Szabolcs József: Az oroszlánhangú bika

Végre egyedül maradtam. Elmentek a szarvasbőgés vendégei és most rajtam volt a sor. Egy „jobb” selejtbika lelövési engedéllyel a zsebemben öt napig a magam szórakoztatására vadászhatok.
Október eleje volt. Ragyogó őszi idő. És öt nap szabadság!
Berendezkedtem a terület közepén enyhe dombok és virgonc árkok közt elbújó kis kunyhóban, amelyet rejtve tartott a fiatal fenyves fölé domborodó akáccsoport erősen sárguló lombkoronája.
A magammal hozott, több napra elegendő élelmet és egyéb holmimat gyorsan elrendeztem, vizet hoztam és felkészültem az első kirándulásra.
Ennek az volt az ünnepélyes bekezdése, hogy letettem az órámat. Mert most már nemcsak a mindennapi élet zajos forgatagától kívántam távol maradni, hanem függetleníteni akartam magam a perceket és órákat számláló, az emberiség idegrendszerén ketyegő hajcsártól, az időtől. Nem érdekelt, hogy hány óra van: alszom, ha álmos leszek, eszem, ha éhes vagyok és kimegyek cserkészni, ha a kedvem úgy tartja.
ELSŐ NAP
Kora délután elindultam, hogy kinyomozzam azokat az utakat, ahol találkozni reméltem a kiszemelt szarvas csapattal. Esténkint hosszan elnyúló, háromszög alakú lucernatáblájára. A csapat ura egy még most is erősen bőgő, oroszlánhangú bika, a vadőr szerint nagyon öreg. Rövid, vastagszárú agancsán csak jobbról van korona, balról villás. Szemágai egyenesek, nem felfelé ívelők. Ez éppen jó lesz nekem!
Tehát vállra a 9,3-as Büch-öt, nyakba a távcsövet és zsebbe a zseblámpát.
A kérdéses lucernás innét jó másfél kilométerre kezdődött és két kilométer hosszú volt. Ahhoz, hogy körüljárjam, legkevesebb hét kilométer utat kellett megtennem, részben erdőben, részben a lucernát szegélyező utakon, ahol a nyomokat jól lehet látni. Sikerült megállapítani, hogy a szarvasok a major felőli oldalon váltanak ki az akácosból a lucernára. Éppen ott, ahol egyetlen magasles sincs! Mintha tudták volna ennek jelentőségét. De bennem már kialakult az esti les terve. Délkeleti légáramlás volt, ezért a tábla nyugati sarkában helyezkedtem el. Innét beláttam majdnem az egész lucernást, ami azért is előnyös volt, mert a továbbiakra hasznos tapasztalatok birtokába juthatok. Előreláthatóan a csapat lőtávolon kívül fog kiváltani, de a délkeleti szélirány miatt aznap nem mehettem előrébb.
Egy vastag akác tövében elkotortam az avart, levágtam a kilátást akadályozó és zavaró ágakat, sarjakat, csalánt és leültem azzal az elhatározással, hogy sötétben is maradok.
Az akácerdő árnyéka egyre szélesebb sávot borított el a lucernásból. A nap lenyugodni készült. Ahol a vezérszarvasokat vártam, megjelent az erdő szélső fái között egy őzsuta és gondos mamához illően, nagyon sokáig figyelt jobbra-balra, majd kilépett és legelni kezdett. Jól nevelt gidái csak ekkor ugráltak elő az erdő sötétjéből, felszabadult jókedvükben egymást hajkurászták, majd megnyugodva ők is legelni kezdtek.
