Rakk Tamás: Metszéspontok

Vásárfia

A magasles megtágult eresztékei fáradtan nyikordultak, amikor Günther mozdult egyet-egyet a deszkán.
Igazán gondoskodhatnának kényelmesebb ülésről is azért a pénzért, amit egy bikáért elkérnek. Ezek a magyarok sohasem tanulnak meg szervezni! Könnyű ennek a vadőrnek, más dolga sincs az életben, mint a vadat figyelni és csendben maradni…Bezzeg nekem a sok gond otthon. Most is alig tudtam elszabadulni erre a néhány napra, hogy végre az én falamon is legyen egy magyarországi szarvas trófea.
Günther belefeszül a figyelésbe – a távolból furcsa hörgő hangokat hall: Talán csak nem ez a szarvasbőgés? Az erdő szegélyére finom párákat sző a fák közt készülődő alkonyat, a távoli hegyek kékje egyre mélyül, és percek múlva a rét végéig csak távcsővel látni el. A bőgés erősödik.
Kísérőjét utánozva, Günther is a tisztás északi részét vizsgálja és érzi, hogy a hangfoszlányok közeledésével szíve hevesebben pumpálja a vért.
Távcsövében két tehenet pillant meg, ahogy kilépnek az erdőből. Kísérője biztatására puskatávcsövével is megkeresi a teheneket és beállítja a legkedvezőbb látási fokozatot. Ekkor mögöttük hatalmas test jelenik meg.
Kemény, hörgő bőgés rezegteti meg a levegőt, a fegyver egyre jobban remeg Günther kezében, és akármennyire igyekszik, a célzó tüske nem áll meg a bika oldalán.
A kísérőjére néz, aki halkan súgja, hogy lőhet.
-Nem értem, mi történt velem?! A hatalmas jávorbikám és feketemedvém meglövésekor sem izgultam ennyire.
A kísérő ismét lövésre bíztatja.
-Össze kell szednem minden erőmet. Megpróbálom. Milyen szép is lesz a vadászszobám falán….
A vadász foga szinte csikorog az erőfeszítéstől, aztán robban a töltet…
A hegyek hullámozva csöndesítik el a dörrenést. Günther leengedi puskáját és a kísérő arcát nézi, aki még mindig távcsövével figyel.
-Das Schiessen nicht gut. (A lövés nem volt jó). – jutnak el hozzá a tört németséggel összerakott szavak. – A bika nyugodtan ment vissza az erdőbe.
A létra nyikorogva ereszti le őket a földre. Lámpával alaposan megvizsgálják a rálövés és a beváltás helyét, de nem fedeznek fel semmilyen jelet, amely találatot igazolna.
Günther nem akarja elhinni, hogy hibázott, de amikor látja, hogy kísérője hajthatatlan, szidja magában a keményfejű magyart, a nyikorgó magaslest és az új, 9,3-as Magnum- lövedéket.

