Janisch Miklós: A „fontos madár”

„Fontos madár” – így jellemezte az erdei szalonkát Kanada egyik minisztere 1977-ben, a Montrealban megtartott szalonka-szimpózion megnyitóján. Valóban számunkra fontos és nagyon is a szívünkhöz nőtt ez a „bagolyfejű, berzengőstollú, avarszínruhás, hosszúcsőrű” kedves madár: Ezért is beszélünk-írunk róla annyit és annyiszor, mert féltjük, és sorsa-jövője aggaszt mindnyájunkat, akik tavaszt csodálva vadászni szoktunk reá.
Azért írom, hogy „tavaszt csodálva”, mert a szalonka vadászatában talán ez a leglényegesebb.
A hazai vadászoknak legfeljebb tíz százaléka jár ki rendszeresen esténként, hajnalonként szalonkahúzásra. A tíz százalékuknak is legalább a fele csak hébe-hóba, amikor úgy véli, hogy a hétvége kellemes időjárást ígér. S ha netán egy-két este nem lőhet, sőt még nem is lát, nem is hall korrogó madarat, akkor ezzel be is fejezi a tavaszi szalonkaidényt. Hiszen szerinte….”nem éri meg, mert nincsen csőstől a madár!”
A szalonkázást csupán egy-két alkalommal megpróbálni és azután nyomban bírálatot írni-mondani dőre dolog és meggondolatlanság, amelynek rugója a puha kényelemszeretet, a lustaság!

Tavaly a márciusi NIMRÓDBAN dr. Boda Pál és dr. Steibetz István tollából megjelent „pozitív” és „negatív” szalonkás cikkeket elolvastam, amelyeket szimbolikusan ugyanazon dürgő szalonka fotója és ugyanannak a negatívja jelképez. Később gondosan átolvastam dr. Studinka Lászlónak az 1979. októberi számban közölt: Miért? Miért ne? című, kérdésekkel teli cikkét.
Itt most mindjárt ez utóbbi kérdésre szeretnék válaszolni: arra ugyanis, hogy miért ne vadászhatnánk a hosszan elhúzódó őszi szalonkavonulás alatt? Hát egyszerűen azért nem, mert fácánozás közben – akár még talponálló kukorica- vagy napraforgószárak közül, avagy kisebb-nagyobb bokros-fás sűrűkből felröppenő hosszúcsőrűeket az egész ország területén sokkal többen lőnék, és ezzel nemcsak a szalonka-teríték, de az elejtett tojók száma is ugrásszerűen megnövekedne. Ez pedig mindenképpen káros, és ezért nem lehet kívánatos!