Aztán sokáig nem történt semmi. Illetve mégis. Lement a nap, az egész lucernás árnyékba borult, kezdett sötétedni. Valami halk nem ütötte meg a fülemet és láttam, hogy a gazban valami sötét állat közeledik az erdő szélén. Mikor mellém ért jellegzetes ugrásairól, sárgás mellényéről felismertem. Egy nyuszt szaladt el két lépésre mellettem. Nem vett észre. Nem is fordultam utána, hogy mozgásommal el ne áruljam magam.
Ismét csend lett. De úgy látszik, csak az én rossz fülemnek, mert a három őz abbahagyta a legelést, megmerevedtek és feszülten figyeltek az erdő felé, ahonnét kiváltottak. Még akkor sem láttam és nem hallottam semmit, de tudtam, hogy valami kiváltani készült. Az őzek elugrottak és akkor már nem kellett soká várni, hogy megtudjam mi okozta a rémületet: mint egy oroszlán, irtózatos hangerővel megszólalt benn az erdőben, vagy kétszáz lépésre tőlem a várt bika basszusa. Egyre sötétebb lett. A bika mind gyakrabban hallatta ilyenkor már szokatlan bőgését, de szokatlan volt ennek a melódiája is. Inkább nyögés, mint bőgés, hangosabb és durvább a rendes bőgésnél, akár a birkózó emberek nyögése: erőlködő, hirtelen elhaló, kifejezéstelen hang. Csak jönne már elő!
Hát jó sötét lett, mire előjött. A nappali fény már erősen fogyott, a Hold fénye még gyenge volt. Nagyon jól tudta a vezértehén, hogy mikor kell kijönni. Messze is voltak, jó kétszázötven lépésre. Elöl jött libasorban egy sereg tehén és borjú, húszig tudtam számolni, aztán keveredve jött elő még vagy 10-12 darab, köztük kamaszbikák is, és amikor ezek már száz lépésre bementek a lucernásba, akkor jött utánuk az oroszlánhangú bika.
Lövésről már szó sem lehetet. A bika túlságosan messze volt, és egyébként is szerettem volna a lövés előtt magam is meggyőződni arról, hogy milyen is az agancsa. A vadőr jelentése általában „ülni” szokott, mégis szeretek a magam megállapításaiból határozni.
Az egész csapat bevonult a nagy tábla közepébe. Ott sokáig legelésztek. A bika közben rendezgette a csapatát, de a tehenek, ünők mindig kitértek előle. Néhány kamaszbika egymással viaskodott. Közben erősödött a holdfény, jól lehetett látni a lucernára kiballagó nyulakat is. A szarvasokat meg különösen jól lehetett látni, mert a horizonton kirajzolódtak. Mégis, ahányszor számoltam, mindig más lett az eredmény, hol harminckettő, hol harminchat, mert állandó mozgás volt köztük és mintha a horizonton túlról is csatlakoztak volna néhányan hozzájuk.
Nagyon sokáig nézegettem őket, de nem jöttek közelebb. Végül is, már éjfél lehetett, az erdő takarásában elsompolyogtam a kunyhó felé. Visszanézve úgy láttam, hogy néhány tehén már lefeküdt.

