dr. F.T.: A tacskó

Sajátságos megjelenésű, jellegzetesen rövid lábú kutyák. Eredetük a kopókra vezethető vissza – ezt igazolja nemcsak fejformájuk, farok tartásuk, hanem jellemző belső tulajdonságaik: rámenősségük, fogósságuk, csapázási hajlamuk. Rövid lábú kutyák szinte a világ minden kultúr területéről ismertek, így megjelenésük több helyen, különböző időkben, de régen – legalább három-négyezer évvel ezelőtt – történt.
A tacskókra e jellemző sajátságos küllemi bélyeg, a rövidlábúság az állattenyésztés más területéről is ismert. Hirtelen fellépő öröklődő tulajdonságként spontán mutációként már a lovaknál is előfordult, sőt egy rövid lábú juhfajta anconai juh néven vált ismertté. Pontos okát, kiváltó tényezőjét, ennek a genetikai jelenségnek nem ismerik.
Korábban a D-vitamin-hiányra és ásványi anyagellátási zavarra gondoltak, amelynek hatása örökölhető, azonban ez a tudományos ismeretek bővülésével megdőlt. Az öröklődő rövidlábúság az állattenyésztésben tacskólábúság néven vált ismertté. A megrövidült csöves csont a szabályos, egyenes tengelyű lábállás esetén ma a tacskók fajtajellegének követelménye. A régebben divatos görbe, a kezdőcsontoknál kifelé forduló mellső lábak, az úgynevezett franciás lábállás deformált, csontfejlődési zavarokra utaló rendellenesség, amelynek kiszűrése a tacskótenyésztés alapvető követelménye. (Ennek a franciás lábállású tacskódivatnak az eredete a vakond kifelé forduló ásólábainak a lemásolására vezethető vissza. Úgy vélték, így eredményesebben tud a föld alatt ásni. A görbe lábú tacskó kaparótevékenysége nem olyan hatékony, mint a szabályos, egyenes lábállásúé, mivel a lábcsontozat és az izomzat terhelése rendellenes. (A vakond és a kutya földalatti ásómunkájának a jellege a mozdulatelemekben egymástól eltér.)
A megrövidült lábú kopók régi eredetét bizonyítja egy i.e. 2000-ből származó egyiptomi ábrázolás III. Thothmes fáraó emlékművén. Xenophón szerint ismert vadászkutyák nem csak hajtották és csapázták a földalatti kotorékába menekülő szőrmés vadat, hanem sajátságos testalkatuk révén földalatti otthonába is követték, sőt ott vele a harcot fel is vették. A kemény, harcias tacskójellegű kutyák megtámadták a komoly fegyverrel: fogaival védekező, jóval nagyobb termetű hódot is.
A vidra-, borz- és rókakotorékokba is behatoltak, s ha eredményesen lefojtották ellenfelüket, azt kivonszolták a kotorékból. A XV. századig már számos feljegyzésben, iratban említést tesznek ezekről a harcias vadászebekről Canis Bersarius, Beverarius és Bibraco néven.
Az ókor és középkor tacskói természetesen küllemükben nem voltak még egységesek. Mindössze három tulajdonság: a rámenősség, a jó csapázó készség és a rövid láb adta meg közös jellemvonásaikat. Testnagyságuk, szőrzetük is eltérő volt. A nagyobb testű kutyákat borzra, vidrára, hódra használták. Itt Kedvelték, ha dúsabb szőrű volt, mivel a vastagabb szőrzetű kutya szívesebben ment a hidegben is a vízbe, ugyanakkor a harapások ellen is jobban védett volt. Az apróbb termetű ebeket pedig üregi nyulak kiugrasztására használták, hasonlóan a vadászgörényes vadászatokhoz: a föld alá menekült üregi nyulak járatainak a nyílásait hálóval lefedték, majd a rövid lábú, kistermetű ebet arra ösztökélték, hogy ásson, szélesítse az egyik bejárati nyílást. Rendszerint a kutyának nem kellett mélyre hatolnia, az ijedt, menekülő üregi nyulak kiugrottak valamelyik kijáraton át a hálóba. 1561-ből és 1582-ből fennmaradt rajzok megőrizték a középkori kotorékvadászatokat. 1573-ból származó francia leírás különbséget tesz a görbe lábú és az egyenes lábú tacskók között, amelyek a mai Belgium területéről kerültek Franciaországba.