Én feltétlenül dr. Boda Pál javaslatát támogatom, aki a szalonkázás során az idényenként elejthető madarak számának meghatározását javasolja. Ez már bennem is évek óta érlelődött. Ugyanis, ha már ennyire élére állítjuk a kérdést, kövessük az alábbi gondolatsort.
A MÉM 30/1970. (XII.24.) sz. rendelete 15 §-ának (2) bekezdése az erdei szalonka vadászatát március 1-től április 20-ig engedélyezi azzal a megszorítással és kikötéssel, hogy húzásonként 2-2 példányt ejthet el a szalonkavadász. Vagyis ez alatt az 51 nap alatt egyetlen szalonkavadász esti és hajnali húzásonként, azaz 102 alkalommal összesen – ad absurdum – de jogosan 204 szalonkát lőhetne fejenként!
E roppant nagy számnak én csupán 10 százalékát, vagyis összesen 20-20 erdei szalonka elejthetőségét javasolom idényenként és vadászonként.
A rendelet igen bölcs méltányossággal és megfontoltsággal szabályozza a hazai szalonkázási idényünk hosszát, mivel a magyar erdők éghajlati viszonyaihoz alkalmazkodva jelölte ki az idény kezdő és befejező időpontját. Ezzel egyformán biztosít lehetőséget minden magyar szalonkázni vágyó vadásznak.
Dr. Boda javaslatát megerősítve csak azt írhatom, hogy az idénymaximum bevezetése ország-világ előtt csak követendő példa lehetne! Még a dr. Sterbetz István által dicsért Brit-szigeteken is, ahol angolos és skót önfegyelemmel szeptember 1-ről február 1-ig, azaz öt hónapon át lövik válogatás nélkül a szalonkát!
Régebbi neves szalonkavadászok tapasztalatai és a saját 40 éves megfigyeléseim alapján mondhatom, hogy a tavaszi húzás alatti szalonkázás a legkevésbé káros a szalonkaállományra. Dr. Sterbetz István tallózó adatai élénken megtévesztőek, amikor ennek ellenkezőjét állítja. Mert az európai szalonkaállomány ott csökken a legjobban, ahol a leghosszabb vadászati idény alatt minden elérhető madarat, ivarra való tekintet nélkül, lelőnek, s ahol még ezen felül a szegényebb népréteg – úgymond megélhetési célokból – fogja, csapdázza, hálózza.
Ami pedig „ az erdei szalonkák párválasztásának ősi ceremóniáit” illeti: a tavaszi húzások során a fölös számú hímeket lőve, – mert zömmel ezeket lőjük – csak használunk! Ugyanis egy-egy hím több tojóval is párosodhat, és egy tojót több hím is bepározhat. Több évtizeden át a tavaszi húzásokon az általam lőtt 676 erdei szalonkából mindössze 38 bizonyult tojónak! De hasonló hímfölényt tapasztalt minden szalonkavadász, aki nagyobb számú tavaszi húzásokon elejtett szalonkát zsigerelés közben megvizsgálhatott. Az őszi szalonkaterítékeknél viszont a tojók 37 százalékban szerepeltek!
Ami pedig az európai szalonkapopuláció utóbbi évek folyamán bekövetkezett fokozatos növekedését illeti, ezt nemcsak a külföldi: skandináv, holland, dán, angliai, de a hazai megfigyeléseink és terítékadataink is igazolják. Az utóbbi öt év során még a nem kifejezetten szalonkavadászok is az ország minden táján az őszi fácánozások alatt a legváratlanabb pillanatokban kukoricásokból, szikesekkel körülvett kisebb-nagyobb bokrosokból is röppentették a délfelé vonuló erdei szalonkákat. Az 1979-es tavaszi vonulás pedig egyenesen kiugró eredményt hozott. Állításaim igazolására a Pilis Állami Parkerdő területén az 1978 és 1979 tavaszán végzett megfigyeléseink és terítékeink összesítését grafikonokban is bemutatom.

AZ 1978-AS TAVASZI HÚZÁS:

A kiadott 150 szalonkázási engedélyből 50 szalonkavadász küldte vissza a megfigyeléseit.
Az 50 szalonkavadász közül a Parkerdő területén
5 vadász 20-22 alkalommal volt kint
10 vadász 15-19 alkalommal,
13 vadász 10-14 alkalommal,
11 vadász 5-9 alkalommal,
11 vadász 1-4 alkalommal.
Az 50 vadász összesen 540 húzáson vett részt, ez ezalatt
414 szalonkát látott
121 szalonkát hallott
54 szalonkára lőtt, és mindössze
39 szalonkát vett fel.

