Szász Imre: Vendég hajtóként

Már régóta szerettem volna ismét vadászni Tamással, aki mellett néhány éve újfent elindultam magasba ívelő hajtói pályafutásomon: azonfelül ideje volt már más területet és társaságot is látni, nemcsak mindig a X-it. Így aztán minden összejátszott abban, hogy Tamással elmenjek Gy-re, ahová őt is vendégnek hívták meg.
Bár az éjszaka esett hó síkossá tette az utakat, egyetlen kerékmegpörgés nélkül értünk le Gy-re. Ott már kezdett gyülekezni a társaság a vadászház körül. Gyönyörű, havas, hideg reggel volt. Sorra érkeztek a kocsik, bújtak ki belőlük a puskások, hajtók, kutyák. Közben bemutatkozás: még Tamás is csak kisebb részét ismerte a megjelenteknek, én meg aztán senkit. De az ismeretlenség nem jelentett barátságtalanságot, gyanakvó pillantásokat, hogy „nahát ezt meg honnan szalasztották”.
Voltak azonban vendégek rajtunk kívül is szép számban: az egyik nagyvadas terület vadászai jöttek el, viszonossági alapon. Össze is verődött ötvenhat puskás.
A terület azonban ezt is kibírta. Tamás már útközben mesélte, milyen szépen van itt fácán. Ősszel vadásztak beadásra, most már csak a kompetenciát lövik meg. A jómódot szemmel láthatóan mutatta a terepjáró, amely fölé nagyon ügyes utasteret eszkábáltak s az oldalára fácánakasztókat, alattuk vályúszerű dróthálóval, ha netán valamelyik madár nyaka kicsúszna a hurokból.
Mégsem voltak teljesen elégedettek a háziak. A nyúlbefogás nem úgy sikerült, ahogy remélték s úgy mondták, madár sincs annyi, amennyire számítottak, noha itt nem okozott annyi kárt a szárazság, mint az X.-i társaság homokos területein. Panaszkodtak arra is, hogy a gazos, bokros fasorokat sorra kivágják, nem tudni pontosan, miért. Ez összehangzott azzal, amit Tamás a maguk területéről útközben mesélt: ott is kivágják a fasorokat, mert, úgymond, akadályozzák a mezőgazdasági repülőgépek tevékenységét.
De maradjunk Gy.-ben. A fiatal vadászmester megtartja az eligazítást, két csoportra válunk, s nagy kört bekerítve ráhajtjuk a fácánokat egy kis erdőre. Mi előbb zsombékos, mocsaras részre, majd mély szántásba jutunk, ahol nagyon keserves a járás. Megcsúszik az ember lába, bele a fél méter mély barázdákba, melyek felszínét jég takarja. Víz ugyan nincs a jég alatt, de azért húzza az ember a nyakát, amikor átszakad a jégen. S a teste alól hirtelen kiszaladó lábának támaszt keresve nem egyszer hasra esik. Fácánt csak messziről látunk néhányat. Aztán gazos földre kerülünk, ahol, ha jól nézem, káposzták ősvilági vázai merednek ki a hó alól. Itt-ott hallatszik egy-egy lövés. „Róka, róka” kiáltás a vonalban. A róka előttünk fut a vízlevezető árokban, nem látjuk, csak akkor, amikor tőlünk vagy kétszáz méterre kiugrik az erdő felé. Egészen fekete a szembe sütő napban a havon. Valaki rádupláz, a róka beszalad az erdőbe.
Végre elértük az erdőt, körülfogtuk, nagyobbrészt két sorban, de a jobb oldalra már nem húzódik le a második sor – helytelenül, mint rövidesen kiderül. Mert megindult a hajtás s kezdett repülni a fácán. De mennyi fácán! Kapkodom a fejem. Szeretném látni, hogyan lő a vonal, de szeretnék legalább szemmel segíteni Tamásnak és Sz. Pistának, a vendéglátónknak is, és jó is volna segíteni nekik, mert szembe süt a nap s mire az ember megkülönbözteti a kakast a tyúktól, már késő: mögöttünk repül a fácán, lőtávolon kívül.
Szól így is a puska, de több kakas megy ki lövés nélkül, mint elhibázottan. Töltögető és párpuska kellene ide, vagy legalábbis az a második sor, amely nem fejlődött fel. Mert persze a fácán nagy része a jobbszárnyon szökik meg.
A hajtás végén összerakjuk a terítéket. Hetvenvalahány kakas. Jobb felállással és jobb puskázással eshetett volna tán kétszer annyi is.
Van viszont négy róka, közülük kettő gyönyörű, a szőre végén feketébe hajló példány. Szökött is meg róka állítólag a hajtásból. Nyilvánvaló, hogy ennyi róka sok kárt okoz fácános területen. De én maradi vagyok, s úgy érzem, nincs ahhoz fogható gyönyörűséges izgalom, mint amikor a fácánhajtásban végigfut a kiáltás: „Róka, róka!” Nekem a róka is olyan, mint a fent említett fasor: egy darab természet, amelyet nem szívesen látok kiirtva méreggel, füstbombával. Itt, a teríték végén látom szívesen őket. S mint mondják, Gy.-ben eddig még nem találtak veszettséget – a legfőbb érvet a rókák kíméletlen pusztítására. Biztos, hogy többe kerül egy róka a társaságnak, mint amennyit készpénzben kapni lehet érte. De ki lehet-e fejezni készpénzben azt az örömöt, amit a rókalövés jelent? Ne vessenek meg a rókapártiságért a tudós vadgazdák: az ő szívüket is biztos megdobogtatná, ha elállóként a havas erdőben látnak a lénia felé húzni a rókát. S a vadászat: szívdobogás is. Még a hajtónak is.
Míg a terítéket rendezzük, leszáll a köd. Csúf, sűrű, tejfeles köd. Mire a következő hajtás elindul, a szomszéd puskást is alig látni.
Megint a szántóföldre kerülök, zihálok, csúszkálok, beszakadok, átkozódom. Végül Sz. Pista fellázad, kimegy a szélére s én követem. Minek ugyanezt a rettenetes kilométert visszafelé is abszolválni? Igaz, arrafelé visz az utunk, de fácán itt úgy sincs, s a szántóföld szélében valamivel kényelmesebben elmehettünk volna vissza a levadászatlan területekig.
Aztán nádasba kerülünk, majd szőlőbe. Itt már van fácán, de ellentételként elvesztettük a jobbszárnyunkat a ködben. Valahol a Magas-Tátrában járhatnak. Tamás szemelgeti a kelő kakasokat, az édes zsákmány kezdi húzni a karomat. Nem bánnám, ha vége volna a hajtásnak s kocsira lehetne rakni a madarakat. Mennyit jöttünk? Három kilométert? Négyet? Sokat, nyolc kakassal. Végre összejövünk egy gazosnál. Kiderül, hogy a jobbszárny végképp elveszett, lenn várnak a zsombékosnál, lebotorkálunk hozzájuk a szántón; a zsombékosban még esik néhány kakas s aztán vége. Bőven megvan a kompetencia.
Én meg eltűnődöm. Igaz, nem értek a vadászatoz, ismeretlen terepen jártam, nem volna szabad véleményt mondanom. De hát az író olyan hogy mindenbe belekotyog. Az enyém pedig a következőket mondja:
Nem érdemes hosszú gyaloglással nagy fácánkoncentrációt létrehozni, hiszen a madarak nagy része szükségképpen lövés nélkül megy el. Inkább rövidebb hajtások, valamivel kevesebb madárral. Megosztani az ellenséget. Vagy ha ez nem lehetséges, mert nincs megfelelő elálló hely, akkor, nagyszámú puskás esetén vagy több csoportra oszlani, vagy kevesebbet fogni s nem igyekezni minden gazosból beterelni a fácánt.


