Lupi (Nimród, 1983. március)

Sáry Gyula: Lupi (regényrészlet)

Apa elment, a kocsi nyomokat még napokig láthatta a hóban. Anti nap, mint nap nézte. Kisszívében gyakran érzett fájdalmat, a nyomon ő is elment volna utánuk. Azután újra esett a hó, belepte a nyomokat, úgy ahogy Zsófi néni kedvessége puhán beburkolta a kisfiú fájdalmát.
Nem volt gyermeke, így minden szeretetét Antira pazarolta. Közepes magasságú, barna hajú, barna szemű asszonyka volt. Karcsú dereka, gömbölyű csípője, táncos lába és vidám kedélye miatt leánytársai közül hamar kitűnt. Pedig került minden feltűnőt. Haját is simán, röviden hordta. Gyakran nevetett és szívesen mutatta ilyenkor fehér fogsorát. El-elnézte Antit, amikor a meleg konyhában férje könyveit böngészte. János bátyja, ismerve a gyermeki természetet, fegyverei közül ismerve a gyermeki természetet, fegyverei közül neki adott egy légpuskát és Hermann Ottó Madarak hasznáról és káráról című könyvét. Akkor Anti egész nap azzal volt elfoglalva, hogy a ház feletti fenyvesben szajkót lőjön. Ez egyszer sikerült is, és ezért dicséretet kapott. A lelőtt vadgalambért azonban szigorú fejmosás volt a fizetség. Így múltak a napok, múltak a hetek. Jánost az erdészeti munka lefoglalta. Zsófika a háztartással vesződött, Anti pedig várta apjától a hírt.
MÁRCIUSBAN MÉG javában állt a hó. Úgy látszott, a tél befészkelte magát a kies Bükk szakadékaiba, és nem akar elvonulni.
-Mérnök úr, megint találtunk egy széttépett szarvasünőt – jelentette egyik reggel Mátyás, a legöregebb kerületvezető erdész.
-Meg kéne mégiscsak hajtani a Felhőkiáltó alatti Rezesárkot: oda vezetnek be a csapák. Igaz, hogy abban a kefe sűrűben nehéz eljárni, de talán sikerül a csikaszt kiugratni.
-Jól van Mátyás, szervezze meg. Holnap, vasárnap reggel lehet róla szó. Két-három hajtó, négy-öt puskás elég lesz, azt hiszem.
-Én is úgy gondolom. Mérnök úr elállja a drillingjével az átok felső kijáratát, én az alsót. Onnan indítom a hajtást. Jani és Feri gyerek két puskával a jobb, a kis Jani meg a Rudi a bal árokparton oldalaznak. De most aztán ne legyen ám a mérnök úr nyakas, ezekre a csikaszokra a két sörétes csőbe szatymát tegyen. Ez nem haszon vad ám, nem kell kímélni.
-Jól van Mátyás, jól van. Akkor holnap reggel találkozunk. Elviszem magammal ezt a gyereket is. Elég nagy már ilyesmihez. Eljössz Anti?
-De vihetem a puskámat, ugye? – ugrott fel csillogó szemmel a gyerek.
A Rezes-árok a két hegy között sűrűvel benőtt szurdok volt. Felső vége nyiladékra ment ki, alsó bejárata öreg szálasban kezdődött. Két partját rudas erdő borította. Óvatosan helyezkedtek el a vadászok. Anti János bátyja mögött toporgott. Izgatottan figyelte, ahogy nagybátyja egy öreg tölgy mögött, letapossa a havat megtölti a puskát, elhajlít néhány ágat a kilövés útjából. Azután az erdőn minden mozgás megszűnt.
-Tíz óra, most indítja a hajtókat Mátyás bácsi – súgta Antinak, aki erre légpuskáját még jobban megszorította. – Ha látsz valami mozgást, nehogy megmozdulj! – intette még a gyereket.


EGY MÁTYÁSMADÁR HÚZOTT KI a sűrűből, hangosan kiabálva fejük fölé ült, majd ahogy észrevette a két alakot, sürgősen elvitorlázott. Az árok száján mozgás támadt egy pillanatra, de csak egy róka osont ki, bozontos farkát a hóban húzva. Utána meglátta János az első farkast. Szinte a hóban lapulva bújt bokortól-bokorig, és a nyomában még egy. A nyiladékra nem volt kedvük kilépni, egyre csak hátrafelé figyeltek, ahol már hallatszott messziről a hajtók kopogása. Most az első meglódult, hogy átugorja a számára veszélyes tisztást. Rohantában érte a jobb cső lövése, és azonnal fordult a puska a bokrok között lapuló másikra. Pillanat alatt eldördült a második lövés is. Az első farkas rohanását megtörte ugyan a találat, de a nyiladék közepén hányta, vetette magát, fogaival kapkodva a sebzés helyére. A golyóscső is eldördült, és a farkas elnyújtózott a vérével telespriccelt hóban. János gyorsan kidobta a még füstölgő üres hüvelyeket, új patronokat tolt a csövekbe, összekattintotta a puskát és várt.
