dr. Sáry Gyula: A megvalósult álom

A középhegységek vadásza mindig csodavárással gondol a magasabb hegységekre, hogy vajon mit nyújtanak a felhőkbe emelkedő ormok és a sötét szurdokok világa, milyen vadat rejtenek a titokzatos nagy-nagy erdők? Valahogy így voltam a Vértes és a Bükk vadonával, és még így vagyok a havasok számomra ismeretlen világával.
A dunántúli középhegységet járó vadász más világban él. A Bakony szelíd fennsíkjai, inkább regényes, mint vad hegyei között otthon vagyok, vadállománya, kialakított vadászati szokásai ismerősek. Tudom, hogy a több lombszintű erdőinkben inkább a cserkészni tudás vezet eredményhez. A vad mozgása, reggeli és esti útvonala a mezőgazdasági területekről az erdőbe, nagyjából állandó. – A vadász, ha találkozni kíván velük, nagyobb kapaszkodó nélkül gyalogosan vághat az erdőnek, bokrot, fatörzset, sziklát használhat takarásnak és lövését viszonylag közelről eresztheti el. Legalább is, aki ad magára, mint vadászra, nem lövöldöz száz méteren túlra, inkább megtanul cserkészni.
Személyes ismerős a számtalan vad, sáros oldalú remete kan, a koronás bika és a figyelmes bak. De mi van a magasabb vidékeken? Ilyen adottságokkal lehet-e ott eredményt elérni? Ezek a gondolatok jártak az agyamban, amikor jó barátom, gyermekkori csínjeink társa meghívott, hogy a Bükkben levő vadászterületükön lőhetek egy muflon kost.
A legnagyobb örömmel készültem a néhány nap eltöltésére. A felkínált lehetőség, egy jó muflon kos pedig nagyon csábított, mert úgy gondolom, sok vadász várja, hogy az ország vadjából fajonként legalább egyet elejthessen.
November végére már a párzási idő elmúlt, de mint barátom mondta, a kosok még a jerkékkel járnak, próbát tenni. November 18-án utaztam Pestre, ahonnan autóval mentünk Mezőkövesden át fel a Bükkbe, a Mocsáros vadászházhoz. Ott szálltunk meg. Velünk jött Tibor barátunk és harmadiknak én. A vadászházban kellemes meleget találtunk, mert Pali bácsi, a társaság mindenki által tisztelt vadászmestere várt ránk. Elalvás előtt megbeszéltük a tervet, hogy Simi vadőrrel a hajnalban érkező terepjáró felvisz bennünket a tervezett helyekre, ott mindenki a kijelölt részen maga vadászik. Csak engem vezet Pali bácsi a vonuló muflonok elé, ahol remélhetőleg lövéshez jutok.
Hajnalra ragyogó csillagosra és kemény hidegre tisztult az ég. Az esthajnalcsillag még fent ragyogott, amikor elindultunk. Hogy hol, merre jártunk, fogalmam sem volt, mert nem láttam csak sötétbevesző völgyeket és a mélykék égnél feketébb ormokat. A kocsi feltáró utakon át ringatott célunk felé, kerekei alatt ropogva, csilingelve szakadt be a tócsák kissé korán jött jege. Végre mi is helyre érkeztünk. Ritka, öreg szálassal benőtt hegy rétegvonalában, kanyargó úton szálltunk ki. A kocsi elment, ott maradtunk a derengő csendes hideg hajnalban vadász-izgalomtól melegedő szívvel.
Csőre töltöttünk, aztán elindultunk, elől Pali bácsi, nyomában én. A fagyott avar ropogása megingatta hitem, hogy közelre jutok célomhoz, de hát nem ez lett a sikertelenség oka. De nem is lehet kívánni, nyugtattam magam, hogy első cserkészeten már elénk tálalja Diana a zsákmányt. Nem szaporítom a szót. A keresett mufloncsapatot előttünk lelték meg a jerkére vadászó falusi kóbor ebek. Kutyaugatás, elsuhanó árnyékok és máris tudtuk, vége a reggeli cserkészetnek. Ez még hagyján, de visszafelé újra összejöttünk a vadat hajtó kutyákkal, a távolság miatt azonban lőni nem lehetett. Végül a hazafelé tartó úton hátunk mögött bukkant fel egy véres pofájú jókora fekete eb, amit elkapkodott lövéssel elhibáztam, erre direktbe kapcsolt, így Pali bácsi lövését is elkerülte. Szégyelltem magam, mert be kell vallanom közel volt a cél, akár kővel is megdobhattam volna.
