Janisch Miklós: Rókák

Akár erdőhajtás közben jut el fülünkhöz a „Róka, rókaaa előre!” kiáltás, akár a körvadászataink alatt a kör valamelyik pontjáról hangzik fel, hogy: „Róka van a körben! Róka jobbraaa!” – mindig felcsillan a szemünk, és fegyverünk nyakát szorosabban markoljuk át.
Hogy miért vagyunk így, miért érzünk így a rókával kapcsolatban, miért izgat ennyire minden vadász; erre egy mondatban nem tudok válaszolni. Talán abban gyökerezik, hogy minden vadász büszke rá, ha túljárhatott egy olyan ragadozó kifinomult ösztönein, amely pompás érzékszervekkel van fölfegyverkezve, amelynek kiváló orrával, fülével és szemével győztesen versenyre kelni nem mindennapos sikerrel tudunk. S éppen ezeknek a ragyogóan kifinomult érzékszerveknek a birtokában ez a 6-14 kg-os ragadozó bizony ura a vadállománynak. Ura, mert elkaphatja a lemaradozó csíkos kis vadmalacot, a sutától elkódorgó pettyes őzgidát és az apróvadjainkat pedig – különösen, ha száma túlszaporodik – megtizedelheti.
Száz szónak is egy a vége – mi, Nimród követői szíves örömest lövünk rókát valamennyien!
Nem mintha magam már kocsideréknyit elejtettem volna, de igen sok rókaélményben volt részem.
Közülük mondok most el párat a vadásznaplómból:

Farkasszemet néztünk

1964. április 10-én már a vége felé tartott Észak-Börzsönyben a parazitológiai gyűjtő utunk. A kis kutatócsoport a Nagyvölgyben a Deszkási vadászházban táborozott. A hajnali szalonkahúzás és az apróemlős-csapázás anyagát már feldolgoztuk, amikor a kora délelőtti verőfényben elhatároztam, hogy a közelben még szétnézek. A vadászházzal szemközt betorkolló kis völgybe indultam el a csobogó patak és a sineitől már régebben megfosztott kis vasúti töltés között. Az egyik hólétől feltöltött, pár lépés széles kis tavacskában a korán lepetézett erdei békákat figyeltem, s ahogy fölemelkedem, átpillantva a keskeny töltés felett, hát látom, hogy egy világossárga róka fut le a Várbükk oldaláról a szálerdő fái között. Ha folytatja az irányát a völgyecskén is keresztül, itt ugrik át előttem 5-6 lépésre. Rögtön lekuporodtam, csak a szemem maradt a töltés szintje felett. Látom, hogy a völgy csillogó tócsáihoz érve mohón inni kezd alig 10 lépésre tőlem. Rózsaszín nyelve gyorsan jár, ide hallom locsogó lefetyelését. Szidom is magam: miért nem hoztam ki a fegyveremet, vagy legalább a fényképezőgépet! Alig két puskalövésnyire vagyok a vadászháztól csupán! Ebben a pillanatban éles jelzőlövést vernek vissza a hegyek, s már hallom is a célzsákot vontató repülőgép távoli berregését. A váratlan lövés csattanására a róka meg se rezzent, csak folytatta hosszasan az ivást. Biztosan kiadós pecsenyéje volt reggelire!
Csak most fejezi be, és továbbindulni látszik. Óvatosan lehúzódom a töltésnek dőlve és magamban számolom a másodperceket: 21 – 22 – 23…29 – 30 -, de a róka még mindig nincs a töltés tetején. Vajon mit csinálhat? Nagyon lassan emelem a szemem a töltés éle fölé. A csodálkozástól alig bírom a szememet félig zárva tartani. Őkelme ugyanis észrevette az elmerülő kalapomat és egyenesen hozzám lopakodott. Most aztán itt nézünk szembe alig 80 centiméterről „farkas” – helyesebben „rókaszemet”! Hunyorgó szempilláim közül is tisztán látom a fekete, durva bajuszsörtéire tapadt vízcseppeket, melyek miniatűr, csillogó csillékként gördülnek a fénylő, rücskös orra felé és találkozva-nagyranőve lecsöppennek. Ferdevágású szeme mosolygó, kíváncsisággal villan rám, és 3-4 másodperc is eltelik, mire ocsúdik, hogy a legnagyobb ellenségével néz szembe. Ijedtében bukfencezve hanyatt löki magát a töltésről, és téli szőrtől még dús farok zászlaját úgy pörgeti, mint valami propellert. Nevetve állok fel, mert még nem láttam ennyire megijesztett rókát ilyen gyorsan hegynek futni.

