F.T.: A terrierek

A terrierekről az első utalás J. Berners 1486-ban megjelent könyvében található. Caijus 1580-ban részletesen leírta a terrierek, vagyis a földalatti munkára használt harcias vadászkutyák küzdelmét a kotorékban. Jellemzi támadó stílusukat, kemény harcmodorukat, és utalás olvasható arról, hogy a terrier-típusú kutyák szőrzete durva. A XVII. században a szigetország területén általánosan elterjedt róka- és borzvadászatokhoz használták. Kemény természete révén a küzdelemben önmagát sem kímélte, ezért az angolok jobban kedvelték a tacskónál. Számos típusa, majd a XIX. és a XX. század folyamán fajtája alakult ki. Az évszázadok távlatában a terrierek tulajdonképpen őse szintén kopó, azonban az utóbbi fél évezred alatt az egy irányú használatuk, valamit a tenyésztési irányzatok sajátságos irányban szelektálták. Kétségtelen, hogy a terrierek közelebbi elődei között az óangol terriert kell megnevezni. Ez a harcos, kemény, kistermetű vadászeb egyaránt szívesen dolgozott rókára vagy más ragadozóra, de nagyobb vadat is szívesen támadott, sőt kopóősétől örökölt hajlama a vércsapán is elvezette.
A XVIII. század elején meginduló angol tenyészet ezt az óangol terriert vette alapul a később kialakítandó sokféle terrierfajtánál. A számos terrierfajta között vannak olyanok is, amelyek csak néhány évtizedes múltra tekintenek vissza.
A foxterrier az egyik legrégibb közülük. Szőrminőség szerint két változata van: a simaszőrű és a drótszőrű foxterrier.
Kezdetben a szelekció kizárólag a használati értéket vette alapul, ezért ennek fokozása érdekében minden erre alkalmas ebet felhasználtak. A belső tulajdonságok (harciasság, fogósság) ilyen irányú alakítása hatással volt a küllem alapján történő kiválogatásra is. A kezdetben fekete-vörös foxterrierhez – amelynek a kopófalkák mellett az volt a feladata, hogy a kotorékból a rókát kiugrassza, – világosabb színű, ismeretlen származású vadászebeket kevertek. A világos, majd fehér színű foxterriereket így a kotorékból történő kiugráskor a falkakopók nem tévesztették össze a rókával, s rögtön a róka nyomába eredtek.
A foxterrier alakját festményeken már a XVII. században megörökítették. A fajta mind híresebb lett, a legjobb küzdőkutyának tartották, mivel nemcsak a föld alatt, hanem a felszínen is eredményesen vette fel a harcot a nála jóval nagyobb vaddal, így a vadmacskával is.
A foxterriertenyésztők már a XVIII. század elején a látványos küzdelmekre fogadásokat kötöttek. A két szőrváltozat közül a drótszőrű változatot a vadászok általánosan használják. A simaszőrű jellegzetes példányaiból viszont hamarabb alakult ki az egységes küllem. (A drótszőrű foxterriernél még a XIX. század első felében is szívesen nyúltak keresztezéshez.) Először 1859-ben jelent meg Birminghamben egy kiállításon a simaszőrű foxterrier.
A standard hiánya, a küllemi jegyeket előtérbe helyező formalista tenyésztői szemlélet, a kizárólagos használhatósági szempontokat képviselő vadászok hosszas vitája és a hullámzó divat késleltette a fajta és ezen belül a változatok végleges kialakulását. A vadászok egy része elsősorban a föld feletti munkát tartotta fontosnak, másik pedig a kistestű, csak kotorékozásra használt kutyákat kedvelték. A különböző felfogások anarchiáját végül a megalakult Foxterrier Club által kialakított és 1876-ban megjelent fajtajelleg-leírás akadályozta meg. Az egységes elvek alapján előállt változatok a század végére általános sikert arattak. Számos példány külföldre került, és a kontinensen is jó néhány híres tenyészet létesült. A küllem helyes megítélése, az arányos testfelépítés és a vadászkövetelmények megtartása volt a fő cél. A fajtát létrehozó angol tenyésztők számos híres, a mai napig is fennálló vérvonalat teremtettek. Ugyancsak neves tenyészetek alakultak ki a századforduló táját Németországban.
A hazánkba eljutott tenyészanyag angol és német eredetű volt. 1902-be megalapították az Osztrák-Magyar Foxterrier Clubot, és eredményes munkája nyomán magas szintű tenyésztés bontakozott ki. Kiemelkedő képességű egyedek származtak a hazai kennelekből, küllemre és vadászképességre egyaránt. Az első világháború után szintén önálló egyesületben tevékenykedtek a tenyésztők, a hazai állomány létszáma és minősége azonban csökkent. A fejlődés a felszabadulás után, az 1950-es években kezdődött, majd néhány importegyed révén ismét Európa élvonalába került a magyar foxterriere-tenyésztés.
Mindkét foxterrierváltozat küllemi követelményei megegyeznek, csak a szőrzet minősége tér el. Alapkövetelmény a magas vérmérsékletű élénk természet, a gyors mozgás, a bátor, harcias magatartás. A négyzetes testforma, a jó testarány, a meredek végtagszögellés, az izmos comb és a földhöz közel eső csánk jellemzi a foxterriertípust. A lapos, kissé hosszúkás fejen az arcorr és az agykoponya aránya 1:1, az arcorri szög alig észlelhető. Sötét szemei kicsik, élénk tekintetűek. Állkapcsa, fogazata igen erős, fejlett. A magasan tűzött fülek kicsik, megtörtek, V betűhöz hasonlóak. Az aránylag kicsi orr fekete. A nyak hosszú, száraz, lebernyegmentes. Mély, erős, de nem széles mellkasa van. Törzse izmolt, különösen a far és a combok. A marmagasság kanoknál 39 cm, szukáknál 37 cm.
Ennél fontosabb azonban az arányos termet. Háta, ágyéka rövid, a farok magasan tűzött, felfelé álló. Lapockája, lábszárai meredekek. A mancs jól zárt, gömbölyű. Állása kissé hátraállított. A farkat gyakorlati okból kurtítják, mivel így a kotorékban küzdő rókával vagy borzzal összekapaszkodott kutya kifarolása a farok megmarkolásával segíthető. A faroknak mintegy egyharmad-egynegyedét hagyják meg.
A színezetük többnyire fehér vagy fehér alapon feketén foltozott. Bár a színezet a bírálatokon nem döntő, mégsem kívánatos a vörös vagy barna szín.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

A többi cikket se hagyd ki!