Túzok krónika (Nimród, 1983. február)

Studinka László: Túzok krónika

A szerző ifjúkori vadászélménye a „Mindennap vadásznap” című kötetében jelent meg

Túzokok között nőttem fel a Hanságban. Nálunk nagy kímélet alatt álltak, pedig volt akkor még bőven. De szebb volt nézegetni, mint aprítani őket!
Én azonban fiatal voltam, gyerekvadász, és még nem így gondolkodtam. Majd kirázott a nyavalya, hogy túzokot lőhessek.
Egyik tavaszon kedvezett a kalendárium, mert húsvét március végére, szalonkázás idejére esett. Legjobbkor jött az egyhetes iskolai szünidő. Ezt én természetesen Csepi Lacinál a Hanyban töltöttem – otthon éppen csak hogy megfordultam. Ottómajor, ahol Laci barátom lakott, pár házból, istállóból, szénapajtából állt egy emelkedésen, a Hany kellős közepén. Ma már nyoma sincs, csak néhány tört tégla, az épületek helyén felvert gaz és pár megmaradt szilvafa őrzi gyerekkori boldogságom helyét.
Csepi Laci lakásával szemben, jó két golyólövésnyire volt az égererdő széle, a többi irányban pedig a küszöbről körbe lehetett látni a végeláthatatlan zöldellő réteket, rajtuk sok őzet, túzokot, pólingot! Ma is lelkemben van a tavaszi hangulat, fülembe cseng a fészkelő pólingok trillázása.
Hajnalban és este szalonkázásra jártunk az égererdőkbe, napközben pedig uhuztunk és gyalog vagy egylovas kocsin jártuk a területet. Batyu nevű pej lova volt Lacinak, nyugodt, lövést jól tűrő, szóval is dirigálható, de legfőbb erénye volt, hogy „hanyi” ló volt. Nem „dűlt bele” az ingoványba.
Különösen hóolvadás és esős időszakok után a hanyi rétek egynémely helyén igen magas lett a talajvíz, és itt ilyenkor a vékony felső gyepréteg alatti tőzegszint teljesen átázott, mocsarassá, süppedőssé vált. Persze nem tartotta fenn a lovat, hanem átszakadt a gyepszint a patája alatt, lába hiába keresett tartást a sűrű mocsárban, lement szügyig. Amelyik nem ismerte a dörgést, megijedt, még szabad lábaival elkezdett vagdalkozni, mire azok is beszakadtak, és a ló hasán vagy oldalán feküdt a barna lében, rendszerint magával rántva párját is.
Egyik verőfényes délután történt akkor első, emlékezetes túzokkalandom.
A sörétes puska mellett az „öreg” 9,5-es Schönauer is ott volt a kocsin (azzal a hatalmas golyókat dobáló, céltávcső nélküli puskával lőttem akkortájt első bikámat, az első őzbakot, miegymást, aminek golyó dukált), hisz ott a nagy réteken találkozhattunk csatangoló rókával -, a hanyszéli vetéseken meg legelésző libacsapattal.
Túzokra még sohasem fogtam puskát, évtizedeken át teljes kíméletben tartottuk. Mégis, amikor a hatalmas kakast felfedeztük, amely a meleg napsugarak hatására egymagában sátorozott, mesterem úgy kormányozta „terepjáró” lovát, hogy a kakast félkörben kerülve egyre közelebb jutottunk hozzá.
Azért engedélyezte nekem ezt a túzokkakast – vagyis inkább elejtésének megkísérlését -, mert vagy százlépésnyi közelségbe oda lehetett csúszni hozzá egy roskadt, előző nyárról kint maradt szénaboglya mögött. Talán úgy gondolta, hogy úgyis elügyetlenkedem a dolgot, és a kakas épségben megmenekül, vagy úgy, hogy ha ilyen körülmények között tudom meglőni első kakasomat, akkor meg is érdemeltem! Azért már annyira jól kezeltem a puskát, hogy ilyen távolságra célzó távcső nélkül is „egyenes” lövést tudjak tenni, de azt már nem engedte Laci, hogy a kocsi mellől két-háromszáz lépésnyi távolságra vaktában lövöldözzek. Igaza is volt!
