Az újkor hajnalán megváltozott a világ. Nem csak a tudományok kezdtek egyre gyorsabban fejlődni, de a hadviselés is új szintre lépett. Az összehasonlítás nem alaptalan, hiszen éppen itt, az újkorban kezdődött meg az a mai napig tartó „hagyomány”, melyben a tudományok és a hadviselés szerves egységet alkot. Kis túlzással azt lehetne mondani, hogy együtt fejlődnek.

A katona felszerelése

Az, ami ma egy katona felszerelését adja, hosszú évtizedek, sőt évszázadok folyamatát tükrözi. Nincs autentikus katonai felszerelés, ez gyakorlatilag egy történelmi távlatú processzusnak köszönhető. Egy példát idézünk a tudomány és a hadviselés összekapcsolódására, mely jól mutatja, hogy mit értünk együtt fejlődés alatt.

A harmincéves háborúban tettek szert először igazi jelentőségre a nagy hatótávolságú fegyverek. Mondani sem kell, hogy ennek milyen hosszú távú következményei lettek. Ezek a fegyverek felértek egy kisebb hadsereggel, illetve egy nagyobb alakulattal – stratégiai jelentőségük óriási volt. Már ezek kialakulásában is látnunk kell a tudomány működését, hiszen például a puskapor színtiszta kémia.

A nagy hatótávolságú fegyverek alkalmazásával azonban felmerült egy probléma is. Mégpedig a célzás, a pontosság kérdése. Ahhoz, hogy ezek a fegyverek igazán hatékonyak lehessenek, pontosaknak is kellett lenniük, ami eleinte nem volt egyszerű feladat. A megoldás, ahogy arra bizonyára sokan következtettek, a távcsőben mutatkozott. A távcsövet éppen ebben az időszakban jegyeztették be, és sok történész gondolja úgy, hogy éppen a hadi szükség kényszerítette ki a távcső „hirtelen” megjelenését.

A példa jól érzékelteti, hogy a tudomány és a hadviselés kapcsolata nem egyoldalú, hiszen a távcső esetében a hadi szükség kényszerítette ki a tudomány dinamikus fejlődését. Mára pedig mind a nagy hatótávolságú fegyverek, mind pedig a távcső a katonák alapfelszerelésének részévé vált.