A MÁSODIK-HARMADIK ALKALOM

Hajnalban nem mentem a lucernaföldre, hanem az erdőben lestem a szarvasok visszatértét. De nem láttam, nem hallottam semmit.
Mintha kihalt volna az erdő. Pedig sok nyom volt látható mindenfelé, helyenkint érezni lehetett az üzekedő bika savanykás szagát.
Az eredménytelenség nem kedvetlenített el. Délelőtt ismét párját ritkító, napsütéses, szélcsendes, meleg, pókhálós őszi idő lett. Magamhoz vettem Fekete István: „Kittenberger Kálmán élete” című könyvét, a teleobjektíves fényképezőgépet és felmásztam a kunyhó közelében egy magaslesre, ahonnét beláttam a fél határt. Egy ideig gyönyörködtem a sok sikeres erdőtelepítés változatos színpompájában, a kitettséghez igazodó fafajok panorámájában. Vadat nem láttam, pedig a környék szarvasbikáinak itt volt módja és lehetősége arra, hogy ingyen lefényképeztethesse magát. Elkezdtem olvasni és minden forgatásnál körülnéztem. Mátyásokon, fácánokon kívül nem mutatkozott semmi. Egyszer a magasles közelében malacok visítoztak, de meglátni nem sikerült egyet sem.
A Fekete-könyvet az éhség tetette le a kezemből. Visszamentem a kunyhóba enni és pihenni.
Este megint a kérdéses lucernaföldre mentem. Ezúttal déli légáramlás volt, a tábla északi harmadában egy szalmakazal tövében helyezkedtem el és vártam…
Megint szép csendes őszi este lett. A Hold is megvastagodott és a szarvas csapat már szürkületben megjelent a tegnapi kiváltás helyén, tehát még távolabb hozzám, mint előző este. Megint a bika jött utolsóként, de addigra olyan sötét lett, hogy agancsát már nem lehetett jól látni. Most már ritkábban bőgött, nyugodtabban követte a csapatot, amelynek minden tagjánál sokkal erősebb és főként sötétebb volt. Sokat töprengtem, miként közelíthetném meg őket? Három lehetőség kínálkozott, de valamennyi reménytelennek tűnt. Egyik megoldás az lett volna, hogy jobbra, az erdő szélén jó széllel feléjük lopakodok, de ebben az esetben fennáll annak veszélye, hogy észrevesznek, amikor a fátlan, holdsütötte részeken átmegyek. A másik megoldás: hason csúszva egyenesen feléjük közelíteni a kopasz lucernatáblán át. Ez azért meggondolandó, mert legalább 200 méter hason csúszást jelent, amit utoljára katonakoromban gyakoroltam és akkor sem a saját ruhámban és nem céltávcsöves puskával, amire vigyázni kell és nem csillogó távcsővel, amit hiába rejtek el a kabátom alá, hiszem 10-20 lépésenkint elő kellene venni. A harmadik megoldás: helyben várni, hátha közelebb jönnek.
Hát a három közül kettőt kipróbáltam. Először helyben maradtam. Jó sokáig. A szarvasok nem jöttek közelebb. De valamitől gyanút fogtak és megindultak tétovázva vissza, az akácos felé. Sietve eléjük akartam vágni. Nehéz és izgalmas cserkészés volt, a holdfényes részeken négykézláb kellett átvergődnöm. Csakhogy közben a szarvasok megnyugodtak és visszalegeltek eredeti helyük felé. Ha helyben maradtam volna, bejöttek volna 100 lépésre. De így, mire visszamásztam, már csak a gerinc mögött eltűnő bika hátvonalát láttam 150 lépésről, de annyit megállapíthattam, hogy a bika öreg, vastagnyakú, púpos, fejét mélyen hordja, agancsa rövid, de nagyterpesztésű és koronája nincsen, mindkét agancsszár rövidágú villában végződik. Ennél többet a 8×56-os Hensold sem tudott segíteni rajtam.
Nem tudom hány óra lehetett, amikor kiürült a színpad. Az órám a kunyhóban pihent, biztosan meg is állt már. Becslésem szerint éjfél volt. A kunyhó felé menet már fele úton jártam, amikor az oroszlánhangú bika nyögését utoljára hallottam.