Lecsúsztam a döcögő kocsiról, amikor a boglya eltakart a kakas elől, és hétrét görnyedve lopakodtam fedezékemhez. Szerencsésen odaértem, anélkül, hogy az óvatos vad észrevett volna, mert egyhelyben állva figyelte a távolodó kocsit, mialatt én a közelébe jutottam. Most következett a legnehezebb művelet, a boglya mellett a vállhoz emelt puska csövét úgy kellett kidugnom, hogy a legkisebb mozdulat el ne áruljon. Ez is sikerült! Szinte kézzelfogható távolságban, ily közelről valószínűtlen nagyságban állt előttem a remek madár, félig dürgő pózban, farkát szétterpesztve, de nyújtott nyakkal. Szebb, délcegebb tartása ez a túzokkakasnak, mint amikor dürgés közben nyakát felfújja, csaknem előrebukik, szárny- és farktollait kifordítja, és így alaktalan fehér tollpamacsnak látszik. – Csakúgy virított begye alján a téglavörös tollkoszorú, bajsza, mint a parádés kocsisé, és látni véltem szigorú tekintetét. Rá is illesztettem én a legyet az oldalára, lélegzetemet is visszafojtottam, amikor megérintettem a felpeckelt ravaszt, és azt hiszem, eltaláltam volna a kakast, ha a várt dördülés helyett üresen nem csetten a puskám!
A zárdugattyú nyelve nem volt teljesen lecsukva, csak a gyorsító csattant le. Schönauereknél gyakran előforduló gondatlanság, sok bosszúság okozója, sok vad megmentője. Megmentette az én kakasomat is, mert amikor a puskához nyúlkáltam, észrevett, és rövid nekifutás után már súlyos szárnycsapásokkal szelte a levegőt.
Akkor nagyon szomorú és bosszús voltam, de ma, tudj’ isten, nem sajnálom, hogy így történt, talán szebb emlék maradt!
Két évvel később azután lőttem ám túzokkakast. Nem is egyet, hanem egyszerre kettőt. Elragadott a szenvedélyem. Ismét húsvéti vakáció volt szalonkázáskor, és én persze, szokás szerint, a Hanyban tanyáztam. Megint ketten, kocsin döcögtünk a réteken, csupán a 9,5-es helyett már 6,5-es, távcsöves puskánk volt: remek, pompásan hordó szerszám. Igazán savanyú böjti szél fújt aznap, majd lesodort a kocsiról. Az Urhany rétségein kis domb emelkedik, oldala fácskákkal, bokrokkal gyéren benőtt, gyomrában homokgödör. Farkas dombnak nevezik, régen kaphatta a nevét, amikor még mocsárvilág, ingovány – és benne farkas is volt.
A domb mögött, ahol a szél ellen oltalmat találtak, felfedeztünk egy csapat túzokot. Lehettek vagy huszonöten, közöttük több derék, vastagnyakú kakas. Becserkészésük gyerekjáték volt. Csupán takarásban kellett a dombhoz sétálnom, és leereszkednem a homokgödörbe. Észre sem vettek a túzokok. A kibújás a lövéshez sem volt körülményes, mert a ritkás bokrok elegendő fedezéket nyújtottak, de a lövésben nem akadályoztak.
Csak fel kellett csúsznom a gödör peremére, és onnan hason fekve, nyugodtan szemügyre vehettem a gyanútlan csapatot. Száz lépésnél alig voltak messzebb. Kinéztem a legerősebb kakast. Fellökte a golyó, nem is mozdult többé. A szél pedig elkapta a puska durranását, engem meg nem is vettek észre a túzokok, így néhány száz lépéssel odább ismét leszálltak. Itt megint jó takarás, töltéspart kínálkozott becserkészésükre. Néhány perc múlva már ott hasaltam a töltésoldalon. Most messzebb voltak, körülbelül kétszázötven lépésnyire, de a második lövés is sikerült, nemsokára mindkét gyönyörű szakállas kakas fent feküdt a kocsin, szénába szépen beágyazva.
Haza is hajtottunk egyenesen a két kakassal. De apám erősen lelohasztotta első túzokom feletti örömömet. „Nem fogoly ez fiam, amit duplára lőhetsz – mondta – egyre fogyó természeti emlék, kímélet jár neki!”…

Hozzászólások nincsenek engedélyezve