1. Szilágyi Virgil: Szarvasok

Még mielőtt tulajdonképpeni tárgyamra térnék, néhány szót a Börzsönyről, legtöbb bikám elejtésének helyéről. A Börzsöny országunk egyik legeredetibb, mással össze nem hasonlítható tája, mondhatni külön földrajzi, ökológiai egység. Sokan látogatják – kevesen ismerik. Pedig megérdemli az érdeklődést! Legnagyobb ismerője és leglelkesebb hírverője – Antalffy Gyula így ír róla: „…máig is sokat megőrzött ősi állapotából. Különös varázsának éppen az a titka.”

Hosszú őszi, téli estéken számos meghitt beszélgetésben volt részem Lajos Gyulával, Oszvald Jánossal és Reitinger Ferenccel a vadászház barátságos melegében. Ezek az „esti mesék” – ahogyan egyik fiatal vadásztársam nevezte őket, – nélkülözhetetlen kellékei a vadászmesterségnek. Rendszerint magányos cserkészetek után került sor a baráti és vadászati szempontból hasznos eszmecserékre, mert a társasvadászatokat, disznóhajtásokat követően ámokfutásszerű rohanás következett az autótulajdonosok egy részénél, amelyhez mi utasok kénytelenek voltunk alkalmazkodni.

Pedig nem is tudják a sietősen hazafelé igyekvők, hogy mennyi élvezetes és tanulságos élmény meghallgatásától esnek el. A sietség és a vadászat két ellentétes, összeférhetetlen fogalom. Aki sietve vadászik az még nem jött rá a vadászat, a vadászmesterség lényegére. A mai rohanó korunkban éppen ez nyújtja az igazi pihenést, kikapcsolódást, amire pedig mindnyájunknak nagyon nagy szüksége van. Aki állandóan rohan és nem áll meg néhány órára sem, hogy észrevegye az élet szépségeit, az nagyon sokat veszít, talán magát az élet értelmét is!

Szóval együtt ülve az említett erdész-vadászokkal, jobban mondva a vadász-erdészekkel, sok mindent tudtam meg a Börzsönyről és vadállományáról. Mindhárman a Börzsöny szülöttei, szinte együtt nőttek fel, töviről hegyire ismernek mindent, amit a hegységről tudni érdemes, nyílt szemmel figyelték a vadállományt és annak alakulását, fejlődését. Sohasem szégyelltem bevallani, félszázados vadászmúltam ellenére, – hogy sokat kell még tanulnom, és azt sem szégyellem, hogy nagyon sokat is tanultam tőlük. Miután én is kezdtem megismerni és megszeretni a Börzsönyt, egyetértettem abban, hogy a magasabb régiókban határozottan kárpáti jellege van.

Számtalanszor gyönyörködtem a területünkhöz tartozó Csóványos, Hangyásbérc, évszázados tölgyeiben, bükköseiben, hatalmas kőriseiben. Alig található a Magas Börzsönyhöz hasonlítható erdőség ma már országunkban!

Egy véleményen voltunk abban is, hogy a vad már nem ugyanaz, ami félszázaddal ezelőtt volt. Nagymértékben alkalmazkodott a gyorsan fejlődő civilizációhoz, a motorizációhoz. Példákat is hoztunk fel megváltozott viselkedésükről. O. János elmondta, hogy a motorfűrész bevezetésekor sokan féltették elsősorban a szarvas állomány nyugalmát messze hallatszó zajától. Eleinte valóban elkerülték azokat az erődrészeket, ahonnan a benzinmotor zúgása hallatszott. De nem sokáig! Csakhamar rájöttek, hogy számukra nem jelent veszélyt, sőt ellenkezőleg, terített asztalt találnak, ha a hang után igazodnak. Azóta is a téli termelések megkezdését követő napokon, az erdei munkások távozása után megjelentek a tarvágásokon és gyérítéseken és csipegették a ledöntött szálfák rügyeit. A termelések közelében terítékre hozott tehenek bendőjét felhasítva, pattanásig rüggyel telve találtuk.

Magam is mondhattam példát, mennyire megszokja a szarvas a civilizációt és annak velejáróit, ha azok számára nem jelentenek veszélyt.

Jó barátommal bokrásztunk április elején erdei szalonkára (akkor még szabad volt) a Vértesben. Embermagasságú alacsony cserjének indultunk neki, olyan szalonkának való helynek nézett ki.