A HARMADIK HAJNAL

Még teljes a sötétség. A Hold éppen lenyugodott a nyugati határon, ragyogtak a csillagok, a kunyhó alatti árokban tikoltott egy macskabagoly és távolról idáig hallatszott a lucernaföldön bőgő oroszlánhangú bika elcsukló ordítása.
Siettem a lucernaföldre, de mire odaértem, a szarvas csapat beváltott az akácosba. Ez újabb feladat elé állított. Meg kellett várnom a kivilágosodást. Megfigyeltem a levegő mozgásának irányát és az egyre ritkábban megszólaló bika hangjából a csapat vonulását.
Nagyon lassan világosodott. Ilyenkor rohamosan rövidülnek a nappalok. Túl korán jöttem ki, óra nélkül ébredtem, csak a Hold állásából sejtettem, mennyi az idő. Most tehát várnom kellett, mert az akácosban, ahová a szarvasok beváltottak, még alig derengett. A tisztára takarított cserkészúton csendben lopakodott a világosság, félénken kínálkozott a reggel.
A bikám egyre ritkábban hallatta hangját, de felém közeledett. Mire világos lett, meg tudtam a csapatot közelíteni 80-100 lépésre. Lehetett hallani a motoszkálásukat, néha az incselkedő mellékbikák agancstörtetését, de meglátni semmit sem tudtam, mert túl sűrű volt az aljnövényzet, ember nagyságú csalán. Még néhány lépést előre merészkedtem, mert tudtam, hogy ott a sűrűbb faállomány alatt nincs bodza, galagonya stb. Talán feljönnek addig a szarvasok és végre megláthatom. a bikát közelről, nappali világításban. El is jutottam odáig zavarkeltés nélkül és egy fa takarásában vártam, hogy a bika előjöjjön.
Csak nagy sokára jelent meg egy legelő tehén hosszú feje, majd még két-három szarvasból sikerült részleteket meglátni, de a lövésre kész fegyveremet hiába szorongattam, a bika láthatatlan maradt. Sőt az egyik tehén éppen egy belátható résben lefeküdt. Viszonylagos csend állt be.
Már-már kezdett a helyzet reménytelennek látszani és a feszült figyelés fárasztó lett. De ekkor, egészen váratlanul nagy mozgolódás hangja csapta meg a fülemet. Hirtelen azt hittem, hogy a szarvasok szelet kaptak és elugorni készülnek. De az egyetlen látható tehén még mindig feküdt és apatikusan bámult maga elé- Pedig a zörgés erősödött, ágak reccsentek, csülkök dobogása hallatszott, majd erős agancscsattogás kétszer egymás után és ezt követően – majd égnek állt a hajam – óriási ordítás egész közelről, lenyűgöző fonetikus káosz, dühös rendreutasítás. Majd elhaló csörtetés és ismét csend. Mintha mi sem történt volna. Sajnos az egészből nem láthattam semmit. Hogy mi történt? Csak sejtem, hogy az egyik mellékbika vagy tán egy jövevény, túl közel merészkedett valamelyik üzekedő tehénhez és ezt az oroszlánhangú hárembasa nem hagyhatta megtorlás nélkül. Összecsaptak és a vetélytársnak távozni kellett, miközben az oroszlánhangú dörgő, fenyegető, elcsukló harsonája kísérte. A továbbiak leírását most már rövidre fogom, hogy unalmas ne legyek.
A csapat érdektelenül hallgatag nyugalommal élte túl az előbbi, percnyi fellángolást. Az egyetlen látható tehén még mindig feküdt és kérődzött. Egyben akadályozott, mégpedig abban, hogy a bikát megközelítsem. Sőt egy borjú legelészés közben olyan közelre jött, hogy hiába lapultam mozdulatlanul, észrevett, elugrott, de a többiek ezt nem vették komolyan, helyben maradtak. Jobbnak láttam szép csendesen visszahúzódni, mert nem szerettem volna a csapatot megriasztani.
Délután északira fordult a szél. Ez kedvező volt, mert elmehettem a lucernatábla déli felébe, ahol várhatóan közelre kerülök a szokott helyük kiváltó szarvasokhoz. Ott a lucernásban mélyen belenyúlik egy elhagyatott szekérút akáccal, bodzával sűrűn benőtt szegélye. Ennek a végében alkalmas leshelyet vágtam ki magamnak és ott szándékoztam megvárni a kiváltást.
Lassan bújt elő az erdőből a sötétség. Csend volt, a hangok aludtak, csak a láthatatlan tücsök volt ébren, hangja, mint az éles hegedű, csak a csendet növelte. Mikor a nappali világosság már szinte elfogyott és a holdfény még erőtlen volt, akkor bújt elő az akácos sötétjéből a szarvas csapat, kísérve az oroszlánhangú bikától.
Izgatottan lestem a közeledésüket. Jöttek is, el is vonultak előttem jó lőtávolságon belül, de hogy melyik a bika, melyik a tehén, azt már a fényerős távcsövem segítségével sem sikerült megállapítani. Egyedül a sereghajtó oroszlánhangú bikát tudtam a többitől elkülöníteni. De megcélozni, biztos lövést tenni a céltávcső segítségével sem lehetett. Bizonytalan lövéssel nem szerettem volna a szabadságom hangulatát elrontani, az után keresést sem szeretem, mert az olyan, mint a háború: mindenki tudja, mikor s hogyan kezdődött, de senki sem tudja, hogy mikor s hogyan végződik. Szóval a bika megint elment, agancsából nem sokat láthattam, csak annyit, hogy van és azt is láttam, hogy ahányszor a dörgő harsonája elcsuklott, mindig bólintott egyet a fejével.
A szarvasok beleolvadtak a messzi sötétségbe és én eltűntem a kunyhó felé.

