Studinka László: Egy téli vadásznap Somogyban

Tegnapra, január derekán egy reggelre virradóra hó esett a dél-somogyi nagy erdőségre. Én meg ma délelőtt érkeztem a kis vadászházhoz az erdő mélyén. Melegen sütött nap, akkorára már el is olvadozott a hó. Délutánra sajnos jóformán semmit semmi sem maradt belőle, csak foltok a nyiladékok és utak árnyékos helyein.
A duhadó melegre fűtött vadászházban már várt rám. R. Sanyi barátom és régi-régi hivatásos vadász kollégám. Egy esztendeje nem láttuk egymást, mert csak minden év januárjában szoktam egy kedves jóakaróm meghívására ide, a távoli alvégre eljönni. Barkácsolunk ilyenkor a dimbes-dombos szép somogyi erdőségben, lövök néhány szarvastehenet és borjút – ha nagy szerencsém van, disznót is – de hó híján harmadéve lőttem az utolsót – és meghányjuk-vetjük a vad dolgát meg a saját sorsunkat is.
Még ki sem ürítettük a viszontlátás örömére teletöltött poharakat, már mondja Sándor, hogy bement ám egy konda disznó – friss csapájukat falubeli lakásától jövet látta – egy rekettyés-sáros sűrűbe. Gyerünk! És már úton is voltunk. Mély „tó” volt a „bünt”-től jobbra-balra, azon túl a rekettyés. (Tó-nak mondanak Somogyban minden lapost, mélyedést, bünt-nek pedig a töltést.) Felállok a büntre, úgy, hogy rálássak a befagyott tóra, meg végiglássak a keskeny kocsiúton. Sándor barátom meg felülről, szél ellen végigbóklássza a sűrűt. Merthogy „alszél” fújt, én meg felszéllel álltam a rekettyés sarkára.
Alighogy beóvatoskodtam és még kerestem, hol lenne a legjobb helyen, amikor a magas sásosban a rekettyék alatt mozgást hallottam.
Csak disznók lehetnek! Ott feküdtek a tóparton és jövetelemet észrevéve, megmozdulnak. De még tájékozódtak, keresték a zavar okozóját.
A puskaszíj már régen lecsúszott a vállamról, lehajolva kutatom, hogyan láthatnám meg valamelyiket – mert a zörgés szerint többen vannak – aztán egyszer csak kirajzolódik egy disznó lapockája és hátvonala – nincs messzebb negyven lépésnél – egy kis nyíláson át látom, hogy rézsút elfelé áll – te már az enyém vagy! – villan át az agyamon, aztán – csak úgy szabadkézből – oldalba lövöm.
Nagy recsegés-ropogás, fülemmel követem meglőtt disznóm útját – jobbra tart a tó felé, a többiek pedig egyenesen felfelé, északnak.
Kapom magam, szaladok ki a tóhoz – hátha átmennek a jégen -, amit azonban alig hiszek. De jól gondolkozom a disznó fejével, kisvártatva pattan ám Sándor puskája a tó felső végén. Még a túlsó nyiladékon volt, amikor hallotta lövésemet és máris zörögtek a disznók előtte a nyiladékon – karikába is lőtt egy jókora süldőt kitűnő lapocka lövéssel. Mire ismételt, a többi három már túl volt a nyiladékon és a magas sásban szaladt – nem lőhetett többször rájuk.
Mivel barátom a kis sűrű felső végén puskázott, úgy véltem nyugodtan megnézhetem a rálövést, hiszen kimentek már a disznók. Bár biztosan tudtam, hogy jó helyen, lapocka mögött lőttem meg a disznót 7 X 64-es puskámból, Brenneke TIG 11,5 grammos lövedékkel, a rálövésen mégis csupán vágott szőrt találtam. Várt nem! Aztán disznóm menekülése irányában dörgést, disznó elugrálását hallom, felfelé megy ez is, Sándor irányába. Nemsokára pattan is a puskája. Ez a süldő aztán már nagyon megijedhetett, mert ez kiszaladt ám a jégre, vagy 80 lépésre Sándortól – el is hibázta annak rendje-módja szerint. Nagyon szaladt – lemaradt róla.
Már vagy harminc lépést követtem vér nélkül a disznó csapáját, amikor a sáson egyszerre csak sok vért találtam. Pár lépéssel odább egy nagy sáscsomó mögött feküdt a disznó, majd átestem rajta. A kilövési oldalon feküdt, ami ritkán esik meg. Csaknem minden nagyvad ugyanis a belövés oldalán fekszik, akár tűzben rogyott – akár nem. Nagy, koromfekete koca volt. Sajnáltam nagyon, sokkal jobban örültem volna valamelyik süldőnek. De hát a magas sásban csak ezt az egyetlen egyet láttam, megesett hát, nem tehetek róla.
Elindulásunk óta egy óra sem telt el, már ki is zsigereltük a két disznót és tölgyfalomb híján alig nyiladozó barkaágat adtunk át egymásnak töret gyanánt.
Ez gyors vadászsiker volt – talán túlságosan gyors is –de annál jobban örültünk neki!
Dolgunk végeztével Sándor aztán elkövetkezett haza a távoli faluba, én pedig – mivel volt még vagy másfél óra a világosságból – még fordultam egyet az erdőn. Minden percet ki kell használnom manapság – mert hiszen vénségemre városi emberré váltam -, hogy erdei levegőt szívjak!