Valójában széles nyiladéknak bizonyult, amely felett Oroszlánytól Felsőgalláig kiépített drótkötélpálya vonul végig. Az ötvenes évek elején még ebben érkezett a mai Tatabányára a szén. A szénnel megrakott, illetve az ellentétes irányba haladó üres csillék éjjel-nappal zakatoltak, időnként elhullajtva egy-egy ökölnyi, vagy annál nagyobb széndarabot. Reméltük, hogy mindezek dacára találunk egy-két hosszúcsőrűt. Hát szalonkát, azt nem találtunk, de kárpótlásul nem mindennapi meglepetésben volt részünk. Alig haladtunk néhány perce, zörgés előttük és …. felkelt két bika, mindkettő már fejlődő, szemágat kifejlesztett barkás agancs-ígérettel.

Nyugodtan feküdtek a drótkötélpálya alatt, nem zavarta őket a csillék zakatolása néhány méterre a fejük felett, sem az időnként lehulló széntöredékek. És éppen itt feküdtek meg, noha bőven válogathattak volna nyugodt, zavartalan sűrűségekben.

Mintegy évtizeden át leginkább csak apróvadra nyílt alkalmam vadászni. Nem mondtam ezalatt sem le titkos vágyam megvalósításáról, – hogy egyszer majd golyóspuskával a vállamon járhassam az erdőt, elképzelhető, hogy milyenörömmel fogadtam jó barátom, dr. R. István meghívását az első bőgő bikára. Ők akkoriban négyen bérelték a börzsönyi Irtás-pusztai uradalom vadászati jogát és a szerződés értelmében fejenként két bikát lőhettek. Védterületként hozzá bérelték a nagybörzsönyi úrbéres erdőt, ahol a lelövés nem volt korlátozva. A vadőr jelentése szerint az úrbéres erdőn keresztül járt ki a nekem szánt és börzsönyi viszonyokhoz mérten lőhető nyolcas bika a mezőre. Váltóját rendszeresen tartja – szólt a megbízható, tapasztalt vadőr jelentése.

Előre kell bocsátanom, hogy nem szubjektív, lírai hangú leírás következik, hanem tanulságos, iskolapéldául szolgáló beszámoló, – milyen vaskos hibát képes elkövetni egy kezdő vadőr és a rábízott szarvas vadászatban járatlan vadász. A bika annyira biztosan tartotta teheneivel a váltóját, hogy nyugodtan bízták vezetésemet egy gyakorlatlan hivatásos vadászra. Mindjárt az első délután összetalálkoztunk vele.

Megkésett a csapat, megkéstünk mi is. A hanyatló világításban nem mertem lövést kockáztatni távcső nélküli golyósommal. (Már akkor is belém volt rögződve az aranyszabály: inkább lövés nélkül elereszteni, mint a sebzést, esetleges döglövést megkockáztatni!) A következő napon már idejében értünk a meredek Magyarhegy oldalában a rétegvonal mentén vezetett cserkészúton a váltó közelébe és takarásban vártuk a bikát.

A helyoldal törése miatt nem láttunk messzire. Még teljes nappali fényben váratlanul és hangtalanul kiügetett elénk egy tisztásabb részre a bika. Megtorpant és hátranézett.

Rajta a célgömb a lapockáján – a lövés pillanatában továbbindult. Éreztem, hogy valahol testközépen érhette a golyó. Úgy is jelezte a lövést. A köves oldalon fölénk és mögénk került. Visszafutottunk a cserkészúton és amint a hegyoldalon erkélyszerű kiszögellése ért – nyaktövön érte kegyelemlövésem. Tűzben esett össze és – szerencsémre – nem is vergődött, különben meredek oldalon ki tudja meddig gurult volna le, biztosan ripityára törve agancsát. Nagy az öröm, bár csak gyenge, tipikus börzsönyi koronás tízes. Fiatal bajor hegyi vérében nagy érdeklődéssel ismerkedik első szarvasával.

Elhaló kiáltás üti meg fülünket. Távcsővel a Nagyvölgy túlsó oldalán felfedeztem házigazdámat, aki kalapját lengeti felém. – Este az István kunyhó előtt lobogó tábortűznél derül világosság az eseményekre. Barátom elmondja, hogy a túlsó oldalból, mint valami páholyból nézte végig a történteket.

Az általam meglőtt tízes a kiszemelt nyolcas csapatbika mellékbikája volt és azért került elénk egyedül, mert a nyolcas megzavarta. Ha valamelyik tapasztalt vadász lett volna velem vagy nekem lett volna több sütnivalóm – nem lőttem volna-, megvártam volna az egész csapatot.

