Rakk Tamás: Mintha látnám….

Attila meghívást kapott egy napon disznóvadászatra a Bakonyba. A meghívás kézhezvételekor tisztában volt azzal, hogy ő csak „sokadik vendég” lesz, mégis örült, mert ismerte a területet és tudta, izgalmas, jó vadásznapra van kilátása.
A kitűzött időben és helyen pontosan megjelent. Reggelivel fogadták a vendégeket, aztán következett a program ismertetése, majd a biztonsági rendszabályokról tájékoztatta őket a vadászat vezetője. Kiosztották a „Kisfüzeteket”, amelyekben a meghajtandó területek vázlata, és a lőállások voltak jelölve, továbbá a vadászokat szállító gépkocsik rendszáma, valamint minden olyan tudnivaló, ami szükséges a vadászat biztonságos és zavartalan lebonyolításához.
Attila kíváncsian lapozta végig a tájékoztatót és elkedvetlenedett, mert – a területet részben ismerve – megállapította, hogy – egy kivételével – a legkevésbé jó lőállásokat kapta.
Belső háborgásait csillapítva kezdte magában sorolni azokat a tényezőket, amelyek esetleg mégis kellemessé tehetik ezt a vadásznapot:
-társas vaddisznóvadászaton vehet részt, amely ha jól szervezett és van disznó, önmagában is nagy élmény,
-az idő szépnek ígérkezik, ez pedig az egész napi erdőn tartózkodásnak megadja a jó hangulatát,
-ma nem kell semmi mással törődnie, csak a vadászat izgalmas fordulatainak figyelésével és ez egy kicsit megszabadítja a hétköznapok idegfeszítő gondjaitól…
Nem volt azonban ideje tovább töprengeni, mert a vadászkürtök indulásra szólították a részt vevőket. Attila is megkereste helyét a számára megjelölt gépkocsiban és nagy sóhajtással, hangtalanul foglalta el az ülést.

