Mindannyian pontosan tudjuk, hogy mi történik, ha az első lövés nem sikerül, sőt! Olyannyira igaz ez, hogy a második, vagy még inkább a harmadik lövésen már nem is igen szoktunk gondolkodni.

Igazunk van, vagy épp ellenkezőleg, kishitűek vagyunk?

Sokszor perceken át is képes az ember követni célpontját a távcsővel, mire úgy határoz, hogy ez lesz a megfelelő pillanat, most kell lőni, s meghúzza ravaszt. De ez a pillanat vagy tökéletes, vagy semmit sem ér. Ha mellé megy, elvétjük a célzást, akkor zsákmány, vagy épp trófea nélkül maradunk, s bár feleslegesnek semmiképpen sem nevezhető az odakint töltött idő, azért ez így utólag mégsem valami megnyugtató.

A régi nagy vadászok úgy tartották, hogy a becserkészés talán még fontosabb, lényegesebb „szeánsz” is, mint maga az elejtés, hiszen a ravaszt már bárki megtudja húzni, az ideget nem nagy feladat elengedni a vadtól csupán néhány méteres távolságra. Sokan közülük egészen odáig mentek, hogy a hajtás teljes egésze egy megengedhetetlen és a természet harmóniájába beavatkozó, felesleges erőfitogtatás. Nehéz határt húzni a filozófia és a megvalósíthatatlan álmok közé, ma ellenben mégiscsak arra jut a vadász, hogy a helyzet azért ennél talán valamivel „vadász barátabb”.

Már amennyiben nem követel meg lehetetlent a vadásztól.

De mi a valódi célunk? Ezt nem könnyű meghatározni, és persze az is igaz, hogy ahány vadász, annyi szokás, filozófia és vágy.

A vadászat olyan sport, melynek a tévhittel ellentétben nem az állatok kilövése a célja, hanem a természetes harmónia esszenciális jelenlétének megtapasztalása, még akkor is, ha ez csak egy-egy pillanat erejéig adódik meg, akár több, egymást követő vadászat során is.

A vad elejtése, a trófea megszerzése sokak számára egyáltalán nem is cél.

E sorok írója ismer olyan vadászt, aki bár évtizedeken keresztül gyűjtötte a trófeákat, már időtlen idők óta nem húzta meg a ravaszt, bár ideje egy jelentős részét az erdőben tölti, töltött puskájával a kezében.

Ezen persze sokan megrökönyödnek, megint mások egyenesen „pózolást” emlegetnek, pedig alapvetően egyáltalán nem elítélendő, vagy komolyan venni felesleges, amit ez a vadász már vagy tizenöt éve űz.

Ő már megtalálta a vadat és elejtette. Megtanulta a mesterség valamennyi fogását. És egy valamire mindig felhívja a figyelmet: soha nem lőtt még kétszer egymás után.