Bársony István: Bolyongás

Borzasztó lehetett a Robinson sorsa!…
Kivetődni a tenger viharos hullámai közül egy vad szigetre, ahol isten képére teremtett lény egyetlen egy sincsen, s ott érezni a véghetetlen, kietlen magányt: bele lehetne ebbe bolondulni!…
Nem a magány miatt, hanem annak rettenetes állandósága miatt.
Mert a magány, időszakilag, annyi időre, amennyit mi határozunk meg leírhatatlan gyönyöröket kínál. Benne van az igazi, legnagyobb pihenés; általa kapjuk meg azt az üdítő csöndet, amire néha oly nagy szüksége van testünknek-lelkünknek. Amikor tökéletesen egyedül vagyunk, olyankor tudunk legjobban szemlélődni, gondolatainkba elmerülni, ezer meg ezer tanulságot leszűrni; bölcselkedni, magunkba szállani, megtisztulni. Mindez pedig komoly szükséglete annak, aki nem tudja beérni a véletlenekkel, amelyek szerint így vagy amúgy dobálja a sors, hanem maga szereti az útjait intézni, a saját egyénisége, megállapodása, világnézete szerint.
A magány, ha mi magunknak a kedve szerint való, istenáldás. Ha azt mondhatom: most megszököm az emberek elől, a zajos, nyugtalan világból, se elbújok pár órára, vagy egy pár hétre, vagy egy pár hónapra az isten háta mögé – ez az igazi földi boldogság kiegészítője. Mert sokszor van úgy, hogy betelünk a sokadalommal, a zűrzavarral és egy kis csöndet kívánunk, amint a fáradt ember kívánja az alvást, az üdítőt.
Legkegyetlenebb büntetés a kínaiaknál, hogy nem engedik a bűnöst aludni. Amikor már félholt a szemére nehezülő leküzdhetetlen álomvágytól, akkor izgatják legjobban mindenféle mesterkedéssel, hogy végre meg kell őrülnie a nyomorultul agyonkínzottnak. Hát a világ örökös dübörgése, mozgása, millió hangja, nyugtalanítása és izgalma jobb-e? Nem természetes-e, hogy ösztönszerűleg vágyunk néha menekülni ebből a hajszás társadalmi életből, amelynek a forgatagában mindig csak megfeszített idegzettel tudhatunk a helyükön maradni?
De a magánynak olyannak kell lennie, hogy mégis érezzük benne szabadságunkat a zajos világba való visszatérésre. Amikor elég a csendből, az egyedülvalóságból, akkor meglegyen rá a mód és a lehetőség, hogy megint emberszót halljunk, s örvendhessünk azoknak, akiket szeretünk. E nélkül a magány jóformán épp annyi, mint a sír. Még rosszabb is lehet, mert a sírban legalább nincsenek érzések, ellenben az egészen magában élő ember a saját maga tetszhalott mivoltának a tudatában kínlódik tovább, keservesen.
Igaz, hogy akiknek senkijük sincsen, azokra a nyüzsgő embertömegek közt is sivár magány vár. De a legnagyobb elhagyatottságban is kicsírázhat még a reménység, hogy nem veszett el minden – majd akad valaki, aki velünk érez, aki közeledik hozzánk. Akit valami címen mienknek tarthatunk.
De Robinson szigetén senki sem volt!…
Itt vagyok egy felséges síkság közepén, egy remek kaszáló virágos területén, ahol mögöttem kúp alakú szénaboglyák emelkedtek, közvetlenül előttem a lekaszált réten rendekben fekszik a virággal tarkított zamatos fű, azon túl pedig teljes pompájában díszlik a gazdag kaszáló, százezer méhet csalogatva magához, mézet kínáló eleven virágai által.
Ez itt olyan magány, aminőt tökéletesnek képzelek arra, hogy üdüljek benne.
Nem a világgyűlölet hozza ide a bolyongót. Csak az időleges vágy, hogy most egy darabig ne lásson mást, mint eget és földet, az ég felhővel tarkított azúrját, s a föld buja színekkel kendőzött arcát.
Ameddig ellátok: emberlakás nincsen a környéken. Pusztaság véges-végig. A határ mindenfelé a földre boruló ég. Nagy távolságban sejtem az elmosódott facsoport közül kiemelkedő tornyot, azt is inkább azért, mert tudom, hogy falu van ott. De a házak közül egy sem látszik. A torony pedig az istenre emlékeztet.
Most úgy képzelhetem, hogy egyedül vagyok a világon, s minden csak én értem van. Mohó sietséggel merülök el ebbe az önző ábrándba: sietnem kell, hisz minden pillanatban feltűnhet valahol a pusztai úton valaki, valami: egy ember vagy egy szekér, s akkor vége bolondos képzelődésemnek. Akkor osztoznom kell azzal ott, akárki is. Akkor csalódva kell látnom álmaim szétfoszlását.
A róna felséges magányában egy szénaboglyához dőlve néztem a világot.
Mennyi egyszerűség és mennyi pompa. A zöld szín pompája, ami utolérhetetlen, amit a földről még a tó vize is ellop, s hullámveréskor visszatükrözi, mintha smaragdból volna a feneke.
Felujjongok az egyedülvalóság nagyszerű érzésére, s tele tüdővel szívom a szénaillatot, amit felém hajt a szellő.
Nincs ennél csudásabb összetétel. Nagyokat szippantok belőle s lesem: kiérzem-e vajon a kakukkfüvet, a szegfűt, a mentát, a vadzsályát…
Egy gyorsan sikló árnyék suhan át fölöttem, amitől szinte megrezzenek. Vége a magányomnak!
Vendég jött! Olyan vendég, aki jobban itthon van itt, mint én magam.
Egy hosszú lábú, vörös csőrű gólya.

Lábát hátranyújtja, nyakát előrefeszíti, gyászos két szárnyát szétteríti s úszik.
Egyetlen lendülés nélkül száll lefelé, ereszkedik, ereszkedik, amíg itt nincs a kellő pillanat, hogy összerántsa magát, megcsapkodja a szárnyát, lenyújtsa a lábát s szinte zökkenve toppanjon le a buja fű közé.
Megáll, körülnéz, figyel. Megvizsgálja az eget; semmi gyanús nincs ott. A boglyám felé pislog. Bizalmas tekintetéből látszik, hogy ezt gondolja: Ej, ni, ott egy ember.
Azután fölemeli az egyik lábát, majdnem egészen maga alá húzza, meg újra kinyújtja előre, s rálép. Egy-kettő!…egy-kettő!…mint a katona, olyan szabályosan, ütemesen, peckesen, délcegen lép.
Megpillant valamit a fű közt s odakap. Nyel egyet s tovább lépked. Szöcskére vadászik most.
Aki így látja, megesküszik rá, hogy a leghasznosabb madár a világon. Pedig ahány a barátja, legalábbis annyi az ellensége. Merthogy a hasznos gólya megeszi ám a kis csirkét, sőt a kis foglyot meg a kis nyulat, arról nem is szólva, hogy minden béka és minden siklókígyó, amit bekapkod, szintén kára a mezőgazdának.
Hisz a béka és kígyó a legkitűnőbb rovarirtó. Sokkal különb a gólyánál, amely csak a jókora szöcskéket szedegeti, de az apró növénypusztítókkal semmit sem törődik.
Őgólyasága nyugodtan vadászgat. Övé itt a világ. Egy bokron sordélysereg, azt kíváncsian hallgatja egy kicsit, aztán megindul feléje.
Srrr! mondja a sordély még egyszer, utoljára, s hirtelen szárnyra kap. Nem tetszik neki az a nagy közelség. Nehézkes remegő röpüléssel oldalog el vagy húsz ölnyire s leszáll egy ökörfarkkóró tetejére. Onnan sistereg bele megint egyhangú dalával a csöndes, nyár eleji levegőbe.
Aztán jönnek a fecskék, a suhanó, villámgyors repülésű frakkosok, és elkezdenek keringeni a gólya körül. A hosszú lábú tudniillik minden lépésével egy sereg apró legyet s szúnyogot hajt ki a füvek közöl, arra vadászik a csivikélő népség. Szemközt fújdogál velük a szél, neki támaszkodnak a levegő áramlásának, s lassú szárnyverdeséssel szinte lépegetnek benne, láb nélkül is. Ez a csöndes előrehaladás az aratás. Ilyenkor kapkodják el a fű fölött csapkodó legyecskéket; – aztán hirtelen visszakanyarodnak, rábízzák magukat a szélparipára, s nagyot kerülve, lendülnek megint a gólya felé, aki bizalmasan tekintget jó ösmerőseire.
Elüldögélnék itt óraszámra, de már esteledik, s az énekes pacsirta is lekívánkozik a magasból.
Bolyongva járom a pusztaságot s toronyiránt ballagok keresztül rajta a rozsföldek felé, amelyek innen nézve mozgó, hullámzó, hamvas-zöldet mutatnak.
A boglyák közt folyvást kísér a szénaillat, amit a levágott, fonnyadó, haldokló fű lehel ki magából.
Az egyik boglyán egy zöldcsóka ül. Kíváncsian figyel rám, s amint a szeme az enyémmel találkozik megérti, hogy látom, s riadtan száll arrább.
A határdombon árva akác búsul egymagában. Alig látni rajt’ zöldet. Olyan, mint egy asszony fehér keble. Éppen most virágzik.
Lehelete versenyre kél a szénaillattal, amit a boglyák felől egyre hinteget a kóbor szellő. Alig vonszolom már magamat, úgy elbágyadok ettől a remek versengéstől.
Árnyék borul rám; felhő árnyéka. Nézem, hogy csúszik át az ingó-ringó rozson, s hogyan barnítja meg útja vonalát a hamvas-zöld tábla tetején.
Mintha élne az árnyék, úgy halad.
Egy utunk van. Arra sietnék én is. Csakhogy a felhőnek szárnya van, tündérszárnya. Búsan nézek utána, amint lassanként nesztelenül eltűnik előlem.
Szerencsés utat! – mondom magamban halkan. És elgondolom, hogy ez is örök búcsú.
Avagy ki találkozott még valaha azzal a felhővel, amelyiktől egyszer elbúcsúzott!…