Szalay István: Mire megvirrad

Pirkad. Ez már nem éjszaka, de még nem is reggel. A sötétség megtörik, és a fák, bokrok, rétek fölött megjelenik a derengés. Ilyenkor inkább sejteni, mint látni lehet – legalábbis emberi szemmel -, mert a hazaváltó vad a derengésben nem tétovázik.
Ülünk és várunk. Az ég alja egy tenyérnyire már világos, és abban az irányban már sejteni lehet az erdőt.
-Most kell jönnie – súgja felém a barátom és fázósan összerántja magán a kabátot.
Mögöttünk egy méterre megcsörren az avar és aprócska moccanások jelzik a tavalyi levelek alatt surranó egér útját.
-Itt egy egérszaladás is dübörgésnek hallatszik – gondolom, és közben figyelem az erdő fölött egyre szélesebbre tárulkozó világosságot. Az órám számlapjára ugrik a pillantásom, de a mutatókból a hajnali homályban még semmit sem látok.
Valahol határozottan reccsen egy gally. Csizmán fölött érzem a barátom térdének szorítását:
-No! Ugye megmondtam? – Mondaná, ha beszélne, de a sötét némaságban ezúttal csak megsejtett gondolatai jutnak el hozzám.
Előttünk néhány méterre a dagonya, benne a vaddisznóvállig érő iszapos, fekete víz. A várakozás pillanataiban újra a pirkadatot keresem valahol a messzeségben, de úgy látszik az előbb még látható valamit is eltakarta egy felhő, mert – legalábbis szemnek úgy tűnik – sötétebb van, mint az előbb.
Újabb roppanás. Ez igen! Ez már nem hallucináció, nem a képzelet bolondos játéka, mely a sötét erdőben oly gyakran megvicceli a vadászt.
-Tehát jön! – ver bennem gyökeret a remény és erősebben szorítom kezemben a puskát.
Enyhe fuvallat érkezik, bizonyára a hajnal bíztató üzenete, de szerencsére nem a dagonya felé viszi a szagot.
Néhány perc múlva több apró motoszkálás hallatszik, majd újabb erőteljesebb reccsenés. Loccsan a víz, cuppog a sáros anyag.
-Fürödnek a disznók – gondolom és lassan, óvatosan megkísérlem a puskát az arcomhoz emelni. Ez sikerül, ám magával hozza a csalódást is, hiszen a dagonya helyén mindössze hatalmas fekete folt látszik a céltávcsőben. Pedig a hajnali fürdőzés egyre gondtalanabb lehet, hiszen malacvinnyogás, fújás, morgás, dörzsölőzés hallatszik.
Újabb öt perc múlva erősödik a derengés. A közelben egy feketerigó cserren, majd néhány másodperc múlva valahol távolabb egy-két egészen krán kelő madár köszönti a közelgő hajnalt.
Megint egy kísérlet következik és ezúttal már nem eredménytelenül. A távcsövön át most már tisztán látom a nagy cserfát, amelynek derekához egy feketeség dörgölődzik. Több disznót nem látok, csak mocorgást, csobbanást hallok és ebből arra következtetek, hogy nem a nagy vendég van itt, akit várunk, hanem csak egy vaddisznómama fürdik a malacaival.
Most már percről percre világosodik. Egymás után jelennek meg a fák, a bokrok, a sziklák, sőt a dagonya is.
-Jó fürdőzést! – gondolom, és magamban lemondok a nagy vendégről.
Messze, valahol a hajnali szürkeségben egy vadgalamb kezdi el napi mondókáját, aztán – néhány perc múlva – innen is, onnan is hallatszik a turbékolás.
Egy erős reccsenés és fújás töri meg a hajnali áhítatot. A víz nagyot loccsan és nem tudom megállni, hogy nem az erős keresőtávcsövön keresztül figyeljem a történteket.
A malacok kiugrálnak a dagonyából, a fához dörgölődző nagy koca mereven, mozdulatlanul távolabbra figyel.
-Mégis bejön a vén agyaras! – Csillan föl újból a remény.
-Itt van már a közelben, tőle ijedtek meg a fürdőzők.
Még befejezni is alig tudom a gondolataimat, amikor erős fújás hallatszik az anyadisznó felől és egy másodperc alatt már el is tűnnek a színtérről.