*

Másnap hajnalban gyorsan öltözött és kávézás után indultak. A magyarázatból nagy nehezen megértette, hogy a megváltozott szélirány segítségével, nappali tartózkodó helye közelében, visszaváltás közben igyekeznek terítékre hozni a kiszemelt bikát.
-Igazán megtanulhatott volna már rendesen németül – próbál a kísérővel szóba elegyedni. – Tegnap megtudtam, hogy maga nem is hivatásos vadász, hanem mérnök. Nálunk egy jó mérnöknek ismernie kell egy-két idegen nyelvet, ha boldogulni akar. Különben is miért foglalkozik egy mérnök vadásztatással? Talán nem él meg a fizetéséből? Gondolom nagy pénzeket keres ezzel a kísérgetéssel?
A válasz azonban elmarad.
Húsz perc múlva megállnak és lesbe ülnek. Günther unja a várakozást, szeretné már látni a körülötte lévő vidéket, de egyelőre csak az itt-ott megszólaló madarak reggelt váró hangjai jutnak el hozzá.
Aztán alig észrevehetően a bokrok levelei megmozdulnak, távolabb ág reccsen, és ahogy a hajnal végigsimít az erdő lombjain, a sötétből lassan kilépnek a bükkfák törzsei.
A bőgés fokozatosan megkezdődik. Először csak távolról hallani, de tíz perc múlva már a jobbra levő öreg szálasban is bőgnek a bikák, alig öt-hatszáz méter távolságban.
A párás hajnali fényben meg-megvillan már egy-egy fehérre csiszolt agancshegy. Günthert pedig hatalmába keríti a tegnap esetihez hasonló, feszítő szívdobogás. A szarvas csapat bokrokat törő recsegése, az agancscsattogások és a levegőt megtöltő közeli bőgések fokozatosan húzzák fel önfegyelme zsilipjeit és izgalma szabadon árad szét végtagjaiban.
Azt sem tudja, merre figyeljen, amikor szorítást érez a könyökén. Először hátrafordul, aztán a képmozdulat irányába és meglátja a hatalmas fekete agancsot, ahogy a bokrok felett imbolyog. Hamarosan az óriás testet is felfedezi.
Kísérője jelt ad a lövésre…
A csodálatos állat meg-megállva, lassan közeledik, ő pedig alig jut levegőhöz. A távolság alig negyven méter. Ekkor közvetlen mögötte bőgés harsan…Günther ijedtében összerándul, majdnem elsüti a vállánál levő fegyvert és hátrakapja fejét. Ekkor ereszti le kísérője a bőgőkürtöt és sürgetően bíztatja, hogy lőjön.
A bika áll, mereven figyel feléjük. Günther kezében remeg a puska, de érzi, hogy a szarvas azonnal megugrik, ezért dördül a lövés…
A levegő megtelik az elrohanás zajával, majd néma csönd ereszkedik a környékre. A nyomokat kísérő vadász aprólékosan végignézi, de nem találja a sebzés bizonyítékát, Günther pedig felfedez egy jó dagonyát a bokrok között.
-Most már értem miért ácsorogtatott engem itt és nem a szálasban. Úgy látszik, mégiscsak ért valamit a vadászathoz!

*
A harmadik hajnalon Günther ágyban maradt kísérője javaslatára, aki csak késő délelőtt érkezett vissza és örömmel újságolta, hogy találkozott a bikával. Délután indultak a vadászterület másik részébe. Félórás kocsizás után egy forrásnál hagyták az autót és gyalog folytatták az utat.
Közel két kilométeres cserkelés után sűrű bokros szélén álltak meg. Bentről már jó bőgés hallatszott. Rövid várakozás után elindultak. Ahogy közeledtek, Güntheren úgy hatalmasodott el újra az izgalom. Idegességében többször lépett száraz ágra, amelynek hangjára a kísérője hátra-hátra nézett.
-Mit kapkodja a fejét. Nem kéne itt a bokrosban bujkálni velem, akkor nem tördelném az ágakat. Valami biztos magaslesre vihetne inkább.
Erős recsegés-ropogás közeledett feléjük. Megálltak. Néhány pillanattal később – harminc méterre tőlük – megjelent a bokrok között egy keresztben futó szép, nagy bika.
-Készüljön a lövésre, ez a mellékbika, de mindjárt jön utána a csapat igazi bikája! – hallotta kísérőjét Günther, de mozdulni sem tudott, amikor a hatalmas feketeagancsú megjelent. Az óriás megtorpant, aztán riadtan zúzta be magát a bokrok közé.
Félórás gyaloglás után egy dagonya közelébe értek, ahol tőben elágazó vastag bükk takarásába húzódtak. Rövid várakozás után kövek gurulását lehetett hallani. Kérdőn nézett kísérőjére, aki halkan magyarázta, hogy már ereszkedik le a csapat.
Günthernek az volt az érzése, hogy már cseppet sem bíznak benne. Célozgatta a köveket és úgy érezte, hogy most sokkal nyugodtabban ver a szíve és a közeledő bőgés sem izgatja fel annyira, mint eddig.
Az oldalban egyre fokozódott a bőgés erőssége, a girbe-görbe fák között pedig megjelent egy tehén. Körülnézett, beleszívott a levegőbe és óvatos lépésekkel közeledett a dagonyához, hamarosan követte másik hat és körülfogták a vizes, sáros teknőt.
Günther számonkérően nézett kísérőjére: hol a bika? A kísérővadász szemöldökének felrándulásából azonnal megértette, hogy várniuk kell. Méltóságteljes lépésekkel ekkor ereszkedett a völgy aljába a csapat basája.
A távolság hatvan méter, a bika lassan, fáradtan halad a tehenek felé, most megáll…
-Lőjön! – hallja a háta mögül.
A célzó tüske megkeresi a bikát, aztán rámerevedik a lapocka közepére és dörren a lövés…
A bika felugorva jelzi a találatot, aztán vadul elrohan.
-Lőjön mégegyszer!
Kapkodva igyekszik ismételni, de idegességében a tár és a cső közé szorul a következő töltény.
Ekkor megszólal mellette a kísérővadász puskája…