Ennél nagyobb kanrókát még nem láttam. Szerencsés és irigyelt vadásztársunk lőtte a 14 kg-os vörösfrakkost

Rubarth-kóros rókák

1966. március 19. Pilis: Kakasbérc: derűre-borús reggeltől az idő és a hőmérséklet mindössze 6 fok. Délelőtt folyamán barátom hív fel: Széchenyi Zsigmond szeretne ma délután szalonkahúzásra kijönni.
Találkozás a szokott helyen, fél ötkor. Sajnos fél négyig csendesen esett, de mi lehet fenn a hegyek közt. A találkahelyen a kocsiból nem száll ki csak Jenős és S. Szabó Feri, Széchenyi lemondta a rossznak vélt időjárás miatt. Megvártuk még a többieket. Csakhamar befutottak dr. Bertóti vadásztársával és dr. A. Béláék, akik engem vittek kocsijukon. Bejelentkeztünk a fővadászéknál és fél hat után már mindenkit elállítottam. Köröttünk összefüggő hó borította az oldalakat és télies csend ült a tájra.
Sajnáltam, hogy Széchenyi lemondta a lest, mert az ilyen finom havazás nem szokta elrontani a húzást. Bertóti tőlem jobbra állt, én is jól ismert útelágazásban maradtam Bélával és nejével, fiatal feketefenyő-csemeték takarásában. Hat óra tízkor alattunk a völgy felett korrogva hőz Dobogókő felé az első hosszú csőrű. Ugyanakkor a havas erdei útra – alig 7-8 méterre egy kócos róka somfordál ki. Ránk se hederít. Rögtön az villan át bennem, hogy veszett állat lehet! A következő pillanatban nyakon lövöm a 12-es söréttel. Oldalára dől és meg se mozdul. Óvatosan csomagoltuk be rókámat egy nagyobb nylonzsákba, és felvittem állategészségügyi központunk osztályára.
A diagnózis: nem veszett volt, hanem Rubarth-kóros. Ezt a vírusos máj- és agyvelőgyulladást főképpen fiatalabb kutyák és rókák kaphatják meg.
1966. március 23. Pilis: Holdvilágárok. Szalonkahúzásra a kirándulók előtt is jól ismert kanyonszerű mély árok közelében a fiatal rudas erdővel szomszédos bokrosokat álltuk el. Dr. Győrfy Lajos szakállatorvos barátom volt balról a szomszédom. Negyed hétkor különös, éles madárfüttyszerű hangokat hallok felőle kétszer is. Aztán rögtön Lajos lövése csattan a rigódalos szürkületbe. Később egyetlen pisszenést hoz az esti szellő Béla felől, majd gyors duplája dörren egymás után. Mikor összejövünk, Lajos egy becsomagolt rókát hoz, és elmeséli, hogy az vicsorgatva eléje ült. Pár lépésről lőtte meg. Ez volt hát a szokatlan madárhang! Ez is Rubarth-kóros volt.

Mezei görény és róka egy leshelyről

1970. május 21. Nagyvázsony. Ez a rókakalandom is parazitológiai gyűjtőúton történt. A fővadász jelezte, hogy megmutatja azt a fenyőfiatalos széli rókavárat, ahol tegnap hajnalban 4 kamasz rókát látott játszani. Még a délelőtt folyamán felkerestem vele a valóban frissnek tűnő kotorékot, de még csak a közelébe se mentem, nehogy gyanút fogjanak a ravaszdiak, csak a szemközti oldalról távcsöveztem meg az alaposan kikoptatott bejáratokat.
Másnap már a hajnal előtti pirkadás a fenyőfácskák közt talált. Légáramlattal szemben ereszkedtem lefelé a rókalyukakhoz. Nyolcvan lépésre lehettem a csípős szagú kotoréktól, amikor a földhányásoktól balra sárgálló mozgást veszek észre a fűben. Tán valamelyik korgó gyomrú rókafi keresgél valami maradékot, tűnődöm magamban, de a távcsövemben egy szalmasárga oldalú mezei vagy molnárgörény rajzolódik ki. Sietve apróbb sörétes töltényt tolok a jobb csőbe és a fenyők takarásában megközelítem az ürgelyukba surrant görény helyét. Alig kellett öt percig várnom, máris előbújt a fészekrabló. Hátsó lábra állva körülkémlelt, amikor a lövésem érte. (Akkor még nem állt védelem alatt!)
Na erre a dörrenésre már aligha jön elő ma reggel egy is a rókavár örökösei közül! S lefektetem szépen elrendezve a mezei görénynőstényt, hogy lefényképezhessem, de fél szememmel azért a rókalyukakat is szemmel tartottam. És ott van ni, az egyik kamasz róka rutinos pördüléssel a kijárat előtti sárgálló földhányáson terem. Tán a felkelő nap vakította el, de nem látott meg, ahogy térdelő helyzetemből gyorsan hasra feküdtem a dús fűben és máris lövésre készen lestem, vajon a testvérei is előjönnek és valamilyen reggeli tornának is beillő hancúrozásukat nézhetem végig. De a többiek nem merészkedtek elő. Teltek-múltak a percek, s a rókafi hiába bámészkodott lefelé a kotorékukba. A napfény aranykontúrral keretezte sárga bundáját. Élvezte a fokozódó sugárzó meleget. Nagyot nyújtózkodott púposra görbítve fel a hátgerincét. Majd egy olyan mozdulatot tett, mintha visszabújni készülne. Ezt már nem engedtem: lövésem lelökte a földkupacról, s mire érte mentem, már az örök vadászmezőkön játszott…..