A tacskók rokonai a nálunk csak kiállításokról ismert, de egykor (és Nyugat-Európában ismét) vadászatra használt szintén rövid lábú, de a tacskónál nagyobb testű, hosszú, lelógó fülű basset típusú kutyák. Ezek jellegzetesen rövid lábú kopók, amelyek rövid lábukon megőrizték a közép nagy testű kopók fej- és törzsarányait. A basset-fajták legtöbbje francia kopótól ered. Róka-, vaddisznóvadászatoknál kedvelik őket, nagyobb testük miatt kotorékvadászatra alkalmatlanok. A basset-fajták nálunk még csak kiállításokról ismertek.
A mai tacskót ősei között minden valószínűség szerint nemcsak az ókori görögök és a középkori germánok rövid lábú kopóinak, hanem a francia kopók leszármazottjainak, a basset-fajták vére is szerepel. A XVI-XVIII. századból fennmaradt feljegyzések gyakran említik a rövid lábú vadászkutyákat borzebként. Ebben az időszakban Franciaországban, de különösen Németországban elterjedt vadászeb volt. Angliában is ismerték, de nem nagy számban tartották. 1814-ből származik az első részletes leírás, amely sok tekintetben megegyezik a mai tacskó küllemi követelményeivel.
Megemlíti a szín- és szőrzetkülönbségeket is.
A tacskótenyésztés a XIX. században Németországból indult. Volt bőven válogatásra alkalmas tenyész anyag és a tenyésztők figyelemmel kísérték a más vadászkutyafajták kialakításánál szerzett tenyésztési tapasztalatokat. A görbe és egyenes lábak jelenléte végigkíséri a tacskótenyésztés történetét. A kétféle lábtípusú tacskót párhuzamosan tenyésztették, ki-ki meggyőződése, ismerete alapján. Egy 1836-ban megjelent német leírás már szőrminőség, szín és lábforma szerint elkülöníti a tacskókat. Az 1860-as években a különböző helyekről származó tenyész egyedeknél szőrzetminőség és szín szempontjából is követelményeket állítanak fel. A XIX. század utolsó két évtizedében bontakozik ki a tacskótenyésztés: elkülönül a rövid- vagy simaszőrű, a szálkásszőrű és a hosszúszőrű tacskó. A küllemi követelmények azonosak, csak a szőrzet minőségében van különbség. Ezért mindhárom tacskótípust egy fajtának tekintik, amelyen belül a szőrzetminőség alapján három változatot tartanak nyilván. Az utóbbi évtizedben a használat alapján – elsősorban a rövidszőrű változaton belül – kialakulóban van egy nagyobb, nehezebb típus (a kanok súlya 7 kilogramm, a szukák súlya 6,5 kilogramm felett, valamint egy közép nagy, a fenti súlyhatároknál könnyebb típus.
Néhány tényező egy kistermetű, törpe típus (kanok súlya 4 kilogramm, szukák súlya 3,5 kilogramm alatt) kialakítására törekedett, amely elsősorban az üregi nyúl vadászatánál eredményes.
A tacskótenyésztésben jelentős időpont 1879, amikor a német tenyésztők megalkották az első pontos fajtajelleg-leírást és tenyésztési követelményeket. Németországban 1888-ban alakult meg a Német Tacskó Klub, amely a céltudatos tenyésztőket egyesítette. Első kiállítási sikereiket tacskók 1883-ban a berlini kiállításon aratták. 1890-ben Charlottenburgban a benevezett 160 benevezett tacskóból 123 egyedet díjaztak. 1895-ben a német törzskönyvben már 2166 tacskót tartottak nyilván, amelyeknek legtöbbje rövidszőrű változat volt.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

A többi cikket se hagyd ki!