HUBERTUSZ TARISZNYÁJA

Tivadar a kézfogások közben végigmérte a négy vendéget és a hosszú, szőke BMV-tulajdonost ítélte a legkevésbé szimpatikusnak.
A nehezen induló beszélgetés alatt nagyképűnek, beképzeltnek látta viselkedését és nem tudta felfedezni benne a vadászember jellemvonásait, hiába pompázott a KETTNER-cég legdrágább, legelegánsabb vadászruhájában. Amikor aztán előkerültek kanadai vadászatának fényképei és a gondosan ápolt 9,3-as Sauer golyóspuska, a „nem vadász” megfogalmazásból valamit engedett magában, de ellenszenve nem csökkent.
Végül neki osztották a nyakigláb németet azzal, hogy ez a legpénzesebb, ezzel kell a legnagyobb bikát lövetni és ehhez legjobban Tivadar ért.
Délután négy órakor indultak a területre. Tivadar többször megfigyelte a hatalmas, borzas nyakú bikát, amely napközben a Gödrösben tartózkodik, onnan vált ki, majd elvonul a Szökrényeskő mellett, átmegy a Fehérkő-árkon és csapatát az Augusztini vadföldre tereli.
Azt is tudta, hogy a Gödrös és az Augusztini rét közötti nagy távolság miatt általában későn érkeznek, de egy hét óta rendszeresen.
-Kis szerencsével útközben is elkaphatnánk a második dagonyánál, de abban az oldalban nagyon gyakran változik a légáramlat és a mozgásban levő csapatot még egyedül is nagyon nehéz megközelíteni, nem pedig egy ilyen vendégvadásszal, akikből nem sok erdőn járási tehetséget nézek ki. Megkíséreljük a rét szélében levő magaslesen ma este, hátha szerencsénk lesz. A szelünk északról fúj, ami növeli az esélyünket.
Körös-körül már jól bőgtek a bikák. Tivadar egyszer-egyszer a borzas nyakú hangját is felismerte. Közben figyelte vendége viselkedését és fokozódó izgalmából megállapította, hogy szarvasbőgésen még aligha lehetett.
Tivadar az arcához érkező levegő páráinak hűléséből tudta, hogy hamarosan lezuhan a sötét és nyugtalankodni kezdett, mert a bika még elég messze bőgött. Az erdőszegélyt szabad szemmel alig látta, amikor észrevett egy tehenet, ahogy kilép az erdőből. Felemelte távcsövét. A látómezőben már két tehén mozgott. Szólt a vendégének, hogy készüljön fel a lövésre. A teljes sötétedésig már csak pillanatok voltak, amikor kilépett a nagy bika.
-Bitte schiessen! – szólalt meg. A vendég tétovázott, a másodpercek gyorsan múltak.
Ha nem lő rögtön, akkor a mai lehetőséget elszalasztjuk.
-Bitte schiessen! – mondja ismét kissé türelmetlen hangsúllyal.
És ekkor dörrent a lövés…
A bika áll még pár pillanatig, aztán visszalép az erdőbe. Tivadar szidja magában a német feldicsért lő tudását és drága fegyverét, mert a megriasztott bika nem biztos, hogy holnap este ismét megjelenik itt.

