A rozsdamentes acél történetét legutóbb Brustlein felismerésénél szakítottuk meg, aki felfigyelt az alacsony széntartalom jelentőségére. Rájött, hogy a magas krómtartalom és az alacsony széntartalom között fontos összefüggés van.

Hogyan tovább?

Brustlein felfedezéseit követően néhány évtizednyi stagnálás következett a rozsdamentes acél körüli kutatások terén. 1895-ben azonban nagy áttörés jött, ugyanis egy német úriember, nevezetesen Hans Goldschmidt kifejlesztett egy eljárást, amit aluminotermikus redukciónak neveztek el. Ennek lényege, hogy segítségével szén szegény krómot kaphatunk. Ez pedig elérhető távolságba hozta a rozsdamentes acélt.

Ismét azok a franciák  

Hans Goldschmidt és az aluminotermikus redukció tehát új távlatokat nyitott. 1904-ben egy francia tudós, Leon Guillet jelentős kísérleteket folytatott vas-króm ötvözetekkel. Olyan ötvözeteket alkotott melyeket ma számok alapján ismerünk, vagyis 410, 420, 442, 446 és 440-C. Guillet tovább folytatta a kísérleteit, de figyelmét már a vas-nikkel-króm ötvözetekre fordította, s ezeket tartjuk ma számon a 300-as sorozatként. Guillet azonban, miközben szorgalmasan jegyezte fel a különböző ötvözetek kémiai tulajdonságait, egyszerűen szem elől tévesztette az ötvözetei ellenálló képességét a korrózióval szemben. Néhány évvel később már megjelentek olyan elemzések, melyek a króm-nikkel acélt tették kutatásuk tárgyává, azonban ismételt áttörés csak 1911-ben következett.

Újra német térfélen a labda 

1911-ben egy német kutató páros, P. Monnartz és W. Borchers felismerte az összefüggést a krómtartalom és a korrózióval szembeni ellenállás között. Bebizonyították, hogy jelentős növekedés állt be az anyag ellenálló képességében, ha az ötvözet legalább 10,5 százalékát a króm tette ki. Ez ismét nagy lökést adott a rozsdamentes acél kutatásában, és a következő szereplő már nem kisebb alak, mint a rozsdamentes acél elismert atyja, Harry Brearley.