Fehér István: Ahol nem szabad eltévedni….Vadászat Ausztráliában

Ausztrália hat kormányzati területre oszlik és a hatóságok saját belátásuk szerint igazgatják a védelem, posta, külügy és még néhány egyesített intézmény kivételével a kormányzati területeket. A vadra és a vadászatra egyesített jogszabály és intézmény nincs.
Ausztráliában a vadász – 18 éven felüli személy – sportból vagy saját hasznára vadászik, s aszerint, hogy mit olvasott, tanult, tapasztalt, saját sikerének kovácsa. Fegyvereinek száma nem korlátozott – de katonai fegyvert nem használhat – s ha akar vadászhat nyúlra elefántgolyóssal, vagy vaddisznóra 22-sel – csak kegyetlenségért (állatkínzásért) el ne ítéljék, vagy a közveszélyességet, esetleg más ügyvédi ravaszságot rá ne bizonyítsanak! Mindezek alapján könnyen elképzelhető, hogy milyen fegyver- és lőszerválasztékot kínálnak az üzletek, s a tehetős vadász úgy vásárol, mintha cigarettát venne.
A vadászterület művelője vagy birtokosa engedi be a vadászt, viszont a hatósági felügyelet alá tartozó közterületekre engedélyt kell kérni. A Nemzeti Parkokban, a bennszülött vándorló törzsek területén – több millió holdról van szó -, valamint a lakott területek határain belül több kilométeres körzetben tilos a fegyverhasználat. Tulajdonképpen a magán és vállalati területeken vadászik mindenki. Ha a tulajdonos vagy a felügyelő beengedi – fizetni sem kell, ez egyelőre nincs szokásban, de egyes területeken a lakásért, vagy más szolgáltatásért már pénzt kérnek. Ha a vad károkat okoz, akkor derül ki, hogy nincs gazdája! Ha a tulajdonos vagy a sportvadász nem bír vele, jelentkezik az, aki pénzt remél a vadászzsákmányból, s engedélyt kap bizonyos számú vad lelövésére.
Ezt eladhatja – adófizetési kötelezettséggel – és a cserzőműhelyben csak úgy fogadják el a bőröket, ha az adócédula már rajtuk fityeg. A vadászati jegy személyre és nem területre szól. Fizetés ellenében 1-3 évre állítják ki, s a vadász saját háza, birtoka határain túl is vadászhat vele. Ausztráliában elképzelhetetlen, hogy egy magánterületen vadászótól bárki is elkérhesse a vadászjegyét, megkérdezze mit is keres ott!
A hatóságok tervezték, hogy vadkacsára és szarvasra rövid lejáratú engedélyt adnak ki, s a befolyt pénzt környezetvédelmi célokra fordítják, de a megszigorítás csak a közterületekre vonatkozik.
Vadvédelemről és vadgazdálkodásról európai értelemben nem lehet beszélni. Van olyan kormányzati terület, ahol a szarvas dúvad, míg a mellette levőben védett faj! A világrész hatalmas mérete miatt a vad óriási területeket jár be, hiszen nincs elég gazdag legelő. Még a javított, kezelt legelők is sivárak.
A földrészen csupán egyetlen hivatásos, üzletszerű vadásztársaság működik északon, akik krokodilra és bivalyra vadásznak, a többiek egyedül, vagy kisebb baráti csoportokban járják a területeket. Az ausztrál vadász 150 kilométert utazik egy hétvégi nyulászásra és akkor lőhet akár száz darabot is. Ha disznóra indul, utazik 500-600 kilométert, s ha szerencsére van és összeakad egy hatalmas kondával csak lő készsége szabja meg a zsákmány számát.
A hatalmas távolságok, a nagy fáradtság, a meleg, a por a mocsarak és a természet sokszor kellemetlen lakói (bogarak, hüllők stb.) alaposan megkeserítik a vadász életét. Általában az a gyakorlat, hogy hárman-négyen együtt indulnak el és ugyanarra a területre csak évek múlva jutnak el ismét.
A vidéken élő emberek – asszonyok és gyerekek is – kitűnően lőnek, s ha a vendég gyenge puskás, gyakran hibázik, többé nem engedik be a területre. Ha viszont a vendég kivívta a birtokos elismerését, akár a birkanyáj közepéről is kilőheti a disznót vagy a rókát. Az ausztrál vadász számára a legfontosabb tudnivaló, hogy nem szabad eltévedni! Sokszor két-három napig is járhat a területen, anélkül, hogy kerítést látna, s még mindig ugyanazon a birtokon vadászik. Ha eltéved, a házigazda indul utána gépkocsival, s ha megtalálta azonnal értésére adja, hogy legközelebb máshol próbáljon vadászni!
Olvasóink bizonyára nem tartják érdektelennek az ausztrál állatvilág rövid ismertetését, hiszen az Európában is ismert fajokon kívül akad néhány, amely igazi kuriózumnak számít.
