel, amelyben tüzes-vörösen emelkedett a felkelő napkorong, de a pára egyelőre csak nem akart ritkulni. Alattam az árkok között feltűnő mély hangon riasztott egy őz. Bizonyára bak volt – azoknak rendszerint mélyebb a hangjuk a sutákénál – sőt még öreg bak is volt, az is bizonyos. Nagyon izgatott ennek a hangnak az ismeretlen gazdája, hiszen az este itt, a tábla e részén nem láttam számottevő bakot.
Amint a Nap melegebben tűzött és eloszlatta hirtelen a sűrű párát, én már a mély hang gazdáját keresve a bokros árkok között jártam. De bizony nem találtam, csak megint néhány sutát, gyerekbakot. Hova lehetett a bak: ma sem tudom.
De siessünk most már Jánoshoz, későre jár, már elfekhettek az őzei, ha látott egyáltalán. De csalódás ért ott is. János nem látta sem a tegnap esti bakot, sem a mély hang gazdáját, noha riadozását ő is hallotta. Mit tegyünk hát? Tán a legokosabb mégis, ha utolsó ma reggeli kísérletként végigcserkészem a tábla déli felének hajlatait, hátha valahol találkozom, vagy fektében meglátom a tegnap esti bakot.
Már a második hajlat fölötti dombon jártam, alattam kis katlan, néhány elszórt rekettyebokorral (amelyet persze János figyelőhelyéről nem lehet belátni), amikor vagy százötven lépésnyire a magas fűben legelve, megláttam három őzet. Egyik bak volt. Nagy, erős testű, férfibak, magas, hosszúágú, derék hatos agancsot viselt.
-No, elő a hosszú messzelátót, ezt a bakot már tüzetesebben meg kell nézni! De a bak is, agancsa is csalódást okozott!
Jó bak, erős bak, de nem az igazi, sőt még fiatal is: bizonyára nem több ötévesnél. Márpedig a somogyi mezei bakoknak is az a tulajdonságuk, hogy hét-nyolcéves korukra érnek meg, lesznek valóban kapitálisak!
Ott is hagytam a bakot bántatlanul, visszahúzódtam a domb mögé. De most hányadán állunk? Vajon a ma látott nem azonos-e a tegnap estivel? Akkor pedig hiába kereskedünk itt a lóheretáblán. Igaz ugyan, hogy a tegnap esti egyedül volt, öreg bakok módjára, ez meg harmadmagával, meg aztán egymástól vagy négyszáz lépésnyi távolságra láttam őket tegnap este és ma reggel. Talán mégiscsak két különböző és az egyik öreg, érett, golyóra való! Mert a ma reggeli bizonyosan nem az! De itt van még a reggel hallott rejtélyes mély hang. Hát mégiscsak érdemes még ezen a tájon tovább kereskedni a nagy bakra, mindaddig, amíg létezését vagy nemlétezését sikerül minden kétséget kizáróan megállapítanunk.
Mindennek ellenére mégis úgy határoztunk, hogy estére nem ide jövünk, hanem az erdő melletti bíborheretáblán megnézzük János „megkötött” bakját. Hátha netán valami nagyon kellemes meglepetés ér bennünket?
Szép csendes, szélmentes, derült délután három óra hosszat ültünk méla lesben az erdőszélen, de bizony a „megkötött” baknak hírét-porát sem láttuk!
Összesen csak négy „gyerekbak” – amolyan évesek-kétévesek, meg néhány suta szórakoztatott bennünket. János bosszankodott, röstelkedett. Nem győztem vigasztalni. Hasonló eset sokszor megesett már mindenféle vadászemberrel!
Persze hajnalban ismét a lóheretáblára megyünk, mert még mindig bízom benne, hogy ott megtaláljuk az erős, érett bakot, a „gazdát”, a fehér orrfoltú, nagy agancsú daliát.
Számítva a hajnali párára, később indultunk a vadászháztól, hogy erdőhosszat már világosban autózzunk és lássuk azt a vadat, ami netán utunkba kerül.
Már kivilágosodott, amikor egy kis tisztáshoz, fenyves ültetéshez értünk. Kint a közepén, megálló autónkra ügyet sem vetve bóklászott egy suta, meg megy mutatós hatos bak. Agancsa a fülénél tenyérnyivel jóval hosszabb, világos, sima, és mind a hat hosszú ága megvolt. Szára persze, erdei és homoki bakhoz illően, csak hüvelykujjnyi vastag. Kora: négy év, esetleg – nagy jóakarattal – öt. De még akkor is elment volna „örökös közepesnek”, bizonyára nem fenyegette volna a mínuszpont veszedelme.
-Tessék meglőni! – mondja János. – Ki tudja, sikerül-e jobbat találnunk!
-Nem, János, nem akarok én mindenáron őzbakot lőni. Ha nem találunk kedvemre valóbbat, inkább elmegyek üresen. Ez a bak alighanem lesz még jobb is, ha megéri az idejét. Meg aztán, így az autó ablakából agyongolyózni: nem az esetem!