A NEGYEDIK REGGEL

Későn ébredtem, már kezdett világosodni, amikor kinéztem. De nem is bántam, hogy elaludtam, mert erős szél fújt. Amúgy is rosszul hallok, ilyen szélben csak zavarom a vadat.
Délelőtt elmentem sétálni, nyomozni. Dél felé oda keveredtem a lucernatábla melletti akácos egyik árkába. Nem lehettem elég figyelmes, mert megugrasztottam egy szarvast, csak azt nem láttam, hogy bika-e vagy tehén. Mivel kifelé tartott a lucernás felé, gyorsan kimásztam a mély vízmosásból és kiszaladtam a lucernás széléig. Egyszerre értem ki az elugró szarvassal. Tehén volt, de nem egyedül, jött az egész ismerős csapat utána, kisorakoztak elém a kopasz lucernára, már vagy harminc darab előjött az erdőből, főként tehenek, borjak, de volt néhány fiatal és középkorú bika is közöttük. És ekkor, még benn az erdőben megszólalt az oroszlánhangú bika indulatos basszus és néhány másodperc múlva kiállt elém: jó lőtávolságra, agancsát a hátára fektette, ordított a tehenek felé és bólintott egyet hozzá. Sajnos azt is láttam, hogy a jobb agancsszárán korona helyett csak egy villa van és a bal szárán, középág felett semmit! Letörött!
Így láttam a céltávcsőben, így maradt az ujjam görbítetlen, a golyó a puskában és így maradt a bika életben. Törött agancsának köszönhette. Sok szerencsét kívántam neki a következő bőgésig.
Kicsit lógott az orrom, mikor a kunyhó felé ballagtam. Az idő is elromlott, erősödött a szél és beborult az ét. Vége a szép őszi időnek és vége felé közeledik a szabadságom is. Délután váratlanul meglepett a feleségem és két fiam. Eljöttek megnézni, hogy élek-e még.

AZ ÖTÖDIK NAP

Hajnalban esett az eső. Csak az egyik fiam jött velem cserkészni, mert mindenkit nem tudtam esőálló ruházattal ellátni. Egy magaslesre mentünk, de nem láttunk semmit. Leszálltunk és visszafelé cserkeltünk, mert az eső kezdett kellemetlen lenni. Mérges voltam. Hetekig nem esett, akkor hiányoltuk, mondván, hogy ilyen szárazságban nem mozog a vad, nem lehet csendben cserkészni, sok a pókháló stb. Mikor aztán végre nagy nehezen nekiered, akkor meg szidjuk, hogy miért pont most esik, kényelmetlen az esőkabát, vizes a puska, párás a távcső, átázik a térdünk, a bakancsunk…
Ahogy mentünk, a fiam belebotlott egy nagy száraz ágba, az nagyot reccsenve eltörött. De nem értem rá megszidni, mert előttünk a fiatal akácosban felugrott egy erős bika és kíváncsian nézte, mi okozhatta a nagy zörejt. Nem volt negyven lépésnél messzebb. Nem kellett távcső, hogy az agancsát jól megnézzem, mert olyan szűk terpesztésű volt, hogy azonnal kilőhetőnek láttam. Még azt is megvárta, hogy fegyveremet a vállamról levegyem és célba kapjam….de a céltávcsőben nem láttam semmit. Tökéletesen bepárásodott. É s bika már fordult is. Az utolsó pillanatban a céltávcső alatt célozva lőttem és néhány perc múlva – igaz már teljesen bőrig ázva – az elesett bika mellett voltunk.
Nagy volt az örömöm, hogy a szabadságom mégis eredményesen végződött, és a hétkilós aganccsal is igazán elégedett lehettem, ha nem is az oroszlánhangú volt.
Azt mondják, ha egy krimi főhősét már a harmadik oldalon megölik, vagy ha egy vadászélmény leírásában nem a címszerepben vitézlő vadat ejtjük el, akkor az élménybeszámoló nem sorolható semmiféle műfajba. De az oroszlánhangú bikáról szóló elbeszélésemet mégis le tudom zárni…habár a folytatás jóval később, a következő év szeptemberének elején következett be.
Egy szerencsés vendég golyója terítette le. Akkor is oroszlánhangon, elcsukló nyögéssel ordított – utoljára. A fejdísze ép, hét kilót meghaladó, jégágas tízes volt. Rövid ágakkal, középágig feltűnően vastag szárral. A vastag szemág egyenesen előre nézett. Korát 14-16 évesnek becsültük.
A torkán jól felismerhetően, régi lövéstől vagy szúrástól származó arasznyi hegedés látszott. Ez lehetett a szokatlan hangvétel, a bólintással kísért elcsukló oroszlánhang magyarázza.