Az egyik nyiladéktól jobbra magas erdei fenyves és – mint rendszerint alatta, amely a vadnak télidőben kedvelt csemegéje. Most is megindult tőlem ott egy kisebb tehéncsapat, talán tízen lehettek; a dombon túl – mert hiszen erdei fenyőt száraz dombra telepítenek – megálltak, de csak nyakukat láttam – nem lőhettem. Aztán eltűntek. Én meg szépen lassan, csendben felóvatoskodtam a dombra, de nem láttam onnét semmit. Aztán a dombon túli hajnalban – öreg tölgyes, aljnövényzetes szálerdőben – előbbre cserkeltem. Kisvártatva mozgást veszek észre, előttem vagy 150 lépésre. Tehén vagy ünő. De többen vannak, öten-hatan. Előbbre csúszom egy vastag, kétágú fához, de valamit észrevehettek, figyelnek. Egy ünő rézsút felém fordulva figyel, szügye és lapockája a célzó távcsőben – jól rajta is vagyok -, eleresztem a golyót. A lövésre se jelzés, se golyóütés hangja, a szarvas pedig elugrott a többivel a fenyves irányába. Bízom benne, hogy jó lövése van mégis, nagyon pontosan „fajta voltam” a lapockáján. Megjegyeztem nagyon a rálövés helyét és a fák között is pontosan odatalálok. Ott az elugrás helye, fel van vágva a föld és növényzet, de sem vér, sem vágott szőr. Az ugyan megeshet, hogy a rálövésnél nincs vér – hiszen rézsút állt a tehén és könnyen lehet, hogy nincs kilövés, nem ütötte át a golyó, de a téli szőrben lévő szarvas esetében golyóvágta szőr mindig szokott lenni a rálövés helyén – ha eltaláltad!
Nagyban vizsgálódom, amikor előttem a szálasban vágtában keresztbe rohan – a fenyves dombról jövet – egy tehén, mögötte pedig sorakoznak a nagy csapat többi tagjai. Vagy negyvenen. Lőhetnék, mert nincsenek nyolcvan lépésnyinél messzebbre, de nem állnak meg, bizonytalanra pedig most, amikor már úgyis bizonytalanul lőttem egy másikra, nem illik lőni. El is rohannak lövés nélkül – nagy megkönnyebbülésemre.
Hiszen úgy szól a régi, bevált vadászszabály is, hogy addig nem puskázz más nagyvadra, amíg az előző, másik lövésedről bizonyosságot nem szereztél.
Rövid leszek, nem leltem se szőrt, se vért, se szarvast, pedig napestig csapáztam-kerestem menekülése irányában. Semmit se találtam. Semmit sem találtam. Pedig jól állt a célzó távcső tüskéje a tehén lapockáján a lövés pillanatában. Nyilván elütötte a gally a golyót. Jó, hogy sebzés nem esett!
Öreg estére értem vissza a kisházhoz. Sötét volt és télen ilyenformán barátságtalan is. Szerencsére leltem gyufát, meggyújtottam a petróleumlámpát, aztán sürgősen tüzet tenni a kályhába. A kamrában van ugyan tűzifa, de csak vastag, az is vizes. Hiába, erdőben vagyunk, és minek legyen pont itt száraz tűzifa? Ki látott már susztert jó cipőben? Hogyan lesz ebből tűzgyújtás? Látszik, hogy ritkán van használatban ez a ház, talán csak nem én vagyok az egyetlen vendége?
A sok üveg között találtam a kamrában petróleumot, így talán csak fog sikerülni a tűzrakás. De nem akart égni a sok vizes, vastag fadarab! Nem is csoda. Pedig a fél üveg petróleumot már rálocsoltam, fel is vágott egyszer a lángja, el is égette szép busa szemöldökömet, amire olyan büszke voltam, még bajszomat is megperzselte!
Vadászkésemmel nem tudtam felaprítani a fát, fejszét kellene szerezni. A kamrában nincs. Kimentem az ámbítusra, talán ott találok, de egy önkéntelen mozdulattal – nem is gondoltam oda, szükség sem volt rá – két fordulattal bezártam az ajtót. Persze a zár sem működött rendesen: nem bírtam megint kinyitni. Ott álltam egy ingben, a téli éjszakában a fűtetlen kunyhó előtt!
Hát most mi lesz?
Erőltetem a zárat – nem megy. Hát itt fogok megfagyni a somogyi erdőben – szégyenszemre!
Megpróbáltam az ablakot benyomni Szimpla ablak volt csak, lazán tartotta a zár. Addig nyomkodtam, amíg engedett: meg voltam mentve!
Koromat meghazudtolóan, majom módjára betornásztam magam az ablakon és bévülről már ki bírtam nyitni a zárat.
Most már simán ment minden. A kút ugyan tavaly óta összedőlt, vödör sem volt kint, de találtam a konyhában annyi vizet, ami a reggeli teához és borotválkozáshoz elegendő. Inni meg úgysem akarok belőle!
Még tüzet is tudtam rakni. Az a mentő ötletem támadt, hogy tavaly ilyenkor a ház mögött volt gúlába rakva a tűzifa – hátha van még belőle. És volt, sőt sokkal szárazabb, mint a kamrában tárolt, pedig azt hó lepte, eső mosta. Még egy csomó kéreg is akadt gyújtósnak. Petróleum sem kellett, immáron barátságosan dorombolt a tűz a kályhában, kellemes meleget árasztott és én most már mindennel megbékélve egy üveg soproni Kékfrankos mögött írom le e színes vadásznap történetét.