…Mielőtt útját folytatná, kétszer is rácincogok finoman…Céltávcsövemen át két másodpercig gyönyörködöm dúsan felmeredő téli bundájában

A vadásznap hőse lehettem

1974. december 28. Verpeléti disznóhajtás. Önzetlen jó barátom hívott meg: kilőhetem selejt szarvasbikáját és utána részt veszünk Verpelét felett egy egész napos disznóhajtáson. A bikához sajnos nem volt szerencsém. Másnap aztán eljött vadászéletem egyik aranybötűs napja. Az első hajtásban mindjárt két nagyobb disznót döntöttem ki egy népesebb kondából. Az erdők közötti ricsetes legelő sűrűre visszarágott bokrai közt több lövést képtelen voltam elhelyezni. Aztán a második hajtásban a Torzonypatak kőpörgeteges völgyébe állítottak azzal, hogy „kérem, tessék vigyázni, itt magános kan is jöhet!”
Lövésre készen figyeltem minden kis ágpattanásra, cinkemozgásra. Kutató tekintetem a következő pillanatban a patakra jobb oldalról lejtő bokros szálasban vagy 80 méterről egy kocogó rókát vesz észre. Nászruhája már kész, céltávcsövem jól idehozza fehéren kivillanó ingmellényét. Kár lenne elereszteni! Gyorsan kinézek előbbre két vastag tölgy között egy kis szabad, nyílt részt és amikor az orra megjelenik – dörren a fegyverem. Hörögve bukfencezik is felém és nagy ívben utolsót ugrik át a patakon. Ott túloldalt a zöldmohás sziklákon még egy bukfencet vág és úgy marad fehérlő mellényével, kormos lábaival az ég felé. Alighogy ismételve csőre töltök, felpillantok, hogy honnét is jött, hát kissé följebb poroszkál a következő róka. Tarlott lombú bokrok kócos vesszei túlontúl takarják. Már irányomba ér, amikor megfordul, vastagabb tölgyfához siet és kutyamódra felemelt hátsó lábbal meglocsolja a vén fát. Mielőtt az útját folytatná, kétszer is rácincogok finoman. De mintha rosszul tájékozódna, az avar csörgésétől mögém fut el és elfelé figyel. Céltávcsövemen át két másodpercig gyönyörködöm dúsan felmeredő téli bundájában. S amikor a hajszálkereszt a szíve fölött megáll, megérintem a begyorsított ravaszt. Szinte a dörrenéssel egy időben elterül a mély avarban.
Aztán egy utolsó erőlködéssel odalöki magát a patakpartra – szemközt épp a riválisával. Ja, legények, itt most egy még ravaszabb szólt közbe! Így aztán aznap négy lövésemért engem irigyelhettek!

Porzik a hó alatta

1976. január 18. Újszász. Fácánvadászatra hívtam meg kedves jó barátomat és szalonkavadász társamat: dr. Sz. Zoltánt. A kis Csíkos erdőnk három kockája után a Jánoshida alatti dűlők gazos-sásos, náddal kivert laposai következtek. Körökkel zártuk körül a sásos bozótosok, nádasok reménydús foltjait, hogy a kakasok előre ki ne futhassanak. Most egy-két holdnyi, kerekded nádlengeteges sásos következik. „Majd – ha a kör köréje szűkül – hangzott az útba igazítás -, a hajtók és a páratlan számú puskások bemennek!” Zoltán barátom is begázolt a comb magasnyi sásba. Alig tartott még 40 lépésnyire a szélétől, amikor a hajtója elől róka ugrik fel. Befelé nem lőhetett, megvárta hát, amíg a róka kifelé tör. Éppen mellettem ugrott ki, alig 20 méterre tőlem. De amint a sásból kiérve meglátott, nemcsak nagy ívben ugrotta át a vontatók mély, megfagyott és hóval vékonyan borított nyomait, hanem megijedve oldalra is ugrott. Így aztán Zoltán barátom lövése nemcsak alatta, hanem mellette is, porfelhővé vágta fel a havat. Szemfüles riporter hajtóm, Molnár László, aki mögöttem állt, megörökítette ezt a nem mindennapi pillanatot bravúros felvételén.

Lövésemre aztán a róka felkarikázott. Így aztán nem csupán a bundájából lett vadásztrófeám, de a fényképe is bekerült a vadászalbumomba.