Kezdjük mindjárt a nagyvaddal, a szarvasokkal:
Chital szarvas (Axis axis) Indiából került Ausztráliába a 18. században. Vadászatának legnagyobb gondja, hogy a kora reggeli órákban, nagy csapatokban 20-100 darab mozog, és innen nehéz kilőni a nem megfelelő minőségű állatokat, ráadásul rendkívül óvatos vad.
Dámvad (Dama dama) Nyugat-Ausztrália kivételével minden államban és különböző színárnyalatokban megtalálható. Az állomány nagy része nemzeti parkokban él, 12 000 acre (1 acra = 4047 négyzetméter, illetve 0,4 hektár – A szerk.) területre 200-250 dámot számítanak. Az évi teríték – a vad elejtése engedélyhez kötött – 1200-1500 darab.
Disznószarvas (Axis porcinus). Ausztrálián kívül csak Burmában és Indiában él: Az ausztrál vadászok a disznószarvas szaporítására és szelektálására szövetkezetet alapítottak, amelynek mintegy kétszáz tagja van.
Gímszarvar (Cervus elaphus). Az 1870-es években Angliából telepítették a földrészre. Az ország déli erdeiben március végén-április elején a bőgés időszakában vadásszák.
Rusa szarvas (Cervus timorensis) vadászata nem jelent igazi élvezetet.
Sambár szarvas (Cervus unicolor). Az állományt háromezer darabra becsülik, a bikák hatos agancsot raknak. Ugyancsak telepített vad.
Vaddisznó (Sus scrofa). A földrészen több változata is ismert. Az egyik a házi sertéstől ered, mérete és formája is hasonló, míg egy másik az amerikai vaddisznótól, ami többször is kereszteződhetett a házi sertéssel. A vaddisznók leggyakoribb tanyái a farmok sűrű bokros, eső után vizenyős része, ahol nagyon nehéz puskavégre kapni. Szívesen lövik hajtásban a kutyákból felzavart disznókat.
Emu (Dromaius novae holnadiae). A síkvidék söréttollú, nagytestű futómadara. Április és november között fészkel, általában 8-10 tojást rak, a fiókák nyolc hét alatt kelnek ki. Az emuk számát nem is a vadászok, hanem az utóbbi időben megszaporodott tojásgyűjtők ritkítják. A doboló hangot adó kakas – veszély esetén – a vadászra is rátámad. Csak engedéllyel vadászható faj.
Kenguru (Macropus giganteus). Az ausztrál állatvilág legjellegzetesebbje, a koala mackóval együtt a földrész szimbóluma. Nehéz tárgyilagosan írni eddigi sorsáról. Az annalesek szerint először egy holland hajóskapitány írta le 1629-ben. Azt viszont már ma írják a szaklapok, hogy az elmúlt száz év alatt 30 millió kengurut mészároltak le hivatalosan. Az ok: naponta fele annyi takarmányt fogyaszt, mint egy birka, de a birka fontosabb állat, mint az erszényes. A vadászok egy része ma is terepjáróból közelíti meg a kenguru csapatokat, cserkelésükre, belopásukra csak igazi sportvadász vállalkozik. Elejtésük nem egyszerű, mert kitűnő a szaglásuk és a szemük. Kutatások bizonyították, hogy a kenguru húsa magas fehérjetartalmú, de ennek ellenére kutya- és macskaeledel készül belőle, amit aztán konzervekben árulnak. A farából és a gerincéből jó leves főzhető – bár az íze európai gyomornak szokatlan. A farka viszont ínyencség – és méregdrága – csemegéje a világ éttermeinek. Legfőbb értéke a bőre! Változatos színű – szürke, vörhenyes, őzbarna – rugalmas, tartós, bársonyos tapintású. Elsősorban ezért vadásszák.
Oposszum (A kúszó erszényesek – Phalangeridae – családja). Hét alfaja ismert, nagyon keresett prémjük hat színárnyalatban fordul elő a természetben. Éjszakai vad, a nappalt átalussza. Régebben elsősorban befogták és mérgezték, ma már ez tilos, így zseblámpával keresik meg a fán.
A felsorolás végére hagytuk a nyulat. Az első öt üregi nyúl 1788-ban érkezett Európából, majd 1859-ben sor került a második telepítésre, s 1907 elejére hihetetlen méretekben elszaporodva Ausztrália történetének legnagyobb gazdasági csapását okozták. A farmokon egy bombatámadás sem tudott volna nagyobb károkat okozni, a nyulak minden növényt felfaltak. Lőhették ezerszámra csak nem fogyott, míg 1950-ben a tudósok javaslatára megfertőzték a myxomatosis vírussal, s ettől az állomány 75 százaléka el is pusztult. Általában csoportosan, kutyák segítségével is vadásszák.
A mezei nyúl (Lepus europaesus) a tengerpart környékén él, s hallatlan gyorsasága folytán nagyon nehéz meglőni. Csoportosan, kutyákkal vadásznak rá egész éven át – lényegesen kisebb sikerrel mint az üregire.