Homonnay Zsombor: Jim Bowie öröksége

A jó kés a vadász legfontosabb szerszáma, de talán több is ennél, hiszen mindig ott lóg az oldalunkon, ha a területen járunk. Egy megszokott kés elvesztése bosszantó dolog, mert épp úgy ragaszkodunk hozzá, mint egy megszokott fegyverhez vagy kalaphoz.
A vadászkés egyidős magával a vadászattal.
Anélkül, hogy a kések történetébe mélyebben belemerülnénk, feltétlenül meg kell említenünk az Európában leghíresebb solingeni pengéket, amelyeket töretlen hírnévvel gyártanak a XVI. századtól napjainkig. A konkurencia csak a XIX. században kezdődött a vadnyugat meghódításával. A szó szoros értelmében vett késhegyig menő harc a mai napig is tart.
A történet másfél évszázada kezdődött, amikor Jim Bowie saját elképzelése szerint csináltatott magának egy vadászkést James Black patkolókováccsal. Senki nem gondolta akkor még, hogy ez a kés lesz minden Bowie kés „őse” amelynek azóta számtalan variációja született, meghódította az új kontinenst, és átterjedt Európába is. Népszerűségükre mi sem jellemzőbb, hogy már Mark Twain műveiben is szerepelnek Bowie-kések. Formájában ma is törekednek a hagyományosra, ám az acélfajták a legmodernebbek. Érdekességük, hogy ezeket az acélokat az űrkutatás kísérletei során állították elő, kiváló technikai tulajdonságokkal. A pengék szívóssága és ellenállósága miatt megmunkálásuk rendkívül nehéz, ezért drágák is.

Bowie-kés a múlt századból
A különlegességekért az európaiak sem mentek a szomszédba. A solingeni H.H. Frank mester kizárólag luxus vadászkéseket készít, művészi gravírozással. Egy-egy ilyen szignált késre 5-8 évre fogadnak el megrendelést, és áruk csillagászati.
A jó kés alapja a penge.
A köztudatban egyenrangúnak vagy jobbnak tartják az ötvözött, rozsdamentes acélból készült pengéket, azonban a szakemberek egyöntetű véleménye szerint – éltartósságban és keménységben egyaránt – jobba a rozsdásodó pengék. Csakhogy ezeket használat után – a fegyverekhez hasonlóan – ápolni kell.
A pengék gyártásában két módszer terjedt el. Az egyik a nyers-acél-darabból kovácsolással történő kialakítás. A másik – tömeggyártáshoz alkalmasabb – módszer, hogy a hengerműből kikerülő megfelelő vastagságú, szélességű és hosszúságú pengét lefűrészelik vagy köszörülik. A nyers forma után köszörülve kialakítják a végleges formát, majd a csiszolás és edzés következik. Ezután újra polírozzák, és elkészítik a nyelet.
A hagyományos kovácsolással készített kések mesterei szerint az előbbi az egyedüli, igaz út, mert az izzó acélpenge kovácsolásakor olyan belső stabilitás és tömörség érhető el, amely a hengerelt acéloknál nem lehetséges.

Ezüst berakásos kés, elefántcsont nyelű, gazdagon vésett, nem rozsdamentes pengével, keménysége 62 Rockwell. Készítője H.H.Frank, Solingen
A kések legfontosabb tulajdonsága az élesség. Ezt Scholingenben speciális készülékkel vizsgálják. A gyakorlatban az a kés éles, amelyikkel minden különösebb nehézség nélkül meg lehet borotválkozni.
Szakszerű fenés után ezt – elvileg – minden jó késsel meg lehet csinálni.
Az éltartás a keménységtől függ, amelyet Rockwell-fokban mérnek, és a gyrátók meg is adnak. Egy átlagos körülmények között használt vadászkésnek 52-57 Rockwell keménységűnek kell lennie. Minél magasabb a fokok száma, annál nehezebben megmunkálható a kés, ennek megfelelően az ára is magasabb. Az eddig ismert legkeményebb kés pengéjének keménysége 64 Rockwell fokos volt.
A kések alakját, formáját, pengehosszát feladatuk határozza meg.
Számtalan jobbnál-jobb megoldást láthatunk a többféle pengével kombinált zsírégető késeknél, ahol a gombban végződő bélkés, kettősfogazású fűrészpenge, nyúzókés van a nyélbe építve. Ám ezek sokszor annyiba kerülnek, mint egy olcsó puska, és ha nincs kellő gyakorlat, evvel sem lehet gyorsabban dolgozni, mint egy sima konyhakéssel. Láttam már ilyen késcsodát egyetlen nagyvadon teljesen tönkre tenni a szakszerűtlen bánásmód következtében.
A nagy felületi feszültségű, éltartó kések nem bírnak el nagyobb ütést, mint amelyet puszta kézzel tudunk ütni. Éppen ezért a vadásznak pontosan ismernie kell azokat a helyeket, ahol a csontot átvágja. Őznél – ha nem túl öreg – még nincs különösebb gond, de nagyobb testű vadnál inkább használjunk fűrészt. A kést csak a csontok illeszkedésénél a porcok, inak vágására használjuk.

Finn, Puma és magyar vadászkés
Sokan készítenek maguknak vadászkést, amelyeknek külön becse van. Az anyag miatt a gyáriakat nem igen közelítik meg, de a célnak ettől még megfelelnek.
Amilyen fontos maga a kés, olyan fontos a tokja is. Általában kemény marhabőrből készülnek szurkos cérnával varrva, de a legjobb, ha ezenkívül csőszegecsekkel körbe is szegecseljük néhány helyen.
A toknak mozgás közben mindig tartani kell a kést. A kiesés ellen legjobb, ha csattal és nem patenttel rögzítjük, mert ezek egy idő után kikopnak és a kés könnyen elveszhet. Terjed a finn késeknél alkalmazott és célszerű, a markolat végéig borított tok. Nagyobb késeknél sajnos nem vált be, mert zavar a mozgásban.
Végezetül még valami: jól-rosszul megtörölt zsigerelőkéssel szalonnát falatozni nem csak gusztus dolga! A penge és a nyél találkozásánál lévő repedésekben maradt, hús és vér maradványok rendkívül gyorsan bomlanak, és „ideális” táptalajai a toxikus baktériumoknak! Használat után, amint erre lehetőség van, ajánlatos néhány percig forró vízbe mártani, ezután újra fenve, olajos ronggyal áttörülve, tokjába tenni.