*

Másnap hajnali háromkor indult fölkelteni vendégét. Amíg a vendégvadász elkészült, Tivadar a délre fordult széljárás miatt úgy határozott, hogy a Fenyvesi úton mennek kocsival a Gödrös északi végéhez, onnét begyalogolnak a dagonyához és ott várják meg a visszaváltó csapatot.
A bőgés kezdete óta több alkalommal találkozott a dagonyához járó öreg bikával és tudta, hogy kedvező széliránynál biztos lövési lehetőség adódhat. Azt is tudta, hogy a bokrok közt gyorsan kell lőni, amit nem nagyon remélt vendége tegnap esti ideges viselkedése után.
Mindezek ellenére bízott a hajnalban és örült, amikor meghallotta a völgy túlsó oldalán kezdődő és fokozatosan erősödő bőgést. Jó érzéssel nyugtázta, hogy a várakozásra kiválasztott hely kedvező.
Látom, már jön is. Micsoda fenséges látvány a bokrok felett méltóságos nyugalommal bólogató hatalmas agancs! A távolság száz méter. A bika fél keresztben, nagyon lassú lépésekkel, meg-megállva vonul tehenei után, időnként kitűnő lövési lehetőséget mutat a ritkán álló cserjék között.
Tivadar a vendéghez hajol és súgva mondja, hogy amikor kedvező helyzetbe kerül, lőhet.
Günther felemeli fegyverét, céloz, céloz, de nem lő….
-Na mi van? Miért nem lő?! Már csak negyven méter a távolság! Rábőgök, hogy ismét megálljon…
A bika megtorpan.
-Schiessen! – sziszegi Tivadar mérgesen, miközben észreveszi, hogy a fegyver táncol a vendég kezében. És ekkor végre dörren a lövés…
A bika jelzés nélkül rohan el. Tivadar biztos abban, hogy nincs találat. A rálövés helyét azért megvizsgálja, de nem tud felfedezni sem vágott szőrt, sem vért, csak az elugrásnál a sárba nyomódott csülkök mély gödreit.
Az események után tisztában van azzal, hogy a két biztos hely esélye minimálisra csökkent és nagy a valószínűsége annak, hogy a borzas nyakú elhagyja rendszeres váltóját. Azért „biztos, ami biztos, két alkalommal a magaslesen, egyszer pedig még a gödrösi dagonyánál megpróbálkoznak. A nagy bika azonban többször nem jelentkezik.
A következő hajnalban egyedül megy körülnézni. Ismeri jó a területet, a váltók és tartózkodó sűrűk rendszerét. Végiggondolja a lehetőségeket és arra a feltételezésre jut, hogy a kétszer megriasztott bika a Szakadékos környékére válthatott át teheneivel.
Figyelembe véve ezt és a hajnalban délre fordult szelet, az ördöggunyhói legelőre megy a Kőkút közelébe. A Szakadékosban tartózkodó szarvasok általában ide szoktak leváltani.
A madarak még nem pityeregték a hajnalt, amikor a Kőkúttal egy magasságban, az erdőtől mintegy kétszáz méterre, meghallotta a borzas jellegzetes hangját. Távcsövében már szét tudta választani a mozgó foltokat és köztük már-már tisztán kivette a nagy bika alakját, amikor a csapat valamitől megriadva beszaladt az erdőbe. Utánuk indult. Sikerült annyira közel jutni hozzájuk, hogy nyugodtan megnézhette a hatalmas öreg bikát. Bosszantotta, hogy nincs most vele a német, aztán arra gondolt, hogy meg kellene lőni és átadni a vendégnek azzal, hogy a gödrösi lövés mégis talált…
Gyorsan lebeszélte magát erről a lehetőségről, megvárta amíg elhelyezkedik a csapat és elindult haza. Ismét bizakodni kezdett, csak az nyugtalanította, hogy a Szakadékoshoz nagyon közel van a vadászterület határa és a szarvasok könnyen átválthatnak a szomszédba, ha napközben valami megzavarja őket.
Délután terepjáróval indultak a Kőkúthoz, innét felgyalogoltak a Szakadékos nyiladékáig.
-A sziklás tetőből általában későn szoktak kiváltani a szarvasok. Ha a dagonyához állunk le, kicsi a valószínűsége annak, hogy még világosban odaérkeznek.
Ha egy kicsit ügyesebb lesz a vendég és nem izgulja el ismét a lövést, meg kell lennie a bikának.
A régen elhagyott kocsi csapásokon viszonylag csendben tudunk előre haladni és így egy kis szerencsével összeakadhatunk a feketeagancsúval.