Az első hajtás: EGY KAN ÉS EGY SÜLDŐ

A felállás szervezetten, gyorsan és hangtalanul történt a tájékoztató füzetekben rögzítettek szerint. Attilát a vadászat vezetője megkérte – hisz’ jó ismerősök voltak – hogy vezesse az 1-es lőálláshoz a kijelölt puskást, ő pedig a 2-es lőálláson foglalja el a helyét.
Ritka, öreg bükkösben volt az állása, amelyben természetes újulat alkotott néhány szobányi foltot. Jobbra tőle a terep völgybe hajlott, mögötte pedig enyhén emelkedett. A szél félkeresztben fújt a hajtás felé, elég erősen ahhoz, hogy az esetleg közeledő disznó zörgését elnyomja.
Két gyors lövés dörrent a hajtás túlsó végén. Önkéntelenül puskája felé nyúlt, de mozdulatát félúton megállította, mert ismét agyába villant lőállásának reménytelensége.
-„Aztán ha elérne hozzám mégis egy disznó, a négysoros puskásvonalon egyre gyorsulva már nem is rohanna, hanem repülne – gondolta – a repülő disznó lövésében pedig igazán nincs gyakorlatom!”
Ismét lövések dördültek, de Attila már nem rándult össze, hanem azzal szórakozott, hogy számolni kezdte a lövéseket és igyekezett megállapítani talált vagy nem talált egy-egy lövés.
Időnként azért – csak úgy megszokásból elnézett jobbra, balra, de sehol semmi mozgást sem látott.
A tizennyolcadik lövés számbavételénél tartott, az ötödik tiszta becsapódást becsülte, amikor valami belső kényszer arra ösztökélte, hogy jobbra nézzen…és fejét elfordítva látta, hogy tőle vagy háromszáz lépésnyire, a kis völgyhajlat alján lassú futással egy koca öt malacot vezet. Felkapta fegyverét és célzás közben szidta magát, hogy otthon hagyta célzó távcsövét, mert az irányzékban célozhatatlanná törpültek a malacok, a koca kímélésére pedig mindenkit megkértek a vadászat elején.
A vadászat vezetője a hajtás előtt azt mondta, hogy ha a völgy alján akarnak kitörni a disznók, nyugodtan elhagyhatja lőállását a völgyfenék irányába, mert másokat ezzel nem veszélyeztet és őt sem veszélyeztetik mások.
Erre gondolva leeresztette fegyverét és futott a disznók elébe. A hó azonban bizonytalanná és hangossá tette lépteit. A kis konda egy pillanatra hallgatózva megállt. Minden idegszálát megfeszítve igyekezett lövéshez jutni, de végül is nem szánta rá magát a bizonytalan lövésre, hanem szomorúan nézett az eltűnő fekete pontok után.
Csendben ment vissza helyére, közben szitkokat szórt magára, hogy a nagy reményekkel nem bíztató lőállás elkedvetlenítő hangulatában nem figyelt elég éberen. Ha előbb észreveszi a közeledő disznókat, biztos lövéshez juthatott volna. Fegyverét ismét a bükknek támasztotta és most már igazán minden lehetőségről lemondva – várta a hajtás végét.
-„Legalább száz méterrel közelebb jöttek volna – morogta magában – akkor biztos feküdne mellettem is egy disznó.”
A szél közben erősödött és nem lehetett hallani, hol tartanak a hajtók. Attila egykedvűen helyezgette testsúlyát egyik lábáról a másikra és türelmetlenül várta, hogy megjelenjenek a hajtók.
Ekkor hirtelen tőle balra – vagy ötven méterre – a kocsiúton átugrott egy süldő majd még egy…
Kapta puskáját, de folytatás nem következett. Mindezek ellenére az előbbi irányba összpontosította figyelmét… – és igen! a kis sűrűben nagy fekete folt mozgott óvatosan, de gyorsan előre. Vállnál tartott fegyverrel, lövésre készen figyelte a kocsiutat, és amikor a disznó átlódult, az orra hegyét célozva lőtt, majd gyors ismétléssel még egy golyót küldött a sűrűben eltűnő után.
A következő pillanatban ismét a kocsiútra figyelt, amelyen átrepült egy süldő – Attila lőtt…aztán még egy süldő és megint lőtt…A szél zúgását és a kutyák közeledő csaholását hallani. Pár pillanat múlva átrohannak a kocsiúton az újulat foltokban eltűnt disznók után és az úttól kétszáz méterre már egyhelyben ugatnak tovább.
Attilában az izgalmat megnyugtató jóérzés váltja fel az egy helyből hangzó ugatás hallatára. – „Ez biztosan megvan” – gondolja és ugyanakkor belévillan egy rossz, bizonytalan érzés is: „hátha koca volt?” Vegyes érzésekkel, izgulva várja a hajtás lefújását.
Végre szólnak a vadászkürtök és ő – a hajtók kérdezősködésére nem figyelve – siet a csaholás irányába. Hamarosan megpillantja a disznót ráncigáló kutyákat, óvatosra fogja lépteit, de amikor megállapítja, hogy a disznó csupán a kutyák húzkodásaitól mozog, odalép és félretolva az egyik erőszakosan csimpaszkodó kutyát megtapogatja a disznó orrát…-kan! sóhajt fel boldogan.
Mire a hajtók odaérnek megnyugodva állapítja meg, hogy a vaddisznót mindkét lövés érte, öröme pedig – úgy érzi – nem fokozható tovább, amikor – gratulációk közben – meghallja, hogy egy süldő is esett lövéseitől, nem messze a kantól.