A hőmérséklet a húzás alatt változó volt: +2 C és +13 C között ingadozott. A húzás két nagyobb hullámban zajlott le, mégpedig:
Március 11. és március 20. közötti napokon, valamint március 25. és április 5. között. Április 10-től a nappalok hosszabbodása, valamint az egyenletes felmelegedés már csak közepes mozgást hozott: a hosszúcsőrűek egyre inkább az északibb, fő költési zónába húzódtak fel.
A grafikonon jól követhető, hogy a március első felében történt felmelegedéssel növekszik a madarak száma, hiszen a talaj fagya a mélyebb rétegekben is felengedett és ezzel egyben a talaj állapota is, nedvesebbé, vizesebbé vált. Megjelentek a felszínen a földigiliszták, házatlan csigák, a százlábúak meg a rovarlárvák és ezzel az első felvonulási hullámuk március 16-án 25 szalonkával tetőzött. A második, erősebb vonulási csúcsot március 28-án és 29-én figyelhettük meg 37, illetve 32 madárral. Ekkor a felmelegedés a +10 C-t is elérte: a talaj kezdett kiszáradni, amit a tavaszi szelek is csak sietettek, s erre a madarak is feljebb húzódtak, míg egy tavaszi eső ismét asztalt terítve kisebb utóhullámukat látta vendégül a Pilisi Parkerdő területén.

AZ 1979-ES TAVASZI HÚZÁS:

A tavaszi idény után 67 vadász küldte vissza a Pilisi Parkerdő területén végzett megfigyeléseit és adatait.
Közülük:
3 vadász 30-38 húzáson vett rész
4 vadász 2025 húzáson,
11 vadász 15-19 húzáson,
6 vadász 10-14 húzáson,
22 vadász 5 – 9 húzáson,
21 vadász 1 – 4 húzáson.
A 67 vadász összesen 642 alaklommal volt kinn húzáson, s ebből mindössze 9 esetben hajnalban.
A 67 vadász a húzásokon összesen
735 szalonkát látott,
153 szalonkát hallott,
86 szalonkára rálőtt és
57 szalonkának ecsettollait tűzhette a kalapja mellé.

Az 1979-es tavasz kibontakozása már február második felében is kedvezőbb volt a szalonkák vonulására. Az első hosszúcsőrűeket március 15-én láttuk. A vonuláskor a hőmérséklet változóan enyhe volt: +3C és +12C között ingadozott.
A szalonkák vonulása, illetve száma tulajdonképpen március 15-től egyre emelkedő – március 20-21-től rohamosan ívelő, hármas közeleső főcsúcsos görbét eredményezett. Így a számuk március 24-től 65 szalonkával az elmúlt évek húzási görbéi fölé ugrik. Március 26-án 62 madarat, március 29-én még mindig 51 hosszúcsőrűt láthattunk. Ettől kezdve, ahogy melegedett az időjárás, és a talaj egyre inkább száradt, úgy fogyott fokozatosan a számuk, míg április 8-tól a hosszabbodó és egyre langyosabbá váló nappalok, meg a kilombosodó tavasz felkergette őket a nyirkosabb, táplálékban gazdagabb költési régiókba. Így aztán április 15-én már csak 5 erdei szalonkát láthattunk.
Amikor az erdei talajok szárazabbá válnak, a szalonkák száma erősen csökken. Adatokat gyűjtöttem az ország más erdőtájairól is. Hasonló eredményt mutat Acsa környékéről a Lendület és Jóegészség VT 10 éves szalonka terítéke is. Ennek átlaga 10-15 madár között mozgott, az 1979-es tavaszon ez 23 példányra emelkedett.
A Naszály északi lejtőit bérlő Nehézipari Minisztérium VT területén tavaszonként aránylag kevés vadász viszonylag magasabb terítéket ér el. Az utóbbi 4 év teríték átlaga 37 szalonka volt, az 1979-es tavaszon viszont 48 madarat vettek fel.
A tavalyi vonulás végén elutaztam az ország legészakkeletibb, a Lónya környéki vizenyős erdőkbe. Itt a területvezető erdész, Zán József azzal fogadott: kár, hogy nem előbb jöttem, 25-30 szalonkát is lőhettem volna. Még aznap este elejtettem két szalonkát, és korrogott körülöttünk az egész erdő. Másnap hajnalban már csak egyet sikerült felvennem, mert hirtelen megérkezett ide is a tavaszi meleg. A Kirva sástaván mosolygósan virító mocsári gólyahír sárga szőnyege jelezte, hogy vége a tavaszi szalonkahúzásnak…