Békés Sándor: A Nagy Kan

Micsoda nyár!
Délelőtt hideg szél tépi a fák ágait, a városok porfelhő kísérte utcáin papírhulladék lebben a magasba, s szálldos hatalmas köröket írva a seszínű égen, mint valami ijesztő huszonegyedik századi madárcsapat, s aztán minden átmenet nélkül felragyog a nap, s izzani kezd az aszfalt.
Másnap ragyogó hajnal köszönt ránk, de délben már zuhog. Hideg front, meleg front, mentőautók szirénája vijjog.
Elviselhetetlenül hosszúak a napok. Soha nem vonzott még így a mező, soha nem éreztem még ilyen örömet, mint most, amikor elhagyja kocsim a város utolsó házait…A búzatáblák pasztellsárgája izzik a fényben, az erdők, ligetek zöldje talán soha nem volt még ilyen zöld.
A déltáji monszun-esők eszik, vagy az évek múlása? A fák és bokrok, melyek mellett évek óta úgy haladtam el, mint autós a kopott kilométerkövek mellett, most úgy hatnak rám, mint megannyi festmény.
Megragad az eddig összevisszának tűnt ágak harmóniája, percekig állok egy-egy üres fűz vagy tölgy szépségén ámulva. Micsoda konstrukció, micsoda rend! Aztán azon kapom magam, hogy emberarcot öltenek a fák: ez szomorú öreg, amaz hetyke legényke, s az ott, távol a rét szélén, egy lógó karú sebesült katona…
Esteledik, s én újra itt állok a Nagyvölgy kapujában; a hideg vizű hegyi patak hídján, vadászkirándulásaim kiindulópontján. Az autó – mint idegen bolygóról érkezett ridegfényű szörny – megbújik a magasra nőtt fűben, s lassan feloldódik az esti szürkületben.
Randevúra jöttem
A Nagy Kannal, a Vén Remetével, elmúlt heteim különös ismerősével van találkozóm. Valami azt súgja: ma látni fogod….
A keresőtávcső végigpásztázza az utat: csend, mozdulatlanság. Szederfák, tüskés szederinda. Balról kukorica jobbról széltépte búza. A búza mögött nedves, lápos, elvadult rét – hallgatag füzekkel. Aki traktorral jár erre – vajon mit lát? Nyilván csak annyit, megdőlt a gabona…Én ölyv-párat látok a búza felett, aztán a poros úton fácánok nyomát. Valahol szarka csörög. Még fél óra és itt az este. A félhomályban új arcot ölt a táj, hatalmasra nőnek a távolságok, s titkokat rejt minden bokor. Itt, néhány méternyire jobbra, a múlt héten egy róka állt elém…Amott, tudom, őz suta lakik. Apró kis szélfuvallat simogatja az arcom; ez igen, a szél is jó – hiszen szembe fúj. A hegy a kukorica mögött kezdődik, s ott kezdődnek az erdők is. Az erdő nappal fák sokasága, most egységes, hatalmas, kékes-fekete tömb. Már nincs jelentőségük a részleteknek. Sárga, zöld, még zöldebb. Lassan elúszik az utolsó felhő is a majdnem kerek hold elől, fényleni kezd az agyagos, sárga porral borított út. Tömbök, utak egyenese. Azon az úton járok ismét, ahol a Nagy Kan is járni szokott…A távcső összegyűjti a fényt, s a szem elé vetíti a vadász álmait….Ott van! Dermedten állok, s aztán érzem, belsőm remegni kezd. Az út közepén fekete árnyék. A kukoricából most lépett ki, s a búza felé halad…Ő lenne az? Macskaléptekkel közelítek, aztán újra a távcső. Nem, dehogy! A szekerek járta út közepén magasra nőtt fűcsomó…Láttam tegnap is, s lám mégis azt hittem, ő az, a Nagy Kan. Kukoricák levele sziszeg, aztán a búza válaszol. Néhány tíz métert előre megyek, majd újra a távcső. Most valóban mozog valami. Belépek a kukorica takarásába, s várok. Mi lehet? Talán egy vadmalac. Egy perc vagy tíz is talán? Érzékelhetetlen az idő múlása. A hold elhomályosul, pedig felhő sincs az égen. A távcsőben a mozgás azonban minden kétséget kizáróan látszik. Közeledik. Megzörren a kukorica a hátam mögött – onnan is jönne valami? Szétárad bennem a jól ismert leírhatatlan érzés. Vágy, izgalom vagy talán félelem? Vagy együtt valamennyi? Lecsusszan vállamról a fegyver, a rideg vasa csak fokozza a szívdobogást. Újra fénylik az út. S alig néhány méternyire egy nyúl ül előttem a porban. Valami gyanús lehet neki, vagy egyszerűen csak megpihent? Nézem a nyulat, az meg mintha engem nézne. Surrog, beszél a mező. A szél fuvallata megszólaltatta a leveleket, a füveket, a búzakalászok millióit, mint megannyi, finom hangú húrt. Hallgatom a különös zenét, s mintha hirtelen a Nap sütött volna rám, bizsergető melegség váltja fel az előbbi szorongást. Egy pillanatnyi idill. A nyúlnak a bajsza is látszik a távcső fényében, csillog a szeme bogara. Egyet ugrik, aztán újra ül. Füvet rágcsál, s néz…A Nagy Kan most eszembe se jut. Mosolygunk egymásra a nyúllal. Ez a legpihentetőbb mozdulatlanság. Szép feje, mókás ugrándozása – egy látomás. S aztán vége, eltűnik a búza sűrűjében…
És újra elém áll a sosem látott Nagy Kan képe.
