Szilágyi Virgil: Azonosítás

Kedvelt „feketesörtéseink” – a vaddisznók – életmódjukon, szokásaikon kívül nappali fekhelyük kiválasztásában és azok előkészítésében is különböznek többi csülkös vadunktól. Nem elégszenek meg azzal, hogy kiválasztott helyükön egyszerűen leheverednek és csak nagyságuknak megfelelő méretű lepréselt fűcsomó vagy kiolvasztott hófolt árulja el jelenlétüket, hanem szabályszerűen „ megágyaznak” maguknak, teknőszerű vackot készítenek. A kinőtt példányok „egyszemélyeset” – rendszerint csupán kitúrt teknőt, a malacos kocák maguk és malacaik részére bővítettet, fűvel, gazzal, ágakkal béleltet – készítenek különösen mély hóban. A vackolási helyeiket rendszeresen – az évszaktól és időjárástól függően – felkeresik. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egyes helyeken megfelelő időjárási viszonyok mellett minden alkalommal ott találjuk őket. Hiszen számos nappali „lakásuk” van, és ezekben tetszésük szerint válogathatnak. Nem akarom a szolgai német fordítású „beállóhely” kifejezést használni, hiszen nem állnak be a sűrűbe, akár az elefánt, hanem sokkal kényelmesebb megoldást választva, befeküsznek vackaikba.
Sokszor felmerült ilyen – vackukból kimozdult – magányos disznóknál, vagy kondáknál a kérdés, – vajon ugyanazok voltak-e, amelyeket már ugyanerről a helyről kiugrasztottnk a múltban vagy mások? Megfelelő ismertetőjelek hiányában találgatásoknál többre rendszerint nem jutottunk, egyes kanok kivételével.
Akadt azonban a Börzsönyben egyetlen olyan esetünk, amikor minden kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy két olyan darabbal jöttünk össze, melyek azonosak a tíz hónappal ezelőtt itt találtakkal.
Hogy is volt csak?
Csípős levegő, derült ég fogad, ahogy kilépünk királyréti szállásunkról. Jó téli vadásznap ígérkezik, csak egy hiányzik – a hó. – De sebaj, velünk van R. Feri hivatásos vadászunk két saját nevelésű kitűnő disznós kutyája, a már öregedő Szellő és ereje teljében levő fia, a Móric. Ők ketten pótolják a hó és a csapázás hiányát. Rájuk, azaz szimatjukra nyugodtan támaszkodhatunk.
Utunk nem öncélú, társasági érdek fűződik az eredményhez. Disznót akarunk lőni a hagyományos idényvégi vadászebédhez. Bár csak hárman vagyunk, minden reményünk megvan a sikerhez, ami egyrészt két négylábú segítőtársunkon, másrészt a különleges börzsönyi viszonyokon alapszik.
A Börzsöny jelentős részét még ma is összefüggő, több hegyet beborító, öregebb-fiatalabb szálerdő fedi. Némely hegy üstökét, gerincét, kökényes foltok tarkítják, rendszerint a déli, délnyugati széleken. A legtöbb még egy röplabdapálya nagyságát sem haladja meg. Ezek a tüskések kedvenc vackoló helyei a disznónak, főleg a téli hideg időben. AZ eredmény érdekében nincs szükség a nagy összefüggő sűrűségek bolygatására. Azokat ketten, hárman nem tudnánk elállni. Mindig akad olyan – nyilván kényelmesebb sörtés barátunk -, amely ahelyett, hogy felkeresné a távolabbi kefesűrűket, ezekben a közelébe eső tenyérnyi kökényesekben vackol el.
Ilyen, erdőrészek felé vettük utunkat. Szellő és Móric társaságában. Kiadós hegymászás után elértük a „Szabó János” gödröt betetőző „Szabó János kúpot” és kétfelé váltunk. Vőmmel elálltunk az ismert helyeken, R. Feri pedig nagyot került a kutyákkal, hogy rossz széllel közeledjék a kökényes felé. – Nem kell sokáig várni, máris hallom a kutyákat. Hangjukból kétségtelenül megállapítom – disznót hajtanak.
Néhány percig tétovázom, – rámenjek-e, hiszen nem tudom, merre vannak társaim. Csakhamar eloszlik bizonytalanságom, mert felettem megjelenik Feri és int, csak előre a kutyák hangja után. – Nem kell kétszer mondania! Alulról hallatszik a csaholás, könnyen haladok, hiszen lefelé vezet az utam, nem kell hegyet másznom. – Aztán nem utolsó hajtóerő a vadászláz sem!
A hegyoldalban kanyarodó szekérúthoz érve, szembe találom magam Móriccal. Tudom miért állt meg. Jó szokása, hogy nem űzi pokolba a vadat, hanem amint észreveszi, hogy nem követi a vadász – visszafordul.
Kérdően néz rám. Elég egy intés és máris eltűnik a szemem elől a disznók csapáján. És közvetlen közelből újra felhangzik a csaholás. Annyira közelről, hogy a céltávcső máris a zsebembe vándorol. Fellépve a mély út padkájára, ritka látvány tárul szemem elé. Előttem menekül a két kutya és mindegyik nyomában egy-egy jókora süldő. Az öregedő, lassuló Szellő farát majdnem eléri az egyik, viszont a fürge Móric könnyedén tér ki a másik támadása elől. Meglátnak! A Szellőt támadó elugrik és eltűnik a hegyoldal törése mögött. A másik még áll, villásan nőtt fiatal tölgyfa két szára közül bámul felém. Az egyik szemét, homlokából valamit és az orrát látom. Nem merem a csúnya sebzést kockáztató lövést elereszteni. Nem sokáig néz, ez is eltűnik. Szívom a fogamat, mormolva magamban, amit ilyenkor szoktunk mondani mi vadászok. Itt voltak előttem egy kőhajításnyira mégsem jutottam lövéshez. Úgy össze voltak keveredve a futó disznók a két kutyával, hogy egyáltalán nem lőhettem.