Ebéd után megraktuk a kocsit szóróra szánt répával és újra elindultunk. Ezzel kezdődött a muflonvadászatom. A vadászháztól alig néhány száz méterre egy magasles elé kezdtük kiszórni a takarmányt, amikor véletlenül felfedeztem a jobbra felettünk magasodó Tamásszék oldalában a mufloncsapatot. Érdeklődve figyelték tevékenységünket a biztosnak tartott magasságból. Hamar puskát, távcsövet, s máris hallom a vadőrtől, a szemfüles Simitől, vannak közöttük kosok is. Vannak, de hogyan lehetne a fatörzsek fedezékében álló csapatból kiemelni egyet? Ha a kocsi elején támasztottam a puskát, barátom hátra hívott, hogy onnan jobb lesz a lövés. Onnan Simi csábított vissza a kocsi végéhez, és így táncoltam ide-oda, mg gyanút fogott és megindult a csapat.
De uram isten, nem fel, hanem mint a fekete hangyasereg, lefelé a völgynek. Simi, aki előző este egy helyből két vaddisznót lőtt, megint szemfüles volt. Felismerte a helyzetet és azonnal vezényelt. Eléjük! Azzal máris szaladt a kanyarodó úton, én pedig utána. Amikor az útkanyarba értünk, akkor mászott ki a völgyfenék árkából az utolsó vadjuh is, a csapat többi tagja pedig kezdett felkaptatni a Móhalma oldalába.
Hamar tessék a vállamra támasztani a puskát és lőni a nyergest – adta ki Simi az újabb jelszót.
A hegyoldalon pillanatokra megálló csapatból megcélozni egyik kos lapockáját nem tartott semeddig. Puska pattant, csapat rebbent, Simi kalapja a levegőbe repült. Még azt is hallottam, hogy kiáltja: megvan! Közben a kosom megperdült, két hátsó lábán táncolt egy-két lépést és elzuhant.
Püha! fújta ki magam, de máris záporozott a gratuláció. Lassan a testtel gondoltam, hiszen még nem is láttuk milyen? Hozzá felkapaszkodva elállt a szavam. Fejét gyönyörű csiga ékesítette, amit az odaérkező Tibor barátunk azon nyomban nyolcvan centisre becsült. Simi zsebéből is előkerült a mérőszalag és bizony a csiga jobb szára a nyolcvan centit megütötte. A balt, amely az álla alá nőtt, letörte, így az csak hatvanöt centi lett.
Mondanom sem kell, helyben felavattak muflonvadásszá. De mit bántam én a csattogó vesszőt, amikor a kapitális trófeát markolhattam. Este megérkezett a vendéglátó társaság vezetősége, akiktől szintén egy sereg gratulációt zsebeltem be, hiszen nálunk eddig a legnagyobb csiga nyolcvanhárom centiméteres volt. Este még áldomást is ittunk a sikeres vadászatra.
Az áldomás után elálmosodtam és elvonultam a csendesebb másik szobába aludni. Az álom azonban elkerült, ezért barátaim ulti közbeni évődésén derülve morfondírozni kezdtem erről-arról. Akkor jött a gondolat, leírom az esetet, hadd maradjon kedves emléke a baráti vendéglátásnak.
Meg kell írni, hogy a kezdő vadászok lássák, nemcsak a zsákmányért járjuk az erdőt. Hogy minden tájnak egyéni hangulata, varázsa és vadászata van. Mi öregek, írásban búcsúztunk, mert mindennap közelebb hozza az érintetlen, egyéni hangulatú természet pusztulását. Sorra tűnnek el és válnak múzeumi ritkasággá állatfajaink. Erdeinkben nem marad háborítatlan zug, ahol tisztességes remete kan kifejlődhet. Szarvasaink olyan csapatokban járják a határt, mint egy termelőszövetkezet nyája. Egyre több ember fog puskát romantikus érzésektől vezérelve, de sajnos, nem mind sajátítja el a vadászetikát. A vadászetikával kérkednek, a külsőségeket majmolják, a zöld kalap, fácántoll és egyebek. De a tartalommal baj van. Autóból ki sem szállva, fényszóróval vakítva lövik a vadat. Ezeknek kellene, hogy szóljon az írás. Meg azoknak a vadásztársasági vezetőknek, akiknek feladata a fiatalok nevelése, bevezetése az etikus vadászatba. Az egész embert nevelő, egészséges testet-lelket formáló sport vadászatba. Ilyen írások kellenének, mert a betű hatalom.
Azután elbóbiskoltam, félálomban még tovább dorgáltam a felcseperedő vadásznemzedéket, hogy bánjon csínján azzal az értékkel, amelyet államunk gondjaira bízott. Elaludtam. Álmomban csodálatos erdőben jártam, morc remete kanok, büszke szarvasbikák, ravasz vén bakok lakta erdőben. Vadászok is jártak ott, többet távcsövezve, mint puskázva. Az autókat kitiltották, mindenki gyalog járt. Szóval úgy ment minden, ahogyan kellene, hogy menjen, mert minden vadász lelkébe belevésték azt az egyszerű szabályt: becsüld vadásztársadat és szeresd az erdő, mező vadját.