-Megvárjuk a hajtókat és Mátyás bácsit. Úgy láttam, mintha a másik farkast is eltaláltam volna – fordult a gyerekhez.
-Vér….vér! – hallatszott most az árokból a hajtók hangja.
-Jöjjenek csak ki, de jelöljék meg a vér helyét – kiáltotta János, majd az előtünedező hajtókkal a már kimúlt ordashoz ment.
-Kan – fordult a lihegő Mátyás felé.
-Akkor a második lövés a szukának szólt?
Mint hallom, visszatört. Hát mérnök úr, akkor nincs más teendő, be kell bújni utána a sűrűbe. Fiatalabb koromban sokszor voltam lent az árokban. Nagy sziklák és bozót. Sőt, akkor valami barlangfélét is találtunk ott. Lehet, hogy abban bújtak meg. No, gyerünk a vérhez. Anti maradj itt Feri bácsival. A két Jani menjen le oda, ahol én álltam, nehogy ott kiszökhessen.
-Mátyás, mintha ebben a vérben buborékokat látnék, ez tüdővér. Nem lehet messzire, jól rajta voltam.
A vérnyom pedig vezetett, vezetett lefelé, bele a tövises, szederindás rengetegbe. Kezében tartott puskával ágakat hárítva követte a két vadász.
-Álljon meg! Ott elesett. Nem lehet messze. De nem! Látja fel akart kapaszkodni az oldalba és visszacsúszott. Ott lapul! – és már dörrent is a fegyver a bokorban feltápászkodni akaró, nagybeteg vadra. Azután óvatosan hozzámentek, de már nem mozdult.
-Ez meg a szuka. Mérnök úr, ez szoptatott, tehát valahol itt kell lenni a kölyköknek.
Egy üres patronnal rövideket sippantott, mire hangosan csörtetve megérkeztek a hajtók és a vadászok. Álmélkodva nézegették, forgatták az újabb zsákmányt.
-Húzzák fel az emberek a kan mellé, és tegyék őket a szánra. De vigyázzanak, egyikük közben erősen tartsa a lovakat. Ti pedig velünk átkutatjátok a szurdokot. A kis csikaszoknak itt kell valahol lenni.
-Ferikém, másszon csak fel oda, ahonnan a szuka visszacsúszott! Valahol ott az oldalban van egy nagyobb lyuk. Talán abban lesznek. A puskáját hagyja lent. Egy husángot azonban vigyen. Remélem nem fél?
-Megvan a barlang. Hű a nemjóját micsoda vircsaft. Ide hordták a koncot. Tessék feljönni, úgy látom a kölykökért be kell bújnom – kiabált izgatottan egy perc múlva Ferkó.
-Hozzatok gyerekek két abrakos tarisznyát a kölyköknek, azután gyerünk! – adta ki Mátyás az utasítást.
A barlang előtt Feri már türelmetlenül topogott. Azután bemászott és egymás után adogatta ki a három-négy hetes kölyköket.
-A negyedik nagyon satnya, azt agyonütöm. – Szólt ki.
-Jaj csak azt ne, János bácsi! Inkább adják nekem. Még úgysem láttam olyan aranyos jószágot – bújt elő az emberek mögül Anti.
-Jól van, legyen. De mit csinálsz vele? Zsófi nénéd nem fog örülni. Büdös lesz az egész ház. No, mindegy. Feri, a három nagyobbat küldjék holnap Pestre az állatkertbe. A kicsit pedig adják be a feleségemhez, hogy Antié. Gyerünk emberek. Dél van. Éhes vagyok. Úgyis megvan, amit akarunk. Gyere Anti, mi rövidebb úton hazasétálunk. Isten velük emberek.
A KIS FARKAS BEKÖLTÖZÖTT Stolzékhoz. Anti egy ládát kibélelt szalmával, rongyokkal, és abba telepítette be. Minden nap tízszer is megnézte. János bácsi tanácsára higított cukrozott tejjel etette. A kis szőrcsomó a gondos bánásmódra hamar nekiveselkedett a növésnek. Antit gyorsan megismerte, esetlenül csetlett-botlott utána, lába között tekergett, vigyázni kellett, nehogy rálépjen. Nevet is kapott, Lupinak keresztelték.
Az Alföld felől meleg szelek jöttek, a völgyek legmélyén sem állta már a hó a tavasz támadását. A kecskefűz barkát bontott. A nedves, langyos, alacsony nyomású léghullámok hátán megjöttek az erdei szalonkák. Esténkint korrogva kergetőztek. Egyre északabbra húzódott vissza a hóhatár. Itt volt már az örvös galamb, és elmentek a vadlibák.
-Miért mérges János bácsi? – tette fel hirtelen Anti a kérdést. Együtt üldögéltek egy kidőlt fatörzsön, alattuk csilingelve-csobogva szaladt medrében az olvadástól megduzzadt Séd. A víz másik partján tarvágás emelkedett a hegyet még koszorúzó véderdősáv felé. Rajta szekerek, emberek, favágók sürgölődtek.
-Minden valamire való szálast le kell vágnunk.