Feltűnhetett volna, hogy hová lettek a tehenek, amikor előző napon magunk is meggyőződtünk arról, hogy több tehénnel járt a bika. Érthető, hogy aki előtt élete első bikája áll, amelyre puskáját emelheti, nem jöhet pillanatok alatt tisztába a körülményekkel. A vadászláz nem előnyös a logikus gondolkodásra. A tanulságot azonban levontam, mert – a hibákból lehet a legjobban okulni.

Talán, mert első bikám elejtésének emléke a Börzsönyhöz fűződik és már akkor meghódított vidékének szépsége, a körülmények alakulása folytán egész életemben – rövid megszakításokkal – hű maradtam hozzá.

Nem is bántam meg soha, annak ellenére, hogy az ország közismerten leggyengébb minőségű szarvas állománya él hegyei között.

Nem pályáztam babérokra a trófeakiállításokon. Számomra az élmény, az elejtés, a kézre kerítés körülményei voltak a fontosak. A Börzsönyben nem volt szükség arra, hogy messzelátónk alkonyati, vagy szürkületi értékét próbára téve igyekezzünk az előttünk álló bika lőhető vagy kímélendő minőségét megállapítani. Nem került sor rá, hogy a már előrehaladott szürkületben kiváltó, vagy pirkadáskor sietve bevonuló bikára tegyünk lövést. Zavartalanabb erdőrészeiben fényes nappal is bőgtek – legtöbb bikámat nappali világításban, sőt nem egyet fényes napsütésben hoztam terítékre. Ezekhez fűződő élmények emléke felér, sőt meghaladja azt az emléket, amelyet sok, a tűnő világosság utolsó perceiben szellemszerűen megjelent bika meglövése hagy bennünk.

Úgy vélem, nem közömbös vadászattörténeti és vadgazdasági szempontból sem, ha megemlítek két kísérletet, amely még a felszabadulás előtt a börzsönyi szarvas állomány minőségi feljavítását célozta.

1930-ban Réz Endre erdőmérnök, a diósjenői uradalom erdészeti vezetője a NIMRÓD-ban írt cikkében részletesen kimutatta a börzsönyi szarvasok minőségi leromlásának okait. Megállapítása szerint évtizedek óta nem selejteztek és igen rossz az ivararány. Az erdőbirtokosok és vendégeik bőgéskor jó bikákra pályáztak, a selejtezéssel, tehénlövéssel alig törődtek.

(Azt már meg sem merte írni, hogy akadt olyan birtokos, aki egyenesen megtiltotta birtokán a sutavad lövését. Tudniillik alkalmazottja volt a sutavad sérthetetlenségét biztosító tulajdonosnak, aki egyúttal nő is volt.)

Cikkében arra is felszólítja erdésztársát, hogy alkudjanak meg lelkiismeretükkel és egyes vágásokat ne tisztítsák ki teljesen, hagyjanak a vadnak természetes legelője érdekében gyomfákat, szederindát stb.

Végül tisztában volt azzal is, hogy minden általa javasolt módszer a minőségjavítás érdekében csak akkor lehet eredményes, ha az egész Börzsöny területén egységes lelövési és selejtezési terv alapján hajtják végre.

Réz Endre minden megállapítása helyénvaló volt. Egyet azonban nem említett: a minőségjavítást további elengedhetetlen előfeltétele, hogy a szaporításra alkalmas bikáknak meg kell érniük tizenkettedik életévüket.

Dr. Thurn-Rumbach István – aki abban az időben az irtóspusztai uradalom egyik bérlője volt, szintén osztotta Réz Endre álláspontját és összehívta a börzsönyi uradalmak képviselőit, kísérletet tett egységes lelövési tervek elfogadására.

Próbálkozása a birtokosok és állománykezelők kicsinyességén és szűk látókörén hajótörést szenvedett.

Felszabadulásunk után érkezett el az ideje annak, hogy céltudatos, előrelátó és szakszerű állománykezelési terv alapján – országunk egész területén – történjék a selejtezés és lelövés. Az eredmények mindennél jobban beszélnek.

Jellemző, hogy a hazánkba látogató vendégvadászok – nem akarván hinni a szemüknek – eleinte valamiféle titkolt és mesterséges takarmányozási eljárásra gyanakodtak. Ma már látják, hogy nincs titok, csak szakszerűség és tervszerűség. Nagy vadgazdálkodási egységek, egységes lelövési terv a rossz agancsú bikák szigorú kiválogatása, megfelelő ivararány, téli takarmányozás és a kapitális agancs növesztéséhez szükséges életkor, végül a szigorú kötelező trófeabírálata.