Ott is hagytuk szépen. Még kalapot is emeltünk neki és azzal a kívánsággal búcsúztunk tőle, hogy nagyra növessze agancsát.
Megint otthagytam Jánost figyelni, hogy közben valami számos bak nem kel-e esetleg fel vagy keveredik oda valahonnét, én pedig elindultam a tábla északi felének körüljárására, szokásos körutamra.
Cserkészésem közben, a túlsó bokros árokparton, felfedeztem a magas herében egy zömöknek látszó őzbakot, amelyet ilyen messziről – vagy hatszáz lépésről nézve – a tegnapi titokzatos mély hang gazdájának is tarthattam. Erről a környékről hallatszott ugyanis tegnap hajnalban a párában a mély böffenés-riadozás, amelynek okozója mindeddig láthatatlan maradt. Bokrok takarásában odaóvatoskodtam az árokhoz, ahonnét már kézre esett a bak. De itt csalódás ért megint: erőstestű, zömök volt ugyan, de testvérek között sem több négyévesnél, agancsa is persze igencsak közepes hatos. Ez bizony megint csak nem az én bakom! De nem az enyém az a másik kettő sem, amelyek ennek közelében csipkedték az üdezöld herét: mindkettőt ismertem már.
Siettem vissza Jánoshoz. Hátha ő látott valami érdemlegeset, még időben vagyunk, harmatos minden, itt is, ott is legelésznek még suták és bakocskák. János az autó tetejére támaszkodva erősen távcsövezett.
-Amoda van a három között egy bak! – szólalt meg a messzelátó mögül. A világért sem sietve, szép komótosan kivettem a hosszú messzelátót, beállítottam élesre és annak módja szerint, a kocsi tetején mozdulatlan támaszt találva, megcéloztam a bakot.
Nem kellett sokat nézegetnem! Első pillantásra látszott, hogy ez álmaim vágya! Erős, zömök test, vastag nyak, széles koponya és magasra húzódó orrfolt. Agancsa bizonyosan van huszonöt centi magas, de ami még fontosabb, szárainak vastagsága még ilyen távolságból is feltűnő. Ez az a ritka négyszáz grammos agancsú somogyi bak! Pontosan ezt kerestem!
De hogyan lőjük meg? Könnyen is lehetne, csak bele kellene ülni az autóba, félrézsút irányban nekihajtani a baknak, ha elkezd nyugtalankodni…csak meg kell állni a kocsival. A tetejéről, vagy akár az ablakból is, nyugodt támasztékból, pontosan oda lehetne rakni a golyót az oldalára. De ez nem volna egyéb szimpla, izgalommentes célba lövésnél, egyszerű kivégzésnél, a trófea begyűjtésénél.
Szerencsémre, a tábla közepén, a hajlatban, mély vízlevezető árok húzódik, a bak és közöttünk.
Gyorsan mérlegelem a helyzetet: János itt marad, figyeli a bakot, amíg én a közelébe cserkészem. Simán is ment minden míg a laposban levő rekettyéshez nem értem, amelyből rohanvást menekült előlem két suta – éppen a bak irányába! Most már nem tehettem egyebet, mint folytattam utamat, noha a hajlat takarásából nem láttam, mi történik odakint.
Beértem az árokba. Olyan mély volt, hogy álla is teljesen eltakart, nem kellett bukdoznom sem. Azért kalapomat letéve óvatosan kilestem: riadó volt persze a őzek között, egyik sem legelt, figyeltek mindenfelé, vajon mitől ugrott meg a két suta? De nem láttak ellenséget, engem takart a mély árok. A bak azonban a negyedóra alatt, míg a domboldal és az árokpart eltakarta előlem, lejött a partoldalból a zegzugos árok mellé és most tőlem jobb kézre, de vagy kétszázötven lépésnyire figyelt.
Amikor a magas fű között ismét fellestem, már csak alig százötven lépésnyire, de még mindig ott állt az árokparton. Dacosan, büszkén, mint aki itt az úr!
Fel kellett ülnöm az árokpart tetejére, hogy a magas fű közül lőni tudjak. Lassan, nagyon óvatos mozdulatokkal tettem ezt, de mégis észrevett a bak. A mozgást vette észre. De nem ugrott el, inkább kíváncsiságát csigázta fel az a magas fűben mozgó valami. Ezt meg kell néznie! Átugrotta az árkot, majd ügetésben közeledett felém. Nem lőhettem, mert csak agancsa hegyét láttam. De kísérhettem útját és megfigyelhettem, hogy tőlem alig nyolcvan lépésnyire keresztbefordul és az árokpart felé tart.
Én már akkor szétvetett lábakkal, mindkét könyökömet térdemnek feszítve célzóra tartottam a puskát. Aligha menekül most már! Amikor kitolta elejét az árokpartra és tisztán látszott a lapockája, odalőttem.
Hirtelenül, szépen lett vége.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

A többi cikket se hagyd ki!