Percek telnek el és megint semmi! Most már szabad szemmel is lehet valamit sejteni, miközben halványodni kezd az esthajnalcsillag.
Ébredezik az erdő. Megszólalnak a madarak. Hangolnak, mint a zenekar a koncert előtt, de csak azért, hogy néhány perc múlva elkezdődhessen az erdő pódiumán a világ legcsodálatosabb muzsikája.
-Nincs semmi -, súgja barátom és alig észrevehetően nyújtózni kezd. Ebben a pillanatban mozdul egy feketeség a dagonya szélén. Ő az! Az öreg remetét hozza közel a keresőtávcső egy pillanatra, de csak azért, hogy újra eltűnjön a szem elől.
Két perc múlva a dagonya másik feléről hallatszik egy parányi roppanás, amelyből tudható, hogy a vendég a biztonság kedvéért körülszaglássza a dagonyát. Már hallani is, amint beszívja, és újra kifújja a levegőt.
-Valami gyanúsat sejt – meditálok, de megnyugszom abban, hogy öt perccel ezelőtt még jó volt a szelünk és az öreg nem szimatolja meg a számára oly kellemetlen emberszagot.
Csend. Virrad szépen. Már keresőtávcső sem kell és látni a dagonyát, a sáros fákat, bokrokat, a letaposott és sárral összemaszatolt környéket.
-Semmi! – mutatja a barátom a fejével és a vállát rántja, jelezve, hogy nem érti a dolgot.
-Én sem értem – gondolom magamban és az jut eszembe, hogy a vadkan talán már el is vonult, hiszen nyakán a reggel.
Váratlanul megint fújás hallatszik közvetlen közelről, majd érzem, hogy a szél megfújja a tarkómat.
-Most ugrott el a disznó! – súgom oda a szomszédnak és magamban feladom a többórás küzdelmet.
-Észrevett! – mondja ki halkan a szót kísérőm.
-A szél! Nem érzed? Megfordult a szél. Ő pedig erre várt, hogy teljesen biztos legyen a dolgában. Igen! A szél elárult minket és megmentette az öreg remete életét, aki ki tudja hány éve már, naponta túljár a vadászok eszén.
-Maradjunk még egy kicsit! – bíztatjuk egymást, hiszen még benne vagyunk az időben.
Negyedóra múlva egy szarvastehén érkezik. Alighogy szétnéz, érezve, hogy őt bántódás nem érheti, kiadós fürdőzésbe kezd. Amikor „kiszáll” a fürdőből, olyan, mint a fekete ördög. Csurog, csepeg róla a rothadt cserjeillatú sötét sár.
Utána gerlék röppennek a dagonyához. Leskelődnek, udvarolnak egymásnak, csipegetnek valamit a víz szélén.
Megvirrad. Az ég alján látszó világos csík most már olyan, mint egy nagy ezüst abrosz, amelynek hátterét aranyszálakkal hímezték át.
-Reggel lesz – mondja kísérőm.
-Előbb hajnal – súgom neki és gyönyörködöm a fák pattanó rügyében a bokrok kibontakozó leveleiben, a madarak hajnali köszöntőjében.
Összeszedelőzködünk és indulunk hazafelé. Az úton lovas kocsival találkozunk, de a kocsis szundikál az ülésen, így a lovak csak maguktól ballagnak a megszokott úton.
Amikor a vágás szélére érünk, előbújik a nap. Egyszerre szétszórja sugarait a tájon, a hegyeken, a völgyeken. Egy ölyv terpeszkedett szárnnyal úszik a levegőtengerben a völgyek fölött és figyel valamit. Lehet, hogy minket vett szemügyre, lehet, hogy mást. Ki tudja…
Reggel van egészen, amikor hazaérünk az ébredő városba.
-No! Van–e valami? – kérdik idehaza.
-Nincs! Semmi sincs.
-Csak a bolondját járatja veletek az a nagy vaddisznó!
Erre mit lehet szólni, hiszen azok, akik életükben nem éltek át egyetlen pirkadatot sem, egy hajnalt, egy napfelkeltét a szabad ég alatt, azok legfeljebb csak szegényes álmaikat tudják úgy, ahogy elmesélni…