-De hát az erdő arra való, hogy fát adjon.
-De ne így, fiam! Most még ezt az alig érett erdőt is levágatják, mert kell a fa. Eh, te nem érted. Ez rablógazdálkodás. Uraink és barátaink mindent elvisznek. A pusztán maradt földet meg lehordja az esővíz. Ennek a helyén már sohasem lesz erdő. Mert telepítés az nincs. De hát, tudod fiam: ez a parancs. Valamikor első volt a pótlás. Ma pedig vágjuk, vágjuk még tavasszal is, és nem csoda, ha minden rönk összereped. Megbolondult ez a világ!
-Vannak-e az erdőben jó szellemek meg gonosz manók? Mert nézze, ott ül egy kis mogorva manó, talán ő mérges, mint János bácsi.
-Hol látsz te mogorva manót?
-Hát ott ül szemben, nézze, annak a száraz bokornak a víz fölé hajló ágán. Hu, most éppen belepottyant a vízbe. Most meg újra kijött. Még csak nem is lett vizes.
-Te kis bohó, az egy jégmadár. Az egyik legszebb színű madarunk. Látod, most megint belecsapott a vízbe, micsoda ügyes. Fogott is egy kis halat.
-Lelőhetem? – villant fel a gyerek szeme és máris nyúlt légpuskájáért, amelyet nagy büszkén János 22-es Walterja mellé támasztott.
-Állj! Nehogy bántsd! Nem sok veszteséget okoz a halakban. Úgyis egyre fogy. Nézd megint lebukott. Inkább figyelj ide. Egy szép története van, elmesélem neked. Óceánnak, a nagy tenger istennőjének hét leánya volt. Szépek voltak annyira, hogy a görögök isteneinek is megtetszettek. Ezért, hogy örökké ragyogjanak Zeusz, az atyaisten felvitte őket az égbe, a csillagok közé. Majd este megmutatom őket. Ők a Pleiadok, az atlaszodban megnézheted, mi magyarok Fiastyúknak hívjuk. Közülük is a legszebbet ALcíonénak hívták. Mikor férjhez ment, szeretett fiatal férje vízbe fulladt. Szegényke bánatában vízbe ölte magát férje után. Hűségével annyira megnyerte Zeusznak, a főistennek rokonszenvét, hogy jégmadárrá változtatta őt is meg férjét is. Ezután már nem kellett felniök a víztől. Látod: víz alá bukik, de fel is jön. Mi pedig a szép rege nyomán a jégmadarat most is Halcyonenak nevezzük. Látod, valamikor az ember a természetben annyi csodát talált, hogy elnevezte, emberformára képzelte, amit tapasztalt. Ma mindebből a hitből csak a mese meg a név maradt – tette hozzá búsan.
-De János bácsi, hát most is van olyan, amit csodának tartunk?
-Igen van. De egyre kevesebb. Ma az ember inkább kikutatja az okát, semmint hogy gyönyörködne a természet csodáiban. Nézd a madarad megint lebukott. Ma nem csodáljuk, hanem ízeire szedjük a természetet. Úgy látszik, a te madarad is megéhezett, mert megint egy halat fogott. De gyönyörű kék!
-János bácsi, én is megéheztem. Nem ehetnénk meg az uzsonnát? Zsófika néni tett valami jót a tarisznyánkba.
-Hát öcsém igazad van, akkor lássunk hozzá.
KIBONTOTTÁK A FEHÉR ASZTALKENDŐT, és jóízűen nekiláttak falatozni. Az ételszagra megmozdult a lábuknál heverő Lupi.
-János bácsi, nem jött még hír édesapámról? Már négy hónapja, hogy elment. Ugye visszajön értem?
-Hát persze. Hiszen megmondta, csak előbb rendet csinálnak otthon. De nézd, Lupi is éhes, adj valamit neki. Kinézi a szádból a falatot.
-Csak előbb még lerágom a csontot. Ne Lupi, azért hagyok neked is rajta valamit.
Azzal a félig lerágott csirkemellet odadobta a farkaskölyöknek, az pedig látható örömmel kezdte el rágcsálni. Így eszegettek, míg a munkások is befejezték napi munkájukat, azután a kocsik után a gazdaság csézájával ők is lementek a telepre.
Otthon Zsófi néni várta őket. A rádiót hallgatta, szerette a vidám zenét. Anti el-elnézte, amikor a zenére még a munkája is táncossá vált.
-Zsófi néni láttunk jégmadarat. János bácsi még a történetét is elmesélte. Ugye mi is csillagokká válunk, ha meghalunk. Talán édesanyám is onnan nézeget le – tette hozzá elszontyolodva. Zsófia hirtelen lecsavarta a rádiót és csak nem akaródzott neki a gyerekre nézni. Este lefekvés után megkérdezte férjét.
-Sokat emlegeti az édesanyját?
-Azt hiszem, többet foglalkozik vele, mint ahogyan kimondja.
Aztán elaludtak. Kis Anti akkor éjjel álmában a csillagok között repült és mindet megnézte, melyik lehetett az édesanyja.

Hozzászólások nincsenek engedélyezve