A gyaloglásban elfáradt puskás ugyanis többnyire rosszabbul lő, mint a pihent.
Egyébként is, majdnem alaptörvényként mondanám ki, hogy nagy létszámú csapattal sohase rendezzünk hosszú hajtásokat. Minden társaságban vannak lassúak, szaladósak, erőszakosak, értetlenek, szórakozottak: a sor óhatatlanul megbomlik, darabokra szakad, s a hajtás elromlik. Nem érdemes a nyúlvadász-taktikát, meg ráadásul a bokrászás szellemét a nagy fácánvadászatokban beoltani.
Azt hiszem, Gy.-ben is több fácánt lövünk, ha kisebb területeket fogtunk volna, esetleg többet használjuk a gépkocsit s a résztvevőknek nem kell oly hosszú s oly fárasztó üresjáratokon átmenteniük az energiájukat és a figyelmüket. S ha az előre kitervelt stratégiát a helyszínen átalakítják a váratlan tényező, a köd kívánalmainak megfelelően.
De azért szép vadászat volt ez. Sok fácánt láttam, négy rókát a terítéken, kedves embereket ismertem meg. S hajtóbérül kapok a végén egy gyönyörű kakast, abból a büszke mellkasú, jól táplált fajtából, amelyet X.-en már vagy két éve hiába keresek. Spékelve, gyomrában almával, gombával, tejföllel összesütve emeltetik az asztalra emlékáldozatul a Gy.-i vadásztársaság tiszteletére.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

A többi cikket se hagyd ki!