Már egészen jól bőgnek odabenn és az ismerős hang is köztük van.
Na, Hubertus segíts!! – megpróbáljuk.
Nagyon óvatosan, méterenként meg-megállva és a szelet állandóan figyelve közelítettek a bőgés felé. Ötszáz méter utána, erős agancs csattogást hallott, néhány pillanattal később pedig recsegni kezdett az erdő, és a zaj erősödve közeledett…
-A szelünk végig jó volt, tehén sem volt a közelben, amit megugrasztottunk volna, majdnem teljes csendben tettük meg eddig az utat. AZ előttünk zajló eseményeknek tehát nem mi vagyunk az okozói. Biztosan valamelyik erősebb szemtelenkedő mellékbikát leckéztette meg az öreg és azt hajtja felénk. Erre most nem volt szükségünk, de azért felkészülünk a fogadására. Szólok a vendégnek, hogy figyeljen…
Tivadar elképzelése rövid időn belül igazolódott. Harminc méterre tőlük a bokrok közt futva megjelent egy jókora mellékbika.
-Most nagyon figyeljen! Ezután rögtön jön a bikánk. Amikor megtorpan, azonnal lőjön – suttogta Tivadar és közben felvett a földről egy jókora suhángot. Ekkor megjelent a fekete agancsú. Tivadar nagyot vágott a mellette levő, félig elkorhadt karvastagságú fára…
A bika azonnal megállt, erősen figyelt feléjük.
-Schiessen, schiessen! – suttogta a vendégnek, de mindjárt látta, hogy az események, a bika közelsége annyira felizgatták, hogy képtelen a pontos lövésre. A szél hirtelen megfordult, a bika pedig rohanni kezdett visszafelé.
-Gyerünk vissza a nyiladékra! – mordult németül, aztán szemrehányó hangsúllyal vendége arcába mondta magyarul: összeszedhetnék már magad egy kicsit!
-A nyiladékra érkezve megálltak és Tivadar felmérte a lehetőségeket. A bika nem riadt meg túlzottan, tehát nem valószínű, hogy elviszi teheneit.
Arra szerencsére sokkal több az esélyünk, hogy mellékbikák miatt mozgásban levő csapat hamarabb indul a dagonyához. Sietnünk kell, nehogy megelőzzenek.
Intett a vendégnek és tempós lépésekkel indult a Szakadékos északi végénél levő dagonyához, nem törődve azzal, hogy a vendégvadász mennyire bírja az iramot. Amikor leértek és elhelyezkedtek megnyugodott. Hallotta az öreg hangját fent az oldalban és a közelségéből tudta, hogy a tegnapi váltóját tartva útba ejti ezt a dagonyát.
Az események azután gyorsan peregtek. Megjelent a vezértehén, utána pedig a csapat többi tagja, bika nélkül. A bőgés elhallgatott és a beállt csendben jól lehetett hallani az egyik tehén kényeskedve szólítgató nyekergését.
-A bikának pillanatokon belül ki kell lépnie! Csak most emberelné meg végre magát ez a „dajcs” és akkor nem kéne tovább kínlódni vele!
Tivadar is izgul, amikor a borzas nyakú méltóságos mozgással megjelenik és lassú léptekkel közeledik a tehenekhez..
A távolság a lehető legjobb a lövéshez, most megáll a bika, keresztbe fordul. Na, most segíts rajtunk jó öreg Hubertusz! – sóhajt Tivadar és lövésre szólítja fel vendégét.
A másodpercek töredékeinek némasága kibírhatatlanul feszíti idegeit.
-Miért nem lő már???
Szinte fájdalmat érez, amikor elcsattan a lövés…
-Talált! Végre talált! Tisztán láttam a bika megugrásából, hogy érte a golyó! De lőni kéne még, hogy biztos legyen, hisz a jelzése nem volt egészen egyértelmű.
-Schiessen, schiessen! – kiáltja, miközben mérgelődve tapasztalja, hogy a kapkodó vendég ismét késik a lövéssel, ezért felkapja puskáját és az eltűnő után lő…
A vendég még mindig a fegyverével bajlódik, amikor hozzálép és gratulál a jó lövéshez. A maradék világosságnál találnak vért, nem messze a rálövés helyétől. Egy darabig követni tudják, aztán teljesen besötétedik és a vérnyomok is elfogynak.
Tivadar nyugtalankodva állapítja meg, hogy a sebzett állat egyenesen a szomszéd vadásztársaság területe felé vette az irányt, és hogy gyenge májlövést és comblövést kaphatott.

