A történetnek mondhatni semmi köze nincs a kecskekaromhoz,de annál több a kecskék különös világának metafizikai furcsaságaihoz, a karmát tehát így kell érteni ezúttal.

Bár az európai vadászok számára az esetek túlnyomó részében nem szokott különösebben érdekes lenni, ha a keleti filozófia, vagy a transzcendens kerül szóba, azért ez a történet mégiscsak izgalmas vadász szemszögből is.

Hegyi kecskék az Egyesült Államok bizonyos részeiben és viszonylag nagy számban élnek, s populációjuk védelmét elsősorban az jelenti, hogy lényegében nincs olyan ellenségük, (leszámítva az ügyesebb vadászokat, akik ugyebár nem a természetesen ellenségek kategóriájába tartoznak), mely képes volna tempót tartani velük, hiszen életük jelentős részét a már-már függőleges sziklafalakon töltik, ahová legfeljebb a sasok jutnak el, no de szárnyfesztáv és testméret ide, vagy oda, azért egy kecskét mégsem tud elragadni a sas, kizárólag a fiatal példányok lehetnek veszélyben, de ez a veszély is viszonylagos.

Amerikában tehát vadásszák a hegyi kecskét, bár a természetvédelmi hatóságok alaposan odafigyelnek az állatokra és a vadászokra egyaránt az idényben.

Másfelől az a helyzet, hogy hegyi kecskére csak kevesek indulnak eleve eltervezett módon vadászni, mert egyfelől nem túl értékes a trófea, másfelől ennyire extrém körülmények között nem sokan szeretnek hódolni szenvedélyüknek.

Nos, mindezzel nem igazán törődve, néhány évvel ezelőtt egy vadász elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ő bizony mégiscsak lő egy hegyi kecskét, méghozzá annak lehető legautentikusabb környezetében.

Ám akárhogy is próbálkozott, nem járt sikerrel, bár hetekig járta a vidéket, s jó lövő hírében állt.

Amikor aztán vagy hatodjára végül feladta a dolgot, hazafelé menet terepjárójával elütött egy példányt, amely el is pusztult. Érdekes véletlen.

Ennél azonban különösebb, hogy néhány órával az eset után a férfi szívrohamot kapott és meghalt.

Működésbe lépett volna hát a karma? Vagy ahogyan a régi közhely szól: ilyen az élet?

Ezt valószínűleg sohasem fogjuk megtudni.