A második hajtás: KETTŐS HIBÁZÁS

Gyors, rendezett, hangtalan felállás. Attila a 21-es lőállásra kerül. Széttekintve felméri helyzetét: – előtte kefesűrű fiatalos, amelyet hajtanak, mögötte a nyiladék túlsó oldalán negyvenéves gyertyános. Jobbra erősen emelkedik a terep, balra nyílt mező, pontosan háta mögött pedig – „T” alakban másik nyiladék húzódik.
A szél jobbról, a hegyről fúj a sűrű felé, olyan erősen, hogy hallani szinte semmit sem lehet. A nyiladék, amelyen a puskások állnak nem széles. Mindebből arra a következtetésre jut, hogy disznólövési esélye ebben a hajtásban ismét nem sok. Óvatosan támasztja puskáját a lőállás palánkjához, miközben arra gondol, hogy a 21-es szám ebben az esetben nem hozza részére a babonás szerencsét.
Féljobbra a sűrűben vadváltót fedez fel, amely egyenesen lőállásához tart. Újabb felfedezése egy csepp reményt villant meg benne, de a következő pillanatban már bosszankodik, hogy ilyen rosszul helyezték el a lőállást, hisz’ ha néhány méterrel távolabb állítják a váltótól, nagy esélyekkel nézhetne a hajtás elé. Elhatározta, hogy a vadászat végén finoman, de azért megmondja a vadászat vezetőjének ezt a szervezési baklövést.
Amikor végére ér ennek az elhatározásának, odajön hozzá a hajtás lefújására kijelölt kürtös és közli vele, hogy a vadászat vezetője azt az utasítást adta neki, hogy a 21-es lőállásnál várja meg a hajtás végét és innét fújja le a hajtást.
Megindul a hajtóvonal, megszólalnak a puskák, disznót jelezve kiabálnak a hajtók és ugatnak a kutyák. A kürtös fészkelődik, Attila pedig azt kívánja, hogy lehetőleg hamar fejeződjék be ez a – részére nem sok szerencsével kecsegtető – hajtás.
Ekkor bal oldali szomszédja élénk mozdulatokkal mutogat a sűrűbe és emeli puskáját. Attila is gyorsan felkapja fegyverét, de már repül is a nyiladékon át a nagy fekete test. A szomszéd lövése után látja, hogy a nagy disznó rohan a gyertyánosban tovább és kettőt ő is utána lő…Közben a szeme sarkában észreveszi a nyiladékon rohanva átszaladó süldőket.
Azonnal felméri, hogy a nyiladékra már nem tud lőni, de látja, hogy a süldők a mögötte levő nyiladékon futnak majd keresztül. Minden idegszálát megfeszítve ezt a nyiladékot figyeli és a nagyobb távkörökben átszaladó négy süldőre három lövést tesz. Az utolsó lövését visítás követi – „Egyet eltaláltam!”
A nyiladék – amelyre Attila a lövéseket tette – bal dalán apró bokrok állnak, ezért nem tudja megállapítani, hogy valóban fekszik-e ott disznó vagy nem. Csendes izgalommal várja a hajtás végét.
Pár perc múlva kiér a hajtóvonal és a kürtös lefújja a hajtást. Attila siet a rálövés helyére és a nyiladék bal oldalán alig hatvan méterre örömmel fedezi fel az egymás mellett fekvő két süldőt. Jönnek a gratulációk, de Attilának ez csak másodrendű az élmények okozta belső láz kifejezhetetlen érzései mellett.
Ebéd következik, a hangulat jó, mert eddig tizenöt disznó esett és mindenki több lövést is tett. Legjobban azonban Attila érzi magát, mivel a délelőtti három süldő és a kan elejtése minden képzeletét felülmúlja. Jóérzését beárnyékolja, hogy a második hajtásban a kocára kettőt is rálőtt. Azzal próbálja vigasztalni magát, hogy először társa eresztette el a lövést. Végeredményben titokban annak örül, hogy mindkétszer hibázott.
Gondolataiból az indulást jelző vadászkürt hangja zökkenti ki. Lenyeli az utolsó falatot, fegyverét felveszi a puskaállványról és a gépkocsihoz indul.