KÉNYSZERPÁLYÁN

Éles süvítést hallott, aztán az Édesfüves felső részéből nagy dörrenést. Felkapta fejét és látta, hogy a tehenei beugranak az erdőbe. Ijesztő, rossz érzés borzongatta meg, majd ő is az erdőbe lépett. Tehenei iramodásnyi távolságban várakoztak.
Az elmúlt években sok hasonló dörrenést hallott, két alkalommal a dörrenés neki is nehezen múló, kínzó fájdalmat okozott, azóta aztán azonnal helyet változtat, ha hasonló süvítést hall.
Megrázta hatalmas agancsú fejét, csendesen mocorgott, aztán kíméletesen oldalba vágta agancsával kedvenc tehenét, értésére adva, hogy nem mehetnek vissza az Édesfüvesre.
A vezértehén kényeskedve felnyögött, aztán elindult a sok friss levelet kínáló bokros felé. A többi tehén megadóan lépkedett mögötte.
Ahogy közeledtek, meghallotta, hogy a kiszemelt helyen két társa mérgesen perlekedik egymással. A hangokból azt is megállapította, hogy egy fiatal tehén kegyeiért folyik a párbaj.
Mély, rövid kiáltással szólította fel az erősebbik bikát, hogy hagyja el ezt a területet és engedje át neki a fiatal tehenet.
Az idegen visszakiáltott, hogy ő van itthon és a betolakodónak itt semmi keresnivalója, aztán reccsentek az összeakasztott agancsok…Rövid dulakodás után a borzos nyakú győztesen bődült fel, majd odasétált a fiatal tehénhez, szeretettel megbökdöste orrával és a többiek közé terelte.
A bokros levelei megremegtek, és az elindult légáramlat tudomására adta a bikának, hogy közeledik a hajnal.
Indulásra szólította teheneit a nappali tartózkodóhely felé, amelynek dagonyáiban az összegyűlt víz kellemessé tette a – mostanában – különösen meleg napokat.
A vizes-helyekhez közeledtek, amikor furcsa, kihívó kiáltás állította meg. Nem értette, de nagyon idegesítő volt a hang…A következő pillanatban erős, csípős ütést érzett a nyakán és szinte egyidőben hatalmas dörrenés rázta meg a levegőt.
Menekülve rohant a sűrűbe, majd rövid vágta után lépésbe lassult, megállt, hallgatózott. Elhatározta, hogy ezt az eddig biztonságot adó kellemes tartózkodó helyet nem keresi fel többet.
A sötétedés beálltával óvatosan, nagy kerülőt téve, a Friss-víz melletti Savanyús legelőre tartottak. Késő este eresztette csak ki teheneit az erdőből és még messze volt a hajnal, a mikor a legelő túlsó oldaláról hallott furcsa zajok miatt visszafutottak az erdőbe.
Már a koronák alá is beköszöntött a reggel, amikor elhelyezkedtek a mély szakadásokkal tarkított sziklás sűrűben. Nappali tartózkodó helyük ettől kezdve ez volt. Itt újabb bikák nyugtalanították pihenését, de ereje, nagysága és sokéves tapasztalata mindig győzelemhez segítette.
Egyik délután hívatlan, követelődző bikát űzött épp ki a sűrűből, amikor emberszag csapódott orrába. Riadtan ugrott vissza teheneihez.
A tehenek elindultak a sziklás oldalon lefelé és hiába igyekezett visszafordítani őket, nem engedelmeskedtek. Közben újabb bika férkőzött a csapathoz, így aztán ismét csak a tehenek birtoklására gondolt és a vetélytárs elűzésére. Miután elkergette a tolakodót, sietve indult a többiek után.
Az enyhülést adó dagonya közelébe ért, amikor ágroppanás állította meg. Hatalmas ütés érte az oldalát, összerándult izmai rugóként lökték előre…
Hasító fájdalmat érzett hátsó combjában is, de rohant tovább. Pillanatokon belül zsibbadás járta át minden porcikáját, olyan, amelyeket akkor érzett, amikor élethalálharcát vívta azzal a bikával, amelyik kiverte tavalyi területéről, és ami után erre az Édesfüves területre vándorolt.
Abból a fáradtságból hamar kilábalt, de most egyre mélyült benne ez a tompító, fájdalmas zsibbadás…
A fák és bokrok úgy maradtak el mellette, hogy nem is tudta merre jár. Bikák mordultak fel méltatlankodva, amerre elfutott, erős üzekedési illatokat csapott orrába a szél, de elsötétülő agya azt diktálta, hogy most semmire sem lehet figyelni, csak menekülni kell valamilyen enyhítő, biztonságot adó sűrű felé….
Nekirohant egy fának, összeesett. Minden erejét összeszedve felállt és megpróbált tovább rohanni. Szeme előtt minden elhomályosult, az egész testét átfogó félelem vitte csak előre. – Menekülni! Menekülni! Menekülni!
Még érezte, hogy tüskés bokrok tépik oldalát, aztán loccsant alatta a víz. Elnyúlt a vizes teknőben, testét lebegtető remegés fogta el és hátsó lábaival rúgta, rúgta magát egyre mélyebbre, hogy egész testét beborítsa a nyugtató, enyhítő sár….