Itt kell lennie! Az úton, mely oly gyorsan beszívta a hajnali esőt, nyomok. Tenyérnyi, nagy, árulkodó jelek, hogy íme, itt járt újra…
Pontosan ott ment, ahol most én. A kukorica árnyékában, az út balszélén, előre…
Szeretem ezt a Nagy Kant.
És magamban beszélek hozzá: Ohó, Öreg! – mondom -, tehát ez az utad. Mer ugyanitt, ugyanígy láttam a nyomát mér egy hete is. Tudni vélem a szokásait. Nappal az erdőben él. Aztán amikor leszáll az est, az erdőből induló Nagyvölgyön át lesettenkedik a kukoricásig. Ott, azt hiszem, hosszan elidőz. A nedves, esős nyár dagonyákká áztatta a kukoricák mélyedéseit – ezek lehetnek kedvenc pihenőhelyei. Jön az Öreg, megáll a dagonya szélén, fülel. S aztán az üdítő, olyannyira áhított fürdő! Belehemperedik a meleg sárba, szuszog, röfög. Szúnyogok hada szálldossa körül – de hát mit árthatnak neki a szúnyogok!…
Ennek az útnak a végén szilárdan megépített magasles áll. Oda igyekszem, mert arra tart nap nap után az Öreg is. De íme, most vége a nyomnak. Guggolva keresem, hová tűnhetett? Bement a búzába vagy vissza a kukoricába? Semmi. Mintha fölemelkedett volna, s repülve folytatta volna útját.
Szelíd emelkedője van az útnak, fellopakodok a tetőre. Vissza is, előre is kitűnő a kilátás. Várjunk tehát, ma biztos látni fogom.
És azt mondják a zajok is. Valami újra roppan odabent a dzsungellé változott kukoricában. És megint. Felém jön, ha tartja az irányt alig húsz méterrel előttem lép majd ki az útra! ÉS újra ez a bizsergés a mellemben, s ez a remegés a fegyvert szorító karokban. Jön! Megint megáll az idő, képtelenség felbecsülni, mióta tart ez a közeledés. Egy bagoly vijjog valahol, aztán nagyon távol kutya ugat…És a dzsungelben újra a léptek. De mintha többen lennének! A bagoly a búza fölé ér, átsuhanva az őt felett. Ő is vadász. Nesztelen égi árnyék. Ismerjük egymást – itt volt tegnap is. Lehet, hogy neki is megvan a maga Nagy Kanja?
És most árnyék ugrik át az úton!…
Kicsi, de mozog!
És még egy. Aztán megint egy, de ez már nem ugrik át, csak áll az út hold-sárga porán. Róka. A búzából is visszatér az első, majd megjelenik a harmadik is. Rókacsalád. Anya, két kicsivel. A kölykök vastag lábai aránytalanul hosszúak, fejük aprócska. Jobbról egy kicsi, balról a másik. Aztán hirtelen felcsapnak, mint a hal: kezdődik a játék. Tépik anyjukat puha, gyermekfogakkal. Az meg hagyja, szerető fejcsapásokkal serkentve a játékot. Óvatosan leülök egy fűcsomóra, s eszembe sem jut, hogy a róka dúvad, minden nemes vad, s éppen ezért minden vadász ádáz ellensége.
De hát meddig tart ez a játék?
Meddig bírják a kölykök, s meddig az anya? Fényképezőgép kellene ide, s nem puska. Ami itt történik, az már nem egy rókacsalád ügye – a legnagyobb dologról van itt szó…Vadság és szeretet, játék és tanítás, tűrés és önfeláldozás…
Pisszentek, ugorjanak már el, elvégre nekem randevúm van…
És valóban! Pár lépés után újra előttem a nyom, a Nagy Kan nyoma – a Vén Gazemberé, aki hetek óta játszik velem, aki utakat tör a kukoricába, s aki féktelen étvágyával valóságos tereket tarol le a búzában…Itt van a nyom, itt vannak az áruló jelek – de hát hol van ő?
Ez már az igazi éjszaka.
Harmatcseppek jelennek meg a füvön, hűvösre vált a szél. Erősödik is. Bebújik a vadászkabát felhajtott gallérja mögé végig fut a hátamon. Üres az út. Homályosul az ég. A bár susog, beszél a milliónyi növény – áruló jelet egy sem ad. Feltűnik a keresőtávcső lencséjében a magasles őrtorony szerű kontúrja – de én már tudom: ez a randevú ma is elmarad…
Reccsen a gömbfából ácsolt lépcső – innen igazán gyönyörű csak ez a mozdulatlan, s mégis olyannyi életet rejtő fekete-sárga táj. A csend teljes; de ez a csend nem az üres szobák, az elhagyott házak, a beomlott bányák, a kikapcsolt gépek, az emberre leső fegyverek néma csendje. Ez a csend beszél. Zizeg, mocorog, pattog, oson: Mezei pockok, bogarak, szúnyogok, fű mélyén lapuló nyulak, zsákmányra leső rókák, fészkek ölén pihenő madarak, éberen alvó fácánkakasok, kipattogó búzaszemek, s az örökkön-örökké változó fák megannyi néma életjeléből harsog ez a csend. Virágok illata kavarog, a leszálló harmat hűs üde illatával, s mindezek felett ott az ezercsillagú ugyancsak beszédes égbolt, mely a fejem fölött ugyan elérhetetlenül magas, de körbe-körbe a szemhatáron összeolvad az erdők, távoli búzatáblák, rétek, mezők és városok látni vélt körvonalaival. S a magasles alatt fénylő szentjánosbogár is tulajdonképpen egy csillag, mint ahogy a vadászmezők is az égben folytatódnak.