A harmadik hajtás: A HÁROMLÁBÚ KOCA

A 16-os számú lőállást kapja. A nyiladék, amelyen áll, elég széles, előtte rontott erdő, bokros aljnövényzettel, tőle ötven méterre balra hangos kiabálással kezdődik a hajtás. Kis idő múlva mellette dübörög vissza két tehergépkocsi. Ezek a hajtókat szállították az indulási helyre. Ilyen körülmények között: „legjobb lenne fölülni a tehergépkocsira és úgy várni meg a hajtás végét”.
A részére kijelölt helytől tíz méterre, az erdőben felfedez egy keresztben, a nyiladékra tartó erős váltót. Reménye csírázni kezd és előbbi elkeseredését jókedvvé szelídíti a csöndes bizakodás.
Telnek a tízpercek, messze elől szólnak a puskák és közben öregedni kezd a délután. Attilában a hangokat és zajokat figyelve erősödik a meggyőződés, hogy a közeli vadváltón visszatörő disznónak kell jönnie! Ennek ellenére nem akar hinni a fülének, amikor halk roppanásokat hoz felé a szél. A roppanások észrevehetően erősödnek. Attila vállhoz emeli puskáját és már látja a bokrok közt fel-feltűnő – lassú, sántikáló futással közeledő disznót. Amikor az vagy tíz lépésnyire ér, pisszent egyet, a disznó megtorpan a váltón, dörren a puska és tűzben rogyva eldől a vad. Attila leveszi a kalapját, figyeli az utolsó rúgásokat és amikor vége a hajtásnak, bemegy hozzá. Egy cseppnyi csalódást érez, mert a magányos közeledő disznót kannak vélte, de lehajolva látja, hogy háromlábú, sovány kocát lőtt. Csalódását gyorsan elnyomja a jóérzés, amely minden igazi vadászemberben önmagától felszínre jön, ha sebzett vagy beteg vadat szabadíthat meg további kínlódásától, attól függetlenül hogy van-e trófeája vagy nincs.

A negyedik hajtás: A VITATOTT SEBZÉS

Alacsony les állvány, 14-es számmal. Attila részére a legígéretesebb lőállásnak számított reggel, amikor a kisfüzet segítségével gyorsan értékelte lőállásait.
Előtte mély völgy húzódik – aljában patak csordogál – és a túlsó oldal ligeteket alkotó bokrosába jól be lehet látni. A les állványtól három méterre két irányban húzódó hosszú lőcsillag indul. – Ideális lövési lehetőségeket nyújtó hely.
Az alacsonyan szálló felhőkben azonban gyorsan közeledik az est és mire a hajtás megindul, súlyos ködök nehezítik a tájat. A völgyfenékre alig lehet látni, pedig jól hallani, hogy bizonytalan röffenésekkel lent már mozognak a disznók. Néha egy-egy pillanatra láthatókká válnak, de lövésre a köd miatt gondolni sem lehet.
-„Ha most sütne a nap, meg lehetne vámolni a kondát!” szorong és bosszankodik.
A hatóvonal lassan közeledik, itt-ott dörren egy puska. Amikor áthalad előtte a hajtóvonal, egy visszatörő disznó elrohan az oldalt álló puskások előtt… Lő a 16-os, a 15-ös és lő Attila is mindkét lőcsillagba. A gyorsan közeledő est annyi fényt még hagyott, amennyinél tisztán megállapíthatja, hogy első lövése után a második lőcsillagban már vastag piros csíkokat rajzolt a hóra a szétfröcskölő vér.
Megszólalnak a vadászkürtök, vége az utolsó hajtásnak is. Gyülekezéskor a 15-ös lőállás puskása bizonygatja, hogy ő lőtte meg a visszatörő disznót. Attila nem vitatkozik, mert leszállva a les állványról a sűrűben eltűnő disznó nyomaiból egyértelműen megállapíthatta, hogy saját lövése okozta a tüdősebet, amellyel a disznó nem is futott messze; alig harminc lépésnyire rá is találtak.
A hó roppanva törik a vadászház felé igyekvő kocsik alatt, a vadászok pedig fojtott hangon tárgyalják a vadászat eseményeit.
Ízletes vacsora végén vadászkürtök hangja szólít a teríték megtekintéséhez… Magasba lobbannak a tüzek lángjai és fényüknél kirajzolódik a fenyőravatalon fekvő huszonhét vaddisznó. A vadászok levett kalappal adják meg nekik a végső tiszteletet. A tisztelgő csendben felharsanó vadászkürtök hangja szárnyalva tör át a hóesésen, búcsúztató dallamukat halkulva visszhangozzák a környező hegyek – és Attila a nagyszerűen sikerült vaddisznóvadászat méltó befejezésének pillanataiban boldog érzéssel nézi, hogy tör egyre magasabbra az ünnepi láng.