-De mi ez? Újra hallom a csaholást és legnagyobb meglepetésemre megismétlődik az előbb látott jelenet. Újra előttem a két süldő és az előlük menekülő kutyák. Megtorpannak. A közelebb eső szabadon áll, nincs mögötte sem a Szellő, sem a Móric. Nem tétováztam. Lövésemre eldől. Gyors ismétlés, hol a másik? – Meglepő – a közvetlen közelében elhangzott lövésre sem ugrott el. Mögötte is szabad a terep. Porzik az oldala a lövedék becsapódásától, visszafelé ugrik, ahonnét előtűntek. Az elsőnek már nem kell kegyelemlövés. Indulok a második után, egyszerre érünk oda alig negyven lépésre. Ferivel és vőmmel.
Ők csak ennek a másodiknak a meglövését látták. A célt tekintve (és a gyomrukra gondolva) mindjárt meg is jegyzik, hogy nem lesz elég az ebédre.
-Kettő viszont igen – mondom. Gyertek velem. Akkor látják meg a másodikat. – Így már igen – jelentik ki megnyugodva. Következik a szokásos és tanulságos ceremónia. A lövések helyének és a lövedékhatásoknak megállapítása. Miért esett össze tűzben az egyik, miért tudott még 30-40 lépést tenni a másik.
A mindenre kiterjedő figyelmű Feri rámutat a tűzben maradt süldő hátára. A farától kiinduló, rézsútosan előre irányuló teljesen begyógyult forradást állapítunk meg. A második süldő alsó álkapcsának elülső részén ugyancsak régi, bár teljesen behegedt, de rosszul összeforrt sebhely. Nyilvánvalóan régi lövések nyomai, golyó ütötte sebzések.
Összenézünk Ferivel. – Hiszen ezek régi ismerőseink! Ugyanazok, amelyekkel ez év januárjában ugyanitt találkoztunk, és amelyeket Feri egy lövéssel megsebzett. Annak idején meg is állapítottuk jelentéktelen sebesülések. Hogyan is történt? Most 1972. decemberét írjuk. Ez év január 15-én már jártunk itt ugyanilyen összetételben. Mi hárman kétlábúak (Feri, a vőm, valamint én) és megbízható négylábú két segítőtársunk. A kutyák elől két malac ugrott ki vackából és vágtázott lefelé a meredek oldalon. Feri rálőtt az egyikre. Semmi jelzés. A lövés helyére érve megállapította, hogy két vércsapa vezet a patak felé. De alig van vér. Jelentéktelen hőslövésre vall a közelebbi csapán található, míg a másikon igen gyenge vérzés, de mintha kissé nyálkás lenne. A két malac nyilván fedte egymást menekülés közben. – Nem lehet komoly bajuk, állapítjuk meg, amit Móric is igazol, mert csakhamar visszatér. Súlyos sebesülésnél semmiért sem hagyná ott a sebzettet, biztosan állítaná.
Meghányva-vetve az összes körülményt, arra a megállapításra jutunk, hogy minden kétséget kizáróan a januárban ugyanezen a helyen megsebzett két malac hagyta itt a fogát. A sebzések nyomai félreérthetetlenül bizonyítják „személyazonosságukat!” Az akkor leadott lövés iránya pontosan megegyezik a forradásokkal. Az időközben eltelt 10 hónapnyi idő is megfelel fejlődésük mértékének. A jelentéktelen sérülések nem befolyásolták sem növekedésüket, sem kondíciójukat. Ugyanúgy együtt jártak ma is, mint januárban. Mai második találkozásunk igazolja azt a régi tapasztalatot, hogy a disznók azonos időjárási viszonyok mellett felkeresik kedvelt tartózkodási helyeiket, ismert vackaikat. Nyilván elhalványult emlékükben a „fájó” élmény és a hideg időszak beálltával visszatértek ugyanide. A két kutya csaholása viszont – úgy vélem – felidézte bennük a már elhalványuló emlékképet, ezért támadtak oly kitartóan ellenségeiket. Mivel lenne különben magyarázható, hogy nem erős kan, vagy malacait védő koca, hanem két süldő olyan vadul támadjon, és még azután sem ugrottak el, hogy szelet kaptak és közvetlen közelükben lövés is esett. Nálunk is bebizonyosodott, hogy a harag rossz tanácsadó. Megmenthették volna bőrüket, ha úgy viselkednek, mint első találkozásunknál. Elvakult dühök és kitartó támadásuk vesztükre vált.
Legendás hírű kanra, vagy akár ezek csapájára is ráismerni nem tartozik a ritkaságok közé. Csakúgy, mint a jellegzetes agancsú bikára. Néhány évvel ezelőtt azonnal felismertük a tavaszi szalonkázás idején elhullottan talált bikát agancsáról. Erre cserkésztünk előző évben bőgéskor egy külföldi vendéggel eredménytelenül.
Süldőket „agnoszkálni”, olyanokat, amelyekből tucatnyi turkál területünkön, csakis ebben az egy esetben sikerült
Januárban még vakartuk fejünket, hogy jelentéktelen karcolásokkal sikerült megmenteniük irhájukat. Ma már örülök ennek. Nem azért, mert nekem sikerült terítékre hoznom őket, hanem, mert azonosításuk révén életmódjukra, viselkedésükre nézve újabb tapasztalattal gazdagodhattam.